Autó-Motor, 1979. július-december (32. évfolyam 13-24. szám)
Autó-Motor Magazin ’79 Ősz
MIKUS SÁNDOR — Még 1952-ben vettem egy öreg Topolinót. Ráköltöttek sok ezer forintot, hogy közlekedni is tudjak vele. De akkor nem kaptam hozzá, a benne levő pedig olyan vén volt, hogy kocsimat minden reggel úgy kellett betolatnom a Százados úti művésztelepen levő barátaimmal. Szenzáció volt a kocsi, boldogan tolta is mindenki. Egy hétig... Aztán a kollégák bezárkóztak inkább, minthogy segítettek volna. Egyik reggelen már csupán Makrisz Agamemnon segített, de ekkora önzetlenséget már én sem kívánhattam tőle, megvártam, amíg új akkut szereztek a kocsihoz, ami akkortájt közel sem volt olyan egyszerű, mint manapság. Egy alkalommal feleségemmel együtt mentünk, amikor a Lánchíd közepén minden átmenet nélkül leállt a kocsi. Letoltuk a Deák térig, ott bütykölgettem, de hiába. Valahonnan előkerült egy szerelő is, aki kiderítette, hogy a benzincső dugult el, valami szöszt szedett ki belőle. Feleségem ekkor szólalt meg hoszszú hallgatás után, meglehetősen bűntudatos ábrázattal, szavait nem is hozzám, hanem a szerelőhöz intézve: — Lehetséges, hogy azért történt mindez, mert én tegnap leszívtam a kocsiból a benzint, abban mostam a pulóvereket, majd visszaöntöttem a benzintankba? Mit lehetett erre felelni? SZTEVANOVITY ZORÁN — Esős éjszakán jöttünk hazafelé vidéki szereplésünkről, öten voltunk a gépkocsiban, derűs hangulatban, de kissé fáradtan. A kocsit én vezettem, valahogy előre megéreztem, hogy ott elöl, abban a kanyarban baj lesz. Be is jött... Egy csúszás, rántás a kormányon, farolás, árok, borulás. Mindez másodpercek alatt történt. A kocsi fejtetőre állt, nekünk — szerencsénkre — semmi bajunk nem történt. Az első ijedtség után bánatosan üldögéltünk az esőben az út szélén, nem tudtuk lábra állítani kocsinkat, sem kihúzni az árokból. Aztán a távolból két fénypont közeledett felénk. — Autóbusz — szólt egyikünk. — Akkor megmenekültünk. Az volt. Tele középiskolás, jól megtermett diákokkal. — Segítsetek kiemelni kocsinkat az árokból — kértük őket. — Természetesen — felelték. És hozzátették még: — Ha cserébe autogramot kapunk. Nem volt nagy létszámú osztály. Két óra múlva már folytathattuk is utunkat tovább. PIROS ILDIKÓ színművésznő — Hát, őszintén szólva olyan igazi nagy sztorim, ami miatt kapkodnák az olvasók az újságjukat, nincsen, de azért akad emlékem autózásom történetéből. Történt egyszer, hogy a Körtér amúgy is bonyolult forgalmi viszonyai közepette, hozzám koccant egy Trabant. Mindketten megálltunk, mindketten mondtuk a magunkét. Sehogyan sem tudtunk megegyezni, vártuk, hogy majd csak megáll mellettünk egy rendőrségi kocsi igazságot tenni. Erre várva elővettem forgalmi engedélyemet, jogosítványomat — és hangot váltottam. — Tudja mit — mondtam vitapartneremnek —, nekem valójában nincs is olyan nagy károm. — Igazából nekem sem — felelte az. — Kell nekünk rendőr egyáltalán? — Nekem nem hiányzik. — Akkor hát... Mindketten továbbmentünk. Én az orvoshoz mentem. Nem, nem történt semmi bajom, csupán azért volt fontos gyors távozásom, mert jogosítványomat elővéve láttam, hogy hónapokkal előtte lejárt az orvosim. De neki? Lehetséges, hogy neki is? szobrászművész NŐI DOLGOK előadóművész JOBB A BÉKESSÉG • ELEK ILONA olimpiai bajnok vívónő JEGES TÖRTÉNET E Ez év januárjában, ha nem tévedek, éppen 20-án, kora reggel jégpáncél borította a pesti utcákat. Utunk halaszthatatlan volt. Volvónkat férjem vezette, 15—20 kilométeres sebességgel haladtunk előre, amikor egy Trabant, fittyet hányva a jéggel borított útnak, ötven-hatvan kilométeres sebességgel kilőtt mögülünk. — Ebből baj lesz — mondta férjem, s levette lábát a gázról, a motorfékre bízva a kocsit. Lett is... Mert ott, ahol az utca jobbra kanyarodott, még felgyulladt a Trabant féklámpája. A kocsi kétszer megperdült a tengelye körül, majd nekicsapódva az úttest melletti lámpaoszlopnak, megállt. A kocsi gazdája, egy szerencsére sértetlen maradt fiatalember, akkor kászálódott ki, amikor én kocsinkból kiszállva odaléptem hozzá, s megkérdeztem tőle, hogy nincs-e szüksége segítségre. Ö, összetört kocsijára pillantva azt mondta: — Hát, ha lenne kéznél egy söprűje és egy lapátja, most igencsak nagy szolgálatot tenne nekem ...