Az Én Ujságom, 1933-1934 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1934-04-29 / 31. szám
— 505 — — Ilus néni, úgy-e, hogy ezek a csemeték kicsit neveletlenek? — kérdezte Marika hízelegve, amikor a többiek előreszaladtak a sziget ápolt útjain. — Nono, te csak hallgass, Marika! Meséli nekem az anyád mindenfélét rólad is! Ki nem alszik el este, ha nem ülnek az ágya mellett? Kinek pocás az irkája? Ki olyan hangos, hogy zeng belé a ház? — Igen, de azért nem szoktam a lábam kilógatni az ablakon, hogy feljöjjön a rendőr! Ha itteni gyerekek lettek volna, már régen elvitték volna őket a javítóba! Persze, mindenki dédelgeti őket, mert amerikaiak .. . De aztán Marika is megnyugodott, odaszaladt a többiekhez és együtt mászkáltak a katonazenekar háza körül, együtt vettek perecet, amit Pali fizetett ki a saját zsebéből. — Jó, ha van az embernek pénze, — mondta büszkén. Aztán valahogy lődörögve mégis csak felértek a felső szigetre. A kénes forrás és a virágóra nagyon tetszett nekik. De jöttek ismerősök, — mindig jönnek ismerősök! — és azok annyit beszéltek Ilus nénivel, hogy a fiúk tovább mentek. Marika és Mary megbarátkoztak két kislánnyal, akiknek diabolójuk volt. Mire az ismerősök elengedték Ilus nénit, a fiúk eltűntek. Keresték, keresték őket, — hiába. És egyszerre csak megállt Mary és nagy kövér könnyek potyogtak a szeméből: — Ó, ó, én olyan fáradt vagyok! Olyan borzasztó messziről, Amerikából jöttem ide, bizony! És hófehér ruhájában leült a földre. Ilus néni felkapta és a karjára vette. — Mary mosolygott, vállára hajtotta fejét és behúnyta a szemét. — Ne aludj, Mééri, ne aludj, — kiáltotta Marika. — Nem vagy már olyan csöpp gyerek, hároméves vagy és az emberek majd azt hiszik Ilus néniről, hogy a dadád! Ne aludj... De Mary aludt. És Ilus néni nem törődött azzal, hogy «mit gondolnak róla az emberek». Amikor sehol sem találta a fiúkat és Marika megmondta, hogy Palkónál «borzalmasan sok pénz van, egy pengő huszonhárom», felült a két kislánnyal az autóbuszba. Mentek keresni a szökevényeket. Szurtos meg a tutaj DT egyszer egy szegény kutya, így kezdődik a mese. De ha olyan messzi kezdem, nem lesz vége sohase! Sütött a nap és a Dunán táncoltak a kis habok, meguntam a sok pihenést, gondoltam, kirándulok! De nem ám a nagyerdőbe, mert ott rótam eleget, most úgyis a Duna mellett játszanak a gyerekek! Van ott homok, van ott csónak, vitorlás, meg kis tutaj, hogy ez mi, azt sohse tuttam s éppen ebből lett a baj! Mer a kutyaiskolába tanultam én eleget, de mindig mást tanulnak ki azok a nagy emberek! — Mendegéltem a víz partján, hát egyszercsak mit látok? Valami kis deszkafélén finom kutyabarátot! Gondoltam, meglátogatom, biztos megörül nekem, kapok kicsi halpaprikást, úgyis nagyon szeretem! Vót ott egy kis deszkapalló, átsétáltam hozzája. Ugyi, mondtam? rögtön mindjárt meghívott vacsorára! Aztán kicsit verekedtünk, de finom vótám nagyon, mert ha vizes lett a bundánk, hát megszáradt a napon. Csak egy baj vót: az a tutaj mindig, mindig remegett, mintha alulról tartanák kicsi félős egerek! Ahogy néztem, nézegettem, tanáltam egy madzagot, az rángatta a deszkánkat, ahogy a víz ringatott! Minek ez a buta madzag? Egy-kettőre elrágom, bizonyosan megörül majd az új kutyabarátom! El is rágtam, aztán szépen lefeküdtem aludni, mer az Álomországot is csak ki kell tapasztalni! — Egyszercsak arra ébredek, hogy jajgat a barátom. Nézek erre, nézek arra, de a partot nem látom! Nem láttam mást, csak kis eget, meg egy jajgatós kutyát, meg alattunk azt a vizes rettentősen nap Dunát! Azon úszkált a kis tutaj, rajta két éhes kutya, azt se tudtuk, merre megyünk, elérünk-e valaha? Aztán nagyon kajabáltunk és ugattunk eleget, szegény, kis kutyabarátom még a vízbe is esett. Mikor ki akartam húzni, hát én pottyantam bele és megtudtam, hogy a víznek nincs mindenütt feneke! — Aztán gyött egy kicsi csónak és gyorsan kihalászott, kihúzta a buta tutajt meg a kutyabarátot! Azt hiszitek, jó a vége és kaptunk halpaprikást? Igen ám, száraz kenyérkét, meg seprűtapasztalást! Nem is megyek többet arra, nem utazom tutajon! Hát micsodán? Ha jók lesztek, legközelebb megírom! Szurtos