Autó-Motor, 1981. július-december (34. évfolyam, 13-24. szám)

1981-09-15 / 18. szám

Ha egyszer autós álmoskönyv készül majd (miért ne készülhetne, amikor van autóstáska, autósruha, és mond­ják, van autósmorál is), akkor ebben az álmoskönyvben a Láz­ vagy a Rém­álom című fejezetben bizonyára előke­lő helyre kerül az egy úton szerzett két defekt. Ugye, kedves olvasó, máris a hideg rázza, pedig csak rágondolt. Az első defektre, amikor a világ legpechesebb emberének érzi magát, munkához lát, csavarok, emelő, pótkerék, por, aztán fülig piszkosan folytatja útját a kö­vetkező defektig. És akkor nincs to­vább. Ez a vég! A ladást ez a második szerencsétlen­ség a balatoni hétvégére menet érte, éppen akkor, amikor a benzinkútnál megállt. Milyen szerencse a szeren­csétlenségben! Milyen szerencse a sze­rencsétlenségben ? A kutasok nem tudtak segíteni, pe­dig autósunk szívesen vett volna akár öt új gumit is, mert pénze éppen volt, de szerencséje nem. Lada-gumi nincs — adták tudtára és ragasztani sem tudtak. Na de nem azért M7-es az M7-es, hogy ne lehessen telefonálni. — Ne fáradjon — hűtötték le a vezetőt —, gu­mihoz nem jön ki a sárga angyal. (Az Autóklub szerint egyébként ez nem így van, ha tudnak, segítenek, példá­ul úgy is, hogy gumijavítóhoz viszik a kereket, majd vissza is szállítják.) Végül az autós szolidaritás segített. Egy másik ladás, aki ugyanarra tar­tott, kölcsönadta a pótkerekét. Így telt el a péntek, a hétvége előkészítő napja. A második napon, szombaton három sajáttal és egy kölcsönkerékkel útnak indult az autós. A horgászás elmaradt, ehelyett javítóról javítóra járt, de semmi sem akadt a horogra. Rémálmok — Ragasztót hozott? — kérdezték, mert enélkül nem tudnak javíta­ni — magyarázták. De mert még ra­gasztót sem hordott magánál, a Bala­ton északi partja után a megyeszék­helyre kever­edett az újabb defekttől rettegő autós, de szervizben és benzin­kútnál egyaránt elutasították — ra­gasztó sehol. A halak háborítatlanul úszkáltak a tóban. — Ragasztót hozott? — kérdezték itt is, ott is. Az egyik benzinkútnál öröm­mel újságolták, hogy most van gumi Trabanthoz, de autósunk igazából en­nek sem tudott örülni. Végül — mert egyszer minden jóra fordul — a magánszektor ragasztott, a pót­pótkerék visszakerült jogos tu­lajdonosához, a szombat is elmúlt. És jött a vasárnap hidegfronttal és zsúfolt M7-essel, aztán már csak öt nap, és újból itt a pihentető hétvégi kikapcsolódás. * Péntek délután Budapesten autózni még álmoskönyv nélkül is tudnivalóan rosszat jelent. Az autós, aki már sok mindent látott a volán mögül, ezen a napon is viszonylag higgadtan vette tudomásul a végtelenbe vesző autóso­rokat, a sárgát villogó lámpákat, az összekoccant autók mellett zsörtölődő kipirult arcú férfiakat. Innen-onnan szirénaszó hasított a motorok zajába, ez is hozzátartozik az ilyen naphoz. Amott rendőrök terel­gették az autókat, a baleset helyszínét őrizték, az üvegcserepek mellett vitt a leszűkült út. Azután egy mellékutcába kanyaro­dott az autós. A járdán tömeg, az út­testen egy szétroncsolódott Trabant, lámpadarabok, cserepek, valamilyen úttestre ömlött folyadék, bizonyára olaj. Két rendőrautót is látott és egy mentőt, a tetején piros zászlóval... A járdán állók izgatottan figyeltek, az autós ter­­észetesen lassított, úgy közeledett a balszerencsésen járt Tra­banthoz, mintha a kegyelet követelné a lassú, hangtalan mozgást. Hogyan rohanhatott a fának? És mekkora se­bességgel, hogy így összetörhetett? Az edzett autósnak is összeszorult a gyomra, amikor meglátta, hogy a Tr­abant nyitott ajtaján egy test nyú­lik ki, lába a kocsiban, a törzse, feje az úttest mocskos aszfaltján. Rajta a visszavonhatatlanságot jelző csomago­lópapír, a megadás, a tehetetlenség szimbóluma. Még ezen is átütött a vér — az autós érthetően határozottan rosszul érezte magát. Rossz érzése felháborodássá válto­zott, amikor azt látta, hogy a mentő­orvos túlságosan is higgadtan a papír alatt nyugvó fejéhez hajol (igaz, bizto­san hozzászokott az efféle látványhoz), mutató- és középső ujját U-alakba hajlítja, az áldozat orrához közelíti, és a papíron keresztül jókorát csavar raj­ta. A hulla megrándult. Az autós falfehéren, remegő ajak­kal hihetetlenül bámult. A fejében kergetőző gondolatokat hangos kiáltás zavarta meg: — Ennyi! Vége! Csapó! A hulla felkelt, véres­ paradicsomle­ves ruhája zsebéből cigarettát kotort elő. Az autós becsapottnak érezte magát. Filmeznek! Azóta kíváncsian várja a film, a filmje bemutatóját. Reménykedik, hogy benne lesz. Megérdemli, élethűen alakított.

Next