Az Én Ujságom, 1894. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1894-07-01 / 27. szám

rr.lllllllllllllllIllllllllil!IHinillllllillllllll!III!i:!ll'lillllll HIIUUIIIIIIIIIIIIIIIU llllllllllllllMlllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllIlllllllllllllllluailllllllllllllllllllllllMIllll IMIIIIIIIHIMIillllllllillllll!>llli:il min I iiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiHiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiriiiiiiiiiniiiiiiii 3 27. szám. ---------‡—·8 AZ ÉN ÚJSÁGOM S*-0 risnyája, ibolya-kék fecskafarkú kabátot vett magára, galambszürke keztyűbe bújtatta kezét, mely a sütő­vasat oly remekül forgatta; vadonatúj három­szögletű kalapot illesztett a fejére és az ábrázata ragyogott a boldogságtól. Váltig azt hajtogatta magában: —Mégis csak derék ember Wesselényi Miklós báró ! . . . Nincs párja a magyar­nak a világon ! . . . Mással milyen gő­gös, vele milyen nyájas. Másnak csak immel-ámmal szalutál, őt meghívja magához. Pont kilencz órakor már bekopog­tatott. Miska, a huszár fogadta illendő tisz­telettel. Kinyitotta az ajtót, bevezetett a báró úr nappali szobájába. Az érdemes főispán kereste egy futó szempillantással a terített asztalt, ha­nem­­ olyanfélét nem talált. — Hja, az ilyen gazdag báróknak külön ebédlő szobájuk van. Nyílott pedig, abba a nappali szo­bába három ajtó. Az egyiken nemsokára belépett a kapitány, nem is valami parádéban, hanem ingujjban. Nagy szemeket meresztett reá a méltóságos főispán úr, mert eszébe ju­tott, hogy régen volt az, mikor ő az embereket ilyen ruhában látta — a borbélyműhelyében. — Isten hozta, maiszter, — üdvözlő nagy úri nyájassággal a kapitány — lássa, nem várattam sokáig, készen állok. Hozzá kezdhet. . . A kerületi főispán csaknem meg­kövült. — De... hanem... hiszen... — Ne okoskodjék sokat, Horárik mes­ter, (igy hívták borbély korában)... Rajta! Ott van a sütő-vas ! Hó, Miska, járj kezére ennek az úrnak... — De báró, én !.. . — Borbélyra van szükségem, mon­­­­dottam már. A generálishoz kell men­nem, illő, hogy ne menjek borzasan.­­ — El sok. . . nem tűröm. .. felség­­sértés !. . . — Hahaha!. .. Hogy is mondta csak, Horárik mester? Hogy ez felségsértés... Lám, lám !... A jeles főispán pirult, sárgult, ké-­­­kűlt . . . Mindenféle szín váltakozott az­­ ő arczán, csak a jó kedvnek a színe nem. Végre egy okos gondolata támadt, az egyik ajtó felé közeledett. A kapitány mosolyogva nézett utána. Alighogy kinyitotta az ajtót, egy mennydörgő. — Vissza, német! — hangzott s egy huszár állott vele szemben, hátán ke­resztbe vetett puskával, jobb kezében karabélylyal. (Folytatása következik.) ---------------------­ iiiiiiiiiiiiiitiiiiitiir.iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiM- iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!iii[ii:iiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii:iiiiHi!iii:iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimi

Next