Az Én Ujságom, 1891. január-december (2. évfolyam, 1-27. szám)
1891-01-11 / 3. szám
* mmmmm iiiiiiijiiiiniiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiniiiii* iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii ,lumiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiijiii!ii 34 --------AZ ÉN ÚJSÁGOM. ©*------------- 3- szám. Elbeszélés. írta : Bródy Sándor. (Folytatás.) IV. Még aznap délelőtt kihirdették az ítéletet. Szihalmi Pált és Viparína Ákost kicsapták a rend főgimnáziumából, de ha a kanczellária is úgy akarja, ahogy a tanácsgyűlés , az ország összes iskoláiból könnyű dolog nagylelkűsködve más hibáját magunkra vállalnunk, de hej, nehéz ennek a következményeit elviselni. Bizony kicsordult mind a két fiúnak mind a két szeméből a könny, amikor az igazgató latinul és magyarul kihirdette nekik az ítéletet, aztán egy pár szigorú szó kíséretében megmutatta, hol az ajtó, merre pusziljanak el, de hamarosan. Pedellus nem vezette őket ki a városból, mint ahogy a református gimnáziumokban szokás volt a kicsapott diákot kihordatni a határba, mégis csak most tudták meg, mit jelent innen elvárni Egy pár órával előbb még örültek a délutáni vakácziónak, bezzeg nem repesett most a szívük annak a vakácziónak, melynek a végét se látták. Szomorú szabadság! »Könnyű a madárnak ágról-ágra szállni» — de nehéz, nagyon nehéz az emberfiának megválni szerette társaitól, a helytől, melyet úgy megszokott, úgy megszeretett! A kicsapott diákok szerettek volna egyenként elbúcsúzni társaiktól, mindegyiknek külön-külön a nyakába borulni, még a haragosoknak is, de az osztályfőnök nem engedte azt sem, hogy legjobb barátaikkal kezet foghassanak Nem is kisérte őket ki senki, csak titkon kelt egy-egy sóhaj a távozók után, egy-egy jó barát szemében jelent meg könny. Ők is csak sírni tudtak, sírás közben csak ezt a két szót nyögni: — Isten áldjon! Isten áldjon! Úgy botorkáltak kifelé, alig látva, alig hallva, ami körülöttük élt, körülöttük hangzott. Csak kinn ébredtek fel ebből az álomszerű állapotból. Bora néni, a vén rossz szemű zsemlyés kofa, a ki már vagy negyven esztendeje árulta a «marczit», sóskalácsot itt, meghallotta a diákok sorsát s elejbük állott. Erőnek erejével egy-egy czipót akart szegényeknek adni — hitelbe. «Majd megfizetitek, ha a lyukas hídon pénzt találtok» — mondá nekik. Könnyezve köszönték meg s utasították vissza a jó öreg asszony ajándékát: — Nem eszünk mi már többet, Bora néni, a maga zsemlyéjéből ! — mondá Szihalmi Pál, aztán megtörülve szemét, odafordúlt társához : — Törüld meg a szemed, ne menjünk szégyenszemre keresztül a városon. De azért csak pityeregtek egyet-egyet. Valamelyik talán meg is bánta, amit cselekedett, de csak egy perezre. Még mindig nem tudták meggondolni cselekedetük következményeit, még mindig nem tanakodtak azon, mit fog apjuk mondani a dologhoz, ők maguk mivé lesznek. Csak az fájt nekik, az az érzés szorította össze a szivüket minduntalan, hogy ki vannak taszítva onnan, ahol még reggel otthon voltak s ma más ül a helyükön... Az első más dolog, amire gondoltak, csak házuk előtt jutott eszükbe Mit fog mondani házigazdájuk, Potyoró mester, ha meglátja őket, ha megismeri arczukon , mi esett meg velük ! Bizony az nem vett észre rajtuk semmit. Csendesen ült beteg felesége ágya mellett Beteg volt, amikor ők reggel elmentek iliiliriiiiiiliiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiillllilllllllllllliliiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii'iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiliiliiiiiiiiiiiiiiliiliillllillilllililllllllllllillliliiliiiiiliilllllllilllllllllilillillliliililllllllliilllliillilllliiliilliliiliiliiliiliiiniTiiiili