Dékány István, Prohászka Lajos szerk.: Athenaeum 1932. Új folyam 18. kötet (Budapest, 1932)
1-4. szám - Dékány István: Az emberi jellem alapformái (Kritikai bevezető egy ethikai karakterológiához Spranger bírálata alapján)
46 feladatkörben munkál mind a kettő. A történeti értékelés is mindkettő felé megértéssel tekinthet. Lássunk néhány konkrét történeti példát. A reálpolitikus egy közösségi (szociális) énben rejtőző tendenciákat, irányeszméket a legmélyebben átélheti, intrecipiálhatja, egész lelke a közé. De nemcsak e szociális tartalom gazdag virulenciája nyilvánul meg benne, hanem egyben félelmetes végrehajtó erő, külpolitikában, közigazgatásban, vagy mint parlamenti vezér — anélkül, hogy a közösség éthoszát emelni is óhajtaná. Nincs jobb példája ennek Lord Beaconsfield(Disraeli)-nél, ki mint az angol világbirodalom premierje, hosszú küzdelemben, alacsony pozícióból, egy nagyhatalom élére jutott. Szkeptikus modorában fölényes, mint parlamenti technikus félelmetes. Az angol nép életcéljait talán csak egy ponton, ott is mintegy csak kvantitatíve mozdította elő, az imperializmus hangoztatásában (valóban e cél csak egy greatness egy bigness által), egyébként szinte csak politikai technikus. Mint diplomata (pl. a berlini kongresszuson) dönthetetlen. A nagy manőverekben (pl. a suezi csatorna megszerzésében) igazi, gyors technicista lélek, bár mindenben szolgálja valóban az angol államhatalmat. Benne a technikai és a szociális én sajátos, benső ölelkezése játszódik le anélkül, hogy az axiológiai én értéknövelő tartalma is belesugározódnék. Ellenfele, Gladstone, annál inkább a moralista politikus színében tűnik fel. Egészen más a missziós politikus énje. Itt misszión általában élő értéktartalom közvetítését értünk. Az axiológiai én megszólal új vallásban, új tudományban, a szép hirdetésében, új politikai éthoszban stb., mindenkép „emelő" szerep, nevelés tendenciája bukkan fel, az axiológiai én kihat egy közösség (szociális én) éthoszára. Példa erre a misszióra Széchenyi, ki a, kelet népe felé új gazdasági és nemzetpolitikai éthoszt sugároz. A nemzetnevelés itt a lelkeket érinti, új közösségi értékelésre bír rá. Széchenyiben ismét az a tipikus, hogy benne az axiológiai, magasabb értéktartalmú én a közösségi énnel szövetkezik anélkül, hogy technikaivá is szélesednék. Igaz, Széchenyi technikai alkotásai is elsőrendűek, de számára ez is mintegy morális útmutatás, csak propaganda: így cselekedjetek! Mutatja ezt az, hogy kifejezetten vállalkozott — tudatosan — olyanra (Tisza-szabályozás), ami előtte akkor tőkehiány folytán nyilván eleve keresztülvihetetlennek DÉKÁNY ISTVÁN.