Autó-Motor, 1979. július-december (32. évfolyam 13-24. szám)

Autó-Motor Magazin ’79 Ősz

SOMOGYI PÁL Régi autóvezető vagyok, ami kétféle­képpen is értendő: régóta vezetek autót és mindig csak régi autókat ve­zettem, olyanokat, melyeket másoktól vettem, használtan. Ennélfogva figyel­mem jó részét autóm műszaki be­rendezése kötötte le. Ha ehhez hozzá­vesszük, hogy a magyar útjelző, el­igazító táblák igen mostoha eligazí­tást adnak az autóvezetőnek, elképzel­hető, miféle tévutakra keveredtem már az országjárásom során. Orszá­gos főútról kerültem már egy bar­lang szája elé, máskor három lépcső­fokot léptem le a gépkocsimmal, hogy megfelelő útra jussak. Mentem már két kilométeren át egy vizes­árokban, abban a tudatban, hogy be­­kötőúton járok, hajtottam már át vad­csapáson és pályaudvarok rámpáján, tévedhetetlen ösztönnel. Legemlékezetesebb esetem Kiskőrös és Kecskemét között történt, ma sem tudom, hogy hol. Az este már le­szállt, egy fellépésre siettünk, ugyan­csak igyekeznem kellett, hogy időben a helyszínen legyünk. Szerencsénkre alig volt forgalom, az út elsőrendű volt, amikor egy­ leeresztett sorompó tűnt fel a távolban. De mérgünk el­szállt, mert amint a kocsink fénye el­érte a sorompót, az felemelkedett. — Ezúttal szerencsések vagyunk — jegyeztem meg vidáman. Ám a sorom­pón áthajtva egy gyár udvarán ta­láltuk magunkat. A sorompót az ud­varias portás engedte fel előttünk. KINCSES VERONIKA — Volt nekünk valaha egy aranyos, kedves, mindannyiunk által nagyon­­nagyon szeretett Trabantunk, az UM- 46-21-es. A Rákóczi úton laktunk, s az egyik mellékutcában parkoltunk. Este én parkoltam le a kocsit, reggel a férjem ment volna vele tovább. El is köszönt tőlem, de tíz perc múlva újra csengetett. — Hová tetted a kocsit? — kérdez­te tőlem. — A szokott helyre — feleltem. — Ott nincs .. . Izgatottan kaptam magamra vala­mit, s néhány perc múlva szomorúan tapasztaltam, hogy ott tényleg nincs. Csak a helye. — Ezt ellopták! — konstatáltuk mind a ketten. — Nem akarom bő lére ereszteni mondanivalómat. Bejelentés a rendőr­ségen, tárgyalás a biztosítóval, miköz­ben teltek-múltak a napok, a hetek. Lassan már bele is törődtünk ked­vencünk elvesztésébe, amikor az egyik reggel egyik barátunk kocsijában ül­ve, szinte felsikoltottam: — Állj! Ott állt a kocsink, alig néhány száz méternyire lakásunktól, a Kun utcai tűzoltó-laktanya előtt. Hiányoztak a hátsó lámpái, az első lámpái, de ott volt. S tudják, mi az érdekes az egész­ben? Alig kétliternyi üzemanyag hiányzott a tankból. KONCZ ZSUZSA — Egy évvel ezelőtt történt... Nyu­gat-európai túrán voltam férjemmel. Dél-Franciaországban, Marseille-ből Toulon felé tartottunk, természetesen éjjeli menetben, Skodánkat férjem vezette. Túránk vége felé jártunk már, lassan-lassan hazafelé készülődtünk, pénzünk mind kevesebb, emlékünk mind több volt. Szóval, éjjel, úgy két óra tájban lehetett, amikor a néptelen országúton 120-szal ereszkedtünk Tou­lon felé. Az út egyik kaptatóján — a „púpot” természetesen nem vette 120- szal a Skodánk —, az úttest közepén, egészen fenn a csúcson, valami fe­hérség állta utunkat. Egy szikla­tömb ... Férjem hirtelen jobbra rán­totta a kormányt, a kocsi megbillent, egy csattanás, majd megálltunk. Mi­re a kocsiból kikászálódtunk, már ott álltak körülöttünk a környék házai­nak lakói is, csak úgy hálóingesen, pizsamásan. Az ő segítségükkel tud­tunk megszabadulni tönkrement bal első kerekünktől, amelyet el is kellett dobnunk. Ők segítettek felrakni a pót­­kereket. Ezzel a négy kerékkel jöt­tünk aztán egészen hazáig, talán mon­dani is felesleges, rettentő drukkban, nehogy akár egy szöget is felszed­jünk valahol... És, hogy el ne fe­lejtsem mondani: csakis nappal ve­zettünk. És ahol 120 volt a megenge­dett sebesség, mi ott is csak 70—80- nal kocogtunk. újságíró AZ UDVARIAS RAKTÉR operaénekes MEGKERÜLT táncdalénekes PÓTKERÉK NÉLKÜL 6 DR. KUBINSZKY ERNŐ állatorvos PÓTABLAKTÖRLŐ — Harminckét esztendeje vezetek rendszeresen kocsit. Ennyi idő tapasz­talata alapján állíthatom, hogy az autózáshoz nemcsak rátermettség, ér­zék, gyakorlat, hanem­­ szerencse is kell. Mert mekkora szerencse kellett ahhoz, ami például velem történt. A Balatontól jöttem Pest felé. Sze­merkélő esőben indultam útnak. Az égi áldás mindjobban rákezdett, va­lóságos nyári felhőszakadás kapott el a sztrádán, de azért, sietős lévén az utam, tartottam a százkilométeres sebességet. Ablaktörlőm a legszapo­rább fokozatra állítva dolgozott, ami­kor egyszeresük elröpült a jobb ol­dali. Még fel sem eszméltem, amikor a bal oldali is utánaszállt. Tudják-e, milyen érzés százzal vakon menni? Ne is legyen részük benne sokat. Va­lahogy megálltam a padkán kívül. A zuhogó esőben visszafelé futottam, s a kocsimtól úgy 120 méterre megta­láltam az egyik, majd a másik lapá­tot. Mire ismét felszereltem őket, min­denem csuromvíz lett. Hát nem vol­tam szerencsés, hogy tovább folytat­hattam utamat? Azóta kérem, az én kocsimban a pótkerék mellett ott van egy pótablaktörlő is.

Next