Athenaeum, 1975 (31. évfolyam, 4-8. szám)
1975-04-01 / 4. szám
Három évtized távolából tekintünk vissza, harminc év eseményeiről adunk számot. Nagyszerű, küzdelmes, örömben, bánatban bővelkedő, eseményekben gazdag korszakra emlékezünk, régi és új emléket idézünk. 1945 tavaszán új kezdődött életünkben. Remény és bizakodás, vágy egy új után. Annyi megalázás, baj és jogtiprás után csak jobb jöhetett. Egy jobb. Az igazi. Mi, nyomdászok is, itt az Athenaeumban és másutt a nyomdákban segítői akartunk lenni annak az előrehaladásnak, amelyet a párt, a Magyar Kommunisták Pártja hirdetett: építsünk új országot a régi helyén. Olyat, amely alapjaiban is más lesz, mint a régi volt, amely visszatérhetetlen messzeségbe került a dolgozó néptől. A kezdet kezdetén újjá kellett építeni a lerombolt gyárakat, lakást kellett adni az otthontalanoknak, ételt adni az éhezők számára. Termelni kellett mindenekelőtt. A szorgos munkáskezek kiásták a romok alól a megsérült termelési eszközöket. Szedni, nyomni, kötni, termelni kellett. Sokat. Adjunk hírt az eljött új világról mi is. A Szabadság és az Új Szó kifejező cím volt, jelképesen, de nagyon érthetően mondták el a dolgozó magyar népnek: tenni, tenni kell azért, hogy a múlt mielőbb távozzon és létrejöjjön az új világ, a mi világunk. Mindeki végezte, mit a helyzet megkívánt. Kezdetben még a tőkés volt az úr, de az üzemi bizottságunk jól állt a lábán, megvédte a munkásság megszerzett jogát. Beleszólt a vezetésbe, irányt is mutatott. Mögötte sorakozott a szervezett munkásság. Bátran hirdette: ez a mi világunk, itt már igazán magunknak épít két dolgos karunk! Nehéz volt a kezdet, sok volt még a buta beszéd, a nyílt vagy burkolt ellenség. Jó pénzt teremtettünk, arccal fordultunk a vasút felé, és meghirdettük a 3 éves tervet, a tervgazdálkodás első lángolását. Nyilvánvalóvá lett: nem a tőkéseknek, magunknak építjük a mi világunkat! Az egyre jobban termelő gyárakat közös tulajdonba vettük, államosítottuk. Hiába mondogatták: csak a tőkések képesek gyárat szervezni, vezetni és irányítani. A munkásság nem érett az országvezetésre, hagyja azt másnak. Az országvesztőknek ? Nehéz volt a kezdet, de a magyar munkás bebizonyította, hogy tud élni a hatalommal. Új mesterséget kellett tanulni azoknak, akik a gyárakat vezették. Nem volt könnyű. Szervezni a termelést, irányítani a munkát, képviselni a dolgozók érdekeit úgy, hogy a munkásságnak áldozatot kellett hoznia a nagy célokért, a gyors felemelkedésért. Megindítottuk a munkaversenymozgalmat. A dolgozók legjobbjai bátran vállalták el a legnépszerűtlenebb feladatokat is azért, hogy növekedjenek a termelési eredmények. Az előrehaladás nem mindig volt zavartalan. A szocializmus építésének útja nem vezetett biztos alapokra rakott egyenes vonalon. Az ellenség is gyakran megpróbálkozott visszafordítani az előrehaladás rúdját, s mint mindig, most is akadt segítőtársa a félrevezetett dolgozók között is . . . De levertük az ellenforradalom próbálkozását, s megnyílt az út a gyors fejlődés előtt. Új üzemrésszel bővült az Athenaeum, dicsőséges útjára indult a rotációs, amely a színes mély nyomású lapok tömegét nyomva új színt vitt a kulturális forradalmunkba. Nőtt a termelés, nőtt a dolgozók öntudata. Brigádok szerveződtek, amelyek gyorsan megtanultak új módon élni, dolgozni és szocialista munkásemberré formálódni. Az évről évre növekvő számok mutatták az Athenaeum és az ország fejlődését. Többet adtunk az országnak, többet kaptunk mi is üzemünk nagyszerű fejlődéséhez. 1968 örömünnepet jelentett számunkra. Centenáriumot ültünk, amely megmutatta: üzemünk nyomdászai évszázada rakosgatják szorgos ujjaikkal az ólombetűket, hogy azok sorokká, oldalakká formálódva hirdessék a betű, a nyomtatott szöveg nagyszerűségét. A fejlődés gyorsult, az üzembe új gépek, új termelőeszközök és anyagok kerültek, melyek lehetővé tették a nagyobb vállalások és magasabb célok kitűzését, elérését. Minden ünnepnapon, mikor megemlékezünk felszabadulásunkról, elmondhatjuk azt, hogy azok az erők, amelyek lehetővé tették számunkra is szabad életünk gyors építését, tiszteletre méltóak. És az a hűség, amelyet felszabadítónk, a nagy Szovjetunió pártja és népe iránt tanúsítunk, az természetes következménye a testvéri barátságnak, amelyből régen is, ma is, sokat és sokszor érezhetően részesülünk, és amely biztosítéka további zavartalan, biztos fejlődésünknek, szocialista építésben előrehaladásunknak. Tudjuk, hogy a segítség akkor lesz hatásos, ha magunk is megtesszük a tőlünk telhetőt. Ha nap mint nap végzett szorgos munkával készülünk arra, hogy beteljesedjenek azok az elképzelések és tervek, amelyek teremtő erővé válva adják meg, hogy az Athenaeum teljesíthesse az elvárásokat, amelyeket kulturális téren támaszt az ország népe üzemünk valamennyi dolgozójának munkája iránt. Nagyszerű évfordulót köszöntünk, szépek is az elért eredményeink. Legyünk hát méltóak a nagy ünnep nagyszerű gondolataihoz! Soproni Béla