Az Érdekes Ujsag, 1915. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1915-05-23 / 21. szám
21. sz. : r^mnrrr«//m^ két, azért kap jutalmul sok, sok élelmet a többi embertől, mert ezek gyönyörködnek a mi küzdelmünk, a mi élethalálharcunk, a mi kiomló vérünk látásában. A főtigris: Ejnye, be piszok nép! A tartalékos tigris: És milyen buta! Hogy a kiomló vér látása még élvezetet szerez neki, mikor meg se tud enni bennünket! A bika: Ne mondja, kérem, hogy buta. Csak ki-kitör belőle, hogy bizony ő is csak vadállat. Már hogy lehet butának nevezni azt az egészséges önzést, amely, akármennyire jóllakott, magánkívül semmit se sajnál föláldozni egy kis élvezetért, egy kis kellemes bizsergésért! A tartalékos tigris: Ha az a kegyetlenség, amelynek nincs más célja, csak a kegyetlenkedés, szóval, ha a haszontalan vérontás is élvezetet tud szerezni neki, ez ha nem is butaság, legalább is elmaradottság. Visszaüt az öregapjára. Még a vérében van és ki kitör belőle, hogy nemrégen még bögő majom volt és akkor nagyon hozzászokott a marakodás mulatságához. A bika: Ellenkezőleg, kérem, ez éppen előrehaladásának, civilizációjának a telhetetlensége. Minél előrehaladottabb, minél civilizáltab az ember, annál követelőbb, annál telhetetlenebb. Minél jóllakottabb, minél elteltebb, annál kevésbé tudja, hogy most már hát mit kivánjon még?! Utoljára aztán, amikor már semmit se tud kieszelni, hogy mit kivánjon, vért kíván. Haszontalanul, az ő kedvére, az ő satrapai hajlandóságainak az udvarlására kiontott vért, amelynek ömlésében csak azért gyönyörködik, mert nem az övé , mert ez is az ő hatalmát dicsőíti. Régi tapasztalat, hogy minél nagyobb az ember körül a civilizáció, annál könnyebben elfogja ez a mánia, ez a nyavalya, mert az idegei egyébre már nem tudnak berzenkedni, csak éppen a vér látására. A főtigris (köp egyet). A tartalékos tigris: Nem minden ember ilyen. Szumátrában hallottam, hogy élt az emberek közt egy szent, Tolsztoj nevű, aki egész hosszú életén át az élet tiszteletét, a békességet és az igénytelenséget prédikálta. A főtigris: Mikor ez a szent betöltötte a nyolcvanadik évét, Szumátrában azt hallottam, hogy ezt a születésnapot az egész civilizált világ megünnepelte. Sőt ezen a napon mi, fenevadak is megemlékeztünk erről a szent emberről, mert még a mi életünk kímélését is hirdette, mondván, hogy: minden teremtett lénynek az élete azonegy életnek kis részecskéje. A bika: Szegény öreg úr! Igaz, egy hosszú életen át fáradhatatlanul prédikálta az élet tiszteletét, a békességet és az igénytelenséget. De minél fáradhatatlanabbul és minél szebben prédikálta, az emberek azóta csak annál követelőbbek, marakodóbbak, kegyetlenebbek, vadabbak lettek. És mégis gratuláltak neki, mintha visszhangot vert volna a szívükben, amit a szent tanított! Talán még Manselon úr is gratulált neki. Hát mért ne gratuláltunk volna neki mink is?!... bár üdvözletünkben nem mondhattuk el, hogy valami nagyon sikerült volna megnevelnie az emberiséget! ... pályaudvaron (A Vígszínház tavaszi kabaréjának keretében szavalja VARSÁNYI IRÉN.) Két lehunyt szemhéj, sárga arcon, Hordágyon fekve jön a harcból. Orosz fogoly már halott félig, Szegénynek ellőtték a térdit, Mint egy csomag úgy lóg a karja, Egy szálon csak épp odavarrva, S üresen törve mint a kéve, Két erős karja odatéve, Szegény, nem tudja kinél, hol van, Tépett sipkáján madártoll van, Pár almát zsebkendőbe téve, Szőrit a két, sötét kezébe. Talán ma hal meg, talán holnap. A doktorok föléhajolnak. Hogy mije fáj, jelekkel kérdik, S betakarják az orosz térdit. Nem érzi már, őt meg nem hatja. Egy hercegnő megsimogatja, egy másik grófné hófehérbe, nagyon szomorún néz feléje. Kicserélik fején a pólyát, az autóba lassan betolják, s a gépkocsi zord vezetője, kiül az autóba előre. Itt senki sem lő rá orozva, bánattal néznek az oroszra. S azt könyörgi a sok tekintet, ők se bántsák. Ne bántsák ők se a mieinket, NÁDAS SÁNDOR Orosz sebesült s s 23