Az Én Ujságom, 1908. július-december (19. évfolyam, 30-53. szám)

1908-07-19 / 30. szám

I 56 30. szám. AZ ÉN ÚJSÁGOM — Ahá! — gondolta magában. — Ez hát az oka, a­miért szegény jó apám nem jöhet a tanító úrhoz! A csizmát­ tudniillik úgy megviselte az idő, hogy annak jóformán se talpa, se bőre nem volt. A talpa is lyukas, a bőre is lyukas. Persze, az ilyen csizmát nem lehet fölhúzni. Abban még a tarlóra se mehet az ember, nem hogy az Isten házába, meg a tanítóhoz tisz­tességtévő látogatásra! Boriskának­ még ott volt a zsebében az öt koronás. Ölre kapta az öreg elnyűtt csizmát. Az édes­anyja valahol künn járt éppen az udvaron, a jószágot etetni, neki nem is szólt. Hanem a csizmával futott egynest Szúnyog Péterhez, a ki a falu főfő csizmadia-mestere volt s nem messzire lakik Kerekes Isvánéktól. — Itt van, Szúnyog Péter bácsi, az édesapám csizmája. Tessék megcsinálni, hogy jó legyen. De hamarosan, Szúnyog bácsi. Tüstént. Addig el se megyek innen. S odatette Szúnyog Péter elébe a rongyos csizmákat. Szúnyog Péter a pápaszeme mögül a csizmákra nézett, majd meg Boriskára. — De nem oda Buda, kis­lányom! — pattogott. — Tudod-e, hogy azért fizetni is kell? Két koronát, Boriskám. Annyiba kerül a munka. Mert én is a munkámból élek, nem a levegőből. Boriska elővette az öt koronásat. — Tudom, Szúnyog bácsi. El is hoztam az árát. Itt van, megfizetem. Csak jól megcsinálja az édes­apám csizmáját. — Olyan nagyon sürgős ? — Nagyon. Délre készen kell annak lenni. Mert az ebéddel kiviszem édes­apámnak, az aratáshoz. Arra aztán kézbe is kapta a csizmát Szúnyog Péter tüstént. És kézbe kapta az árat, dikicset, kis szöget, nagy szöget, szurkos czérnát, varrótűt is. Öreg ujja között szaporán forgatta a szerszámot, öltést­ öltésre tett, míg Boriska ott üldö­gélt előtte, mintha csak az okos szemé­vel sürgette volna Szúnyog Pétert. — Szaporán, szaporán, Szúnyog bácsi ! Édes jó apámnak vágja a lábát a le­kaszált tarló. Egyszóval: délre készen lett a csizma. S mikor Boriska az ebéddel kiment a tarlóra, nemcsak a bögre tejfölös levest vitte az apjának, hanem a csizmáját is. Nem volt azon egyetlenegy lyuk se. Sőt úgy ragyogott, mintha vadonatúj lett volna. Kerekes István alig ismert róla. — Tán nem is az én csizmán ez, Boriskám? — kérdezte csudálkozva. — De bizony az! Csak húzza föl, édes­apám! Én csináltattam meg, a magam keresményéből, az öt koronából. Jobb helyre nem is tehettem volna. Az é,a jó apám lábát ne bántsa a tarló ! És úgy-e, most már elmegyünk majd a tanító úrhoz is? Vasárnap. Templom után ? Reszketett a Kerekes István keze, a­míg fölhúzta azt a csizmát. Szólni sem tudott, úgy tele lett a szeme könynyel, a szíve édes, apai meghatottsággal. Csak bólintgatott verejtékes, napsütött, baráz­dás fejével. — Elmegyünk, Boriskám, el! S mig hálaadó imádság fakadt a szivéből és a kéklő mennyboltozatra nézett, úgy érezte, mintha templomban volna itt is, a termő mezőségen és zsol­tárokat zengenének feje fölött a pacsir­ták. Ahhoz a gondviselő jó Istenhez, a­ki olyan gyerekkel áldja meg a szegény munkás embert, a­milyen az ő édes kis leánya, Kerekes Boriska. Gyuri bácsi. "

Next