Az Én Ujságom, 1905. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1905-06-04 / 23. szám
T 368 23. szám. AZ ÉN ÚJSÁGOM költők éneke. Nem csuda hát, hogy lelke megtelt a költők szeretetével már ■ kicsi korában s a mikor megnövekedett, az ő lelkéből is kicsendült a dal! Ahogy elkerült a debreczeni főiskolából, neki indult az országnak. Összes útravalója az volt, a mit a lelkében hordozott: a költészete. Sok barangolás után Komáromban, majd Csurgón talált hosszasabb pihenőt, ahol tanári alkalmazást kapott, de hest azért itt is, ott is tele volt az élete tövissel, nélkülözéssel. Mint maga felpanaszolja, kénytelen volt sokszor hideg téli napokon hitetlen szobában dideregni s ha néhanéha akadt fűteni való fája, azt is legtöbbször magának kellett felhasogatnia. Ki csodálná tehát, hogy visszavágyott az anyai szív melegére s egyszer csak ott hagyva a csurgói iskolát, visszaindult Debreczenbe... Rövid öt esztendő múlva azonban elköltözött az anyai házból is, úgy azonban, hogy oda soha többé vissza ne térjen, nem is messze, csak a debreczeni akáczosi temetőbe. Harminckét éves korában halt meg. Ez a mostani esztendő éppen a százados fordulója Csokonai halálának. Száz esztendővel ezelőtt csupán a gyászoló anya s nehány jó barát szíve telt meg az ő kora halálán való keserűséggel, száz esztendő múltán az egész nemzet ünnepelte együtt érező szívvel a költő megdicsőülését. Akkor egy elkorhadó fakereszt jelezte csupán egyszerű sírját, —ma virág borítja és babérkoszorú s érczszobor szól a késő századoknak is halhatatlanságáról. Alig két hete, országos ünnepet szentelt nagy Debreczen városa költőfia nevének. Nagynevű költők és írók mondottak dicsőítő dalokat a szobránál, a a sírja fölött. Illatos mezei virággal, pompázó rózsával, örökzöld borostyánággal szórták tele a sírját, lantos szobrát... De mindennél szebben, jobban hirdetik dicsőségét azok az örökszép, édesbús dalok, a miket ő hagyott az utókornak s a miket daloltak és dalolni fognak ezeren és ezeren, amig csak magyar szívek dobognak a földön... Csokonai a magyar nemzeti költészet legkorábban felszálló dalos pacsirtája. Csattogó dala a magyar rögök közül, a magyar föld virágos mezejéről száll a magasság felé. .. Béla diák. Felhágott már a nap... Felhágott már a nap a dél hév pontjára, Egyenesen omlik lefelé sugára. A lankadt arató ledűl izzadt fővel, Hogy majd dolgát kezdje megújúlt erővel. Az utazó, ki már csak alig lehellett, Oltja szomját a hűs forrás vize mellett, A barmok terebély bikkfák alá mennek, A híres árnyékban kérődzve pihennek. A madárkák csüngnek a sötét lombokról, Leszáradt a nóta eltikkadt torkokról, inak. Csupán csak a munkás méhecskék zsibong- Széjjel az illatos rétek között dongnak. Csupán csak az apró bokrocskák tövében Zeng a zörgő prücsök a nap ellenében. A rezzent gyíkocska a gaz között cseveg. Megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg. Sok száz szöcske ugrál pattanó lábain A hévtől elúszott fűszálak szárain. Egyebek mind híves helyeken pihennek. A dél forró heve elől félre mennek. Alusznak magok is a híres szellők is. Eltikkadtak a nap hevétől tán ők is. Csokonai Vitéz Mihály.