Athenaeum, 1841/2. félév
1841-10-12 / 45. szám
09 710 Széchenyi tán munkához fog, mi nem tehetünk egyebet jámbor óhajtásnál. Mi azon állítást illeti, hogy a’ nevelés’ dolga nem egészen tőlünk függ, csak némelly részben áll. Protestáns atyánkfiai jobbára magok intézik ’s igazgatják iskoláikat, s buzgóságuk azok’javítása ’s nemzetesitése iránt mindenki előtt ismeretes. De ha a’ magunk által az országgyűlés ’s az iskolák által a’ catholicus iskolák értetnek, való, hogy ez ügy’ elintézése csak félig, ’s kivált kezelése épen nem függ tőlünk. De ki kételkedhetik, hogy felséges fejedelmünk, kit mint nemzetiségünk’újabb megalapítóját századok múlva is hálás emlékezettel tisztelend a’ magyar, a’ nemzettel kezet fogva bevégzendi elkezdett munkáját ’s ránk a’ köznevelésnek értelmiség ’s nemzetiség’ tekintetéből olly nagy áldásu jótékonyságát ki fogja terjeszteni? E’ tárgyat bevégezvén a’ szerző, néhány igen korszerű politicai intéssel bocsát el bennünket : ne toljuk a’ hibát örökké egymásra ’s kivált a’kormányra, hanem keressük azt magunkban , hol bizonyosan mindig lesz javítani való (de ekkor hagyjunk fel a’gyanúsítással is). Ezen önjavítás visszanyomhatlan erővel fogja a’ nemzet’ kifejtését eszközleni. Azért is ébreszszünk fel bizonyos „kötelesség-érzetet, melly minden magyart, bár nagyot bár kicsit, bajnoki érzéssel kössön hazájához , mint egy elhagyott ’svédlést, pártolást még mindig annyira megkívánó honhoz. Állna honunk erős lábon, ám akkor némileg fel volnánk oldva azon hőslelkű kötelességérzettűl, melly minden derékben, ha nem alszik , vagy nem felejti el magát minden lépteiben tettleg él: „Védni a’gyengét“. — Ámde kit magyarrá teremtett a’ legmagasb úr, és nem szégyenli elhagyott, még annyira gyenge vérének nem fogni bajnokilag pártját: az, ha nem alszik — és jó volna e’ részben egészen fölébrednie — ha nem alszik, mondom, és éber létben képes minden segítség nélkül magára hagyni a’ gyámolást még mindig annyira megkívánó hont, az, bár milly magas, fényes helyzetű legyen is — legalább az én szótárom szerint — nem derék. Bajnoki pártolása honunknak azonban korántsem azon fellengés enthusiasmus, melly szerint úgyszólván mindenki a’ kolomp’ elővitelére hiszi magát meghíva lenni, vagy épen a’ mai nagy divatú éorteskedés, épen nem; de egyenesen — a’ mennyire néhány szóval kitehetni illy felette fontost — bizonyos zarándoki komoly magamegtagadás, mellynél fogva inkább abba hagyni mint ártani, sokkal inkább használni a’honnak, mint fényleni sajáting, kívánunk ’s törekedünk, és melly megtagadási hangulatnál fogva soha bár milly kicsire is, mi a’hazát illeti, igen nagyoknak nem, de mindenre inkább igen kicsinyeknek és elégteleneknek hiszszük magunkat ’s nem csak szóval, holt betűkkel és mások’cselekvéseinek gáncsolásával , de hasznos tettel is neveljük a’ köz állomány’ egészségét. — Ébreszszük és tápláljuk lelkünkben e’ zarándoki érzést minden alkalommal , mig úgy szólván szokássá nem válik az bennünk, ’s öntsük azt azokba is be, kikben az még nem létezik; minek következtében minél előbb ki bírjunk lábolni nemzeti életünk’ azon stádiumából, hol még nem a’ néma és csendes kiállító erő látszik tetszeni annyira, mint a’maga bőrébe férni nem tudó ifjúsági negéd, melly csak ront, de nem alkot-----------és álljunk ennek okáért mindenek felett, ’s mennyire csak képesek vagyunk, minden tetteinkben az értelem’ mezejére, ’s legyünk, valamint több előkelő nemzetek, természeti hangulat és régibb súrlódás után felette sokban, legyünk mi a’ kelet’ népe elv szerint,’s ekkép ha lehet mindenben, azoknak népe (I. 370—372)“. ’S itt vége a’ könyvnek, mert mi még hátra van, nagy részint rövid ismétlése a’már mondottaknak, könyve’ sorsának megjövendölése ’s azon végszó Kossuthhoz, hogy bánjék személyével a’ mint tetszik, csak ne használja népszerűségét Magyarország’ zavarba, hozására. Miután a’ könyvet részleteiben, mennyire lehetett, megismertetem , kimondom röviden az egészről is véleményemet, melly ennyiből áll. Mind a’ mellett, hogy fő állításaiban nem osztozom, ’s különösen nem hiszem, hogy a’Pesti Hírlap’idézett számai’ egykét botlásából forradalmi irányt, vagy öntudatlanul oda vezető sikamodást lehessen következtetni, nem látom továbbá méltányosnak, hogy egyetlen ember mindazért , mi Magyarországban történik , vagy elmulasztatik, felelőssé tétethessék, mind e’ mellett egy pillantatig sem kételkedem azok’ sorába állani, kik e’ könyvet politicai irodalmunkra, ’s talán életünkre nézve is epochalis könyvnek nyilatkoztatják. Nem ismerek könyvet terjedelméhez képest eszmékben illy gazdagot, ezek’ megválasztásában illy korszerűt, fejtegetésben, előadásban illy sajátsá