Athenaeum, 1841/1. félév

1841-05-18 / 59. szám

941 942 csőd’ áthágását. Mért is hagyál el, anyám, é- tettengerein’ közepén? Nézd, jó anyám! mint rám bámulnak itt... ’s ők megismerik az ártatlant , ’s hol a’ pokol ? hová levetnének Minőmért? Nézd, csókokat szórnak felém. Milly nyájasok ... Ne vigy közikbe, e’ por öltözetben! adj rám előbb mennyei lepelt, úgy vezess istenem’ elébe. Inognak lábaim, fogadd karom’... Anyám, mit szólt?! ’s nem volnék meghalva?! Oh, megvagyok. Ne küldj vissza emberek közé. Ölj meg inkább. Ha tudnád magányom’kínait ! Ne kényszerits. Nem bánom ha levetnek. Legalább meghalok. Csak te ne taszíts el, anyám. Ah, az ég sem könyörül... Ne bánd. Hagy jöjenek, tán pokolra taszitnak, nem a’ kínzó földre ... E’ szavaknál felugrott ágyából, ’s karjaimba rogyott. Később felidült, ismét kezdé: ’s ez hát a’ pokol, nem olly borzasztó mint a’ föld. Rám veté szemeit! Oh kárhozat; férjem még él, ’s az ördögök ölelnek alakjában! Ki akart fejleni karjaimból, szorosabban tartám, semmint teketé. Bágyadtság szállta meg, ’s szenderülni látszott. Ismét megrohaná rángatózása ; jobban fájt nekem hogysem felrázzam veszélyes álmából. Érzékenyült mozdulatok közt vonult vissza ágyába, ’s búsan kérdé szobalányát a’ történtekről. Én feleltem neki. Csak özönbe fulasztám a’ múlt’ keserű emlékét. Én boldog voltam. Napfogyatkozásom’ éje felderült. Feldobogott szivem, de Fidudiám könyzáporral áztatá kendőjét, ’s kiváná, hogy egy óra múlva jönék vissza. Kotáry íjászló. (Vége következik.) vilin. Színészetünk’ ügyében. Irodalmi becsületes vitának szükséges czélja: igazságnyomozás; ez vala czélom is, színészetünk’ erkölcsi érdekében emelt szózatommal Kossuth ur’ ’s bizonyos —g’ ellenében. Elvem pedig: a’ tiszta öntudatnak egész bátorságával, ’s az udvariság’ czafrangjai nélkül mondani ki, mit legjobb meggyőződésem ’s belátásom szerint igazságnak tartok, nem tekintve, ki ellenében mondom azt; mert erős hitem szerint, általános igazságokat egyes kivételek meg nem változtatnak, bár mi tiszteletre méltók legyenek is különben e’kivételek. Ha most a’ felérintett szinészeti vitában , a’ személyügyeket mellőzve, egyedül igazság-nyomozásaink’tárgyára szoritom figyelmemet, úgy a’ Kossuth úr által lapjaiban ’s e’ lapokban elmondottak után bevégezettnek mondhatni e’ vitát, mellynek kellemetlen tárgyai, mint tudva van, a’ szinészetkicsinlésnek ’s az érdis’ nagyolásnak kettős kérdése volt. Én az igazságot e’ kicsinlés és nagyolás közt középen állitám lenni, 's e’ pont körülbelül csakugyan meg is van immár közelítve; mert a’jogszerű ’s becsületesen motiválható színészi díjkövetelések iránt Kossuth úr is engedékenynek látszik, a’ szerénytelenül túlságosaknak pedig én sem valék ügyvéde soha. Azonban az általam szerkesztett vádiratnak más tárgya is volt. Néhány rokonérzelmű társammal méltányosságot, illendő bánást óhajtánk azon eszme, ’s ezt képviselő polgárfelekezet’ számára, mellyet a’ nemzet épen e’ pillanatban emelt édes gyermeke gyanánt hő kebléhez, nem kis dicsőségére korának. És ebbeli kivánatunk sem maradt egészen sükeretlen. Mert, ha bár a’ színművészet Kossuth úr’ teljes sympathiáját nem birja is, ha bár azon hitvallásával ismertet is meg bennünket, mikép a’színészetet csak nemzeti szerencsétlenségből tartja fontosnak , általában pedig parányi dolognak, ’s nagyra becsülését nemzeti sülyedés’jelének állítja; de mivel a’ színházunkat mind ezek mellett a’ nemzetiség’művészet-templomának, ’s mint illyet gyermeki szeretettel tekintendőnek nyilatkoztatja, én részemről ha csak ennyi részvéttel is megelégszem Kossuth úrtól, viselje bár e’ részvét némi keserű kénytelenségnek színét magán. Mert hiszen senkinek sem jutott pályatársaim közöl valaha eszébe, hogy a’színészetnek nagyobb jelentőséget vagy fontosságot akarjon követelni a’ nemzeti szükségek vagy közintézetek’ sorában, mint a’ mennyi őt aránylag illetheti. Valóban felekezetemet sokkal igénytelenebbnek ismerem, hogysem annak akármellyik tagját is saját tűkre valami roppant cosmopolitai, vagy nemzet-reformáló gigásnak mutathatná, ki talán a’ világbölcseséget saját szakművészetében hinné öszpontosulva lenni, ’s eltelve magával, a’ tudományok és művészetek’ egyéb nemeit parányi jelentésű dolgoknak tartaná. Valóban mi igen is érezzük, mennyire véges az emberi erő, csak egyetlen tudományvagy művészetágban is, a’ tökélynek bizonyos fokára juthatni, ’s érezzük azt is, minő parányi mozgó rész magában akármelly egyes tudomány vagy művészetág, ama’ végtelen távolban eső eszményi ezél’ ellenében, mellynek nevei: közértelmesség, nemzeti dicsőség, emberi boldogság. Lehetne némi jegyzeteket tennem a’ színművészet’ általános becse fölött is, melly Kossuth úr által kétségbe hozatik, ha e’ részben az én parányi ügyvédségem felesleges nem volna. Egyébiránt meg vagyok győződve , hogy Kossuth úr, ki az auctoritásoknak nem barátja, csak úgy kívánja tekintetni e’ nézetét mint egyesét, tehát nem csalhatatlant. Egyesek már könyveket is írtak a’ színészet ellen, a’ kérdés századok által jön megvitatva, ’s most mellette egy világ nyilatkozik. Szabad legyen azonban annyit megjegyeznem, hogy bár mi történt legyen is a’ hajdani Athénében , jelenleg nincs okunk aggódni a’ nemzetek’ sülyedésén épen a’színészet miatt, ’s épen akkor,midőn szemünk’ láttára vernek és hóditnak nemzetek, kiknek színészetük van , népeket, kiknek színészetük nincs. Még némelly kifejezések iránt kell igazolnom magamat , mielőtt e’ tárgyban iratomat befejezném. Kossuth úr nevetségessé teszi ügymartyrságunkat, a’ legnagyobb szerénységgel bár, ellenébe téve azt a’ magáénak. A’ hiba megtörtént. Saját áldozatunkról, szenvedésinkröl ritkán kell szólani, ’s engem arra, hogy