Athenaeum, 1841/1. félév
1841-06-20 / 73. szám
1165 1166 Irma Sajnayt, — most már jegyese vagyok, semmit sem titkolhat többé előttem, ’s annál is inkább, mivel már Signora Tadolini ’s a’ hangszerek’ megrontásának ’s Kákay a’ hangjegyre hintett tüsszentő pora’ esetét elbeszélte, mondja meg, mi okozta Szellő’ kifakadását, Hangody’ változatainak hallatára.“ .Szívesen, imádott Irmám; én a’ kutyát, agarászat’ ürügye alatt, mint ön is tudja, három hétig majd naponként elvivém atyja’ házától, de nem hajtani, hanem magam lakába vezettem, ’s ott Hangodynak Kákay által megszerzett változatait hegedülvén előtte, midőn az allegro kezdődők , inasom korbácsold Szellőt, ’s az eb a’ verés által annyira megtanuld az allegrot, hogy nem sokára, mihelyt hallá, idleg nélkül is ordított és szaladt.* ,Ez kegyetlenség volt.* Jegyző meg szelíd szemrehányással Irma. „Egy kis tréfa, melly boldogságunkat eszközlé, és szerencsés volna a’ világ, ha boldogságát senki sem venné véresebb áron, mint egy agár’ balszemén.odaat. Kinek nincs igaza ! (Fáncsy Lajosnak.) Megvitatást ’s felvilágosítást érdemel minden, bármilly parányiság is, mihelyt nagyobb dologgal van lényeges összeköttetésben , mert gyakran egy rothadt szőlőszem is képes az egész gerezdet megrontani. Egyvalaki. Van a’ magyar színi világnak egy sokoldalú factotuma, egy strategicus, de könnyen legyőzhető színpadi bajnoka, egy bőbeszédű, de keveset mondó ügyvéde, ki, részére az igazat mindenben, diadalmi gőggel követeli, ki leginkább saját ügyében élet-halálra disputál, ’s képes volna meghalni, ha nem neki maratna fenn az utósó szó, sőt meglássátok, talán még halála után is inni fog ez’ utósó elsőségért. Ki és mi ezen proteusi alak, nem kell mondanom ; hiszen sokkal jobban elfárasztá már a’ közönséget ,hogysem őt mindnyájan, színről színre ne ismernők, mind egykori, mind jelen állásáról, ’s legkivált ama harcziatlan szelíd természetéről, melly szerint csak értelmi tehetsége’ megtárandóját is, a’ becstelenítés’ fegyverével erőködik lábáról lerontani. — Én is jól ismerem őt, ’s midőn martyrságról irt czikkemben, Fáncsy Lajos’ nézeteit taglalám , emlékezve az ő leirt példás jellemére, nem félelemből — mert én is tudok úgy fogadni, a’ mint nekem köszönnek — hanem írói méltányosságból óvakodtam, ’s mint viz fölött egy szál oszlopon járó, vigyáztam, hogy F. urat valamikép’ meg ne sértsem. ’S úgy jön. Én értelmi szülötteit jónak látám megróni, de az apát legkevésbbé sem bántottam meg. ’S megvallom, értesülvén F. ellenem intézett válaszának leendő közrejöveteléről, szinte örültem, hogy az irodalmi harcz’ mezején már valahára olly férfiúval fogok találkozni, ki személykedés, szenvedély nélkül, okkal és okosan beszél velem. Azonban mi történik ? — Kezembe veszem F.’ dicsés védiratát, ’s imok nélküli haraga’ tűz- és szélpuskájából, olly nyílt és rejtett lövések, ’s czélzások röpülnek felém, (de nem reára és belém) mellyiket értelmi és erkölcsi hanyagság nélkül senki, annál kevésbbé tűrhet egy harczias természetű, becsületes ember’s hagyhat fedtelenűl, sőt visszatarlani köteles. Mindenek előtt is, micsoda a lakosság az F. úrtól, azt állítani, hogy még jól ki sem hevertem legutóbbi (t. i. Radnay-Kuthyval vívott) ütközetem’ fáradalmait, 's ismét kiállók a’ síkra. (Beil is nagy fáradságomba került, két egy kézzel tapogató, ’s egy dudára ugró hirnöki vitéz’ álarczát, egy rántással letépnem!) E’ fáradalmat csak az lobbanthatja szememre, ki Schodelné’ zászlója alatt, amaz ismert urakkal egyetért, színházi ügyünk’ vitatóinak roszabb pártjához tartozik, ’s Radnay Tivadar’ egykori bőszűlt flosculusait még egyszer szívesen hintené reám. De erről majd alább. — És mi joggal merészli F. úr azt állítani, hogy én, a’ művészeket ’s az ő művészietlen személyét (milly éles irónia!) az Athenaeum’ síkján, azért ragadom meg, ’s olly hatalmasan azért zaklatom, minthogy ott jelenleg más ellent nem találok! — Milly szenvedélyes, milly becstelenitő gyanúsítás! Úgy látszik, F. ur azt akarná elhitetni a’ t. közönséggel , hogy mi harczias természetű írók, egyebet nem is csinálunk, hanem Budapest’ városának kapui alatt doronggal várjuk az ellenséget, ’s ha szerencsére jőnt talál, agyba főbe verjük; vagy mint a’ politicai világunkban is nagy szerepet játszó , fehér és fekete kakasok, egymást — ’s még a’ körünkön kívülieket is — csak úgy ösztönileg és szünet nélkül vagdaljuk, félpezderűlt taréj- és tollal babázzuk, mérgesen csipkedjük és vérezzük ; vagy mint az éles szemű hiuz rejtekhelyekről lessük el a’ kövér prédát körmeink alá, ’s ezt mi mindig, ’s csupa természeti gyönyörből teszszük, hogy a’ csigavérübb, szelidebb állatvilágot egészen magunk ellen zúdítsuk. Oh uraim , ez már baromiság ’s a’ legnagyobb bűn’ fogalmát is felülhaladná; azért hát, mindazt, ki — főleg idézetlenül — tolifegyverrel bátorkodik harczolni, mélyebb helyre kárhoztassátok. De akkor Fáncsy úr is velünk költözik le; ő sem szenvedhet kivételt, mert, mind a’ mellett is, hogy olly gúnyosan említi harczias természetemet, F. maga az, ki az őt és magát eleinte meg nem nevezett Dobrosyval, a’ hires Ludas Matyi miatt, ’s e’ közben Shakespeare’ megsértett árnyával, igy forditó társa Fekete Somával, a’ nagy díjkövetelés ellen kikeltval, Kossuth Lajossal, mint öt színész’ vezére Egressyvel, ’s legújabban velem szállt szembe, és porol, és csak úgy hadakozik, mint a’ legharcziasabb természetű iró, sőt még tüzesebben. — Már az igaz ! iszonyú dicsőség is az , párbajra kelni illy napóleoni hősökkel, mint önök , édes keserű uraim , kik olly jól értik , ’s olly emberségesen tartják meg az irodalmi harcz’ kölcsönös szabályait. — Ugy segéljen, épen mi vagyunk azok, kik éheshaláshoz közelgő zugprókátorok’ példájára, keresve keressük a’ veszekedést, ’s ha nem találunk, a’ felek közt cselek által min magunk csinálunk perpatvart, hogy polemieus asztalunk’ élettipró lábaihoz zsákkal és köböllel hozzák az aranyat! — Igen, vannak írók , polemicusok, ’s fájdalom nálunk is, kik anyagi érdekük’ javítása miatt recsegtetik az epébe mártott kakastollat; — de mi, mint független , önállásu szabad polgárok, ’s nemesebb értelemben vett ügyvédei a’ jogosságnak, ama’ hasból beszélő (Bauchredner) bajnokok’ sorába soha nem tartozánk ’s nem is fogunk. Tudom én azt, miként F. ur igen szeretné, ha mi, kikkel vivott és vív, épen ő ellenében ne volnánk olly harczias természetűek, és ő mint valami kis basa háborítattan mozoghatna kényelmes körében, ’s most már színi világ helyett a’ színtelen világot rendezhetné kénye kedve szerint. De a’ harczias ellenőrködés nélkül szépen felfordulhatna az egész világ ’s akkor egész Magyarország csak Békés vármegyéből állana ; bizony pedig Pestre, Zala-, Borsod-, Csongrádra ’stb. ’s még az én fölötte harczias természetű származási megyémre — Hevesre is igen nagy szükségünk van. — Legyen bár F. ur harcziatlan természetű — ’s ez rá nézve