Az Én Ujságom, 1905. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1905-06-04 / 23. szám
23. szám 367 AZ ÉN ÚJSÁGOM Csokonai Vitéz Mihály. Száz esztendeje már, hogy elnyugodott a nyughatatlan életű költő : Csokonai Vitéz Mihály. Olyan volt, mint az ugróságra szálldosó dalos madár: hol itt, hol ott csendült föl csattogó éneke. Ma Debreczenben, holnap Sárospatakon, holnapután már Komáromban, majd Csurgón, szerte az egész országban, míg végre roskadozó testtel újra viszszatért az elhagyott fészekbe, Debreczenbe. De akárhol dalolt, szava mindenütt olyan volt, mint a Hortobágyon fölsíró tilinkóé. Tiszta, igaz és sokszor olyan egyszerű, mintha egyenest a magyar nép lelkéből fakadt volna. A nagyhírű debreczeni kollégiumnak diákja volt még csak, a mikor szárnyára vette nevét a hír s harmincznégy esztendő óta már érczalakja hirdeti ottan a kollégium előtt, hogy az egyszeri diák dicsőséget árasztott az iskolára, fényt nemzetére, el nem hervadó babért font a maga homlokára !... Élete folyása küzdelmes és nehéz volt, a kedve azonban mindig csapongó és dalos. Olyan volt, mint a rohanó hegyi patak, mely sziklákon, szakadékokon át rohan, mindig egyforma vidám csobogással s útjában a part nyíló virágait beszórja csillogó, gyémántos harmattal. Kora gyermekségében érte az első csapás, elveszítette édesapját, Csokonai Vitéz Józsefet, aki borbély volt Debreczen városában. Benne elveszett az özvegynek és a két Vitéz-árvának kenyérkeresője. József nevű testvérével együtt ezután anyja nevelte föl, bizony sokszor nélkülözések árán is Mihály diákot. Az özvegy Vitézné maga is szívesen olvasta az akkor ismeretes költők verseit. Mihály fülébe, az anyai szó édes muzsikáján csendült meg legelsőbben a