Az Est, 1915. január (6. évfolyam, 1-31. szám)
1915-01-01 / 1. szám
A király újévi hadiparancsa a katonáknak Az év utolsó napján a király megemlékezett a hős katonákról, akik immár öt hónap óta dicsőségesen küzdenek hazájukért. Hadi- és hajóhadparancsot intézett a hadsereghez és a tengerészeihez és ebben Magyarország és Ausztria minden vitéz harcosának boldog új esztendőt kiván. A királyi üdvözlet bizonyára a legélénkebb visszhangra fog találni a harcos katonák szivében és a királyi megemlékezés csak még inkább ösztökélni fogja őket a végső győzelem kivívására. A napiparancs, amelyet a hivatalos lap mai száma közöl, igy hangzik : Hadi- és hajóhadparancs.'~ A múló évnek öt hónapja óta küzd a monarchia a reá és hit szövetségesére kényszeritett háborúban nagyszámú hatalmas ellenségekkel. Visszapillantván Hadseregem és Hajóhadam állhatatos kitartására, örömteljes harckészségére és halált megvető vitézségére, a jövő hadiév kilátásai azon felemelő bizakodást nyújtják, hogy Ausztria és Magyarország harcos fiai, szárazföldön és tengeren, a legnehezebb megpróbáltatásokat is, amelyeket a háború katonai erényeikre ró, a haza javára becsülettel fogják viselni. Fájdalomteljes hálával emlékszem meg azok nagy számáról, kik életüket áldozták a véres küzdőtéren igaz ügyünkért; legmelegebb elismeréssel üdvözlöm vitéz katonáimat azon reményben, hogy Isten segítségével az új év győzelemre fogja őket vezetni. Kelt Bécsben, 1914. évi december 31-én. Ferencz József s. k. A trónörökös a beregi csapatoknál Munkács, december 29. (Az Est kiküldött munkatársától) Károly Ferenc József főherceg tegnap korán reggel automobilon a beregmegyei harctérre utazott. Vezérszálláson közvetlenül a tüzelő ágyuk közelében tartózkodott és szüntelenül dicsérte a fáradhatatlan katonákat. Néhány tisztnek, több altisztnek és közlegénynek ő maga tűzte a mellére a kitüntető érmeket. Délután három órakor vonaton visszatért Munkácsra és a Schönborn-kastélyban ebédelt. Délután 6 órakor a kastélyban járult elébe Bereg vármegye és Munkács város küldöttsége. Előzetes engedélylyel én is részt vehettem a deputációban. Gulácsi István magvas, lendületes beszédben üdvözölte a fenséges urat, a vármegye nevében. Az alispán beszédében azt hangoztatta, hogy éppen Bereg vármegye az a hely, ahol honfoglaló őseink ezer évvel ezelőtt bejöttek hazánkba és most az ellenség akar betörni, hogy szétrombolja ezt a szép országot, a mely nemcsak védőbástyája a kultúrának, de abban vezető szerephez is jutott. A trónörökös mosolyogva hallgatta az alispán beszédét, a melyre így válaszolt : — Nagyon köszönöm a szép szavakat és örömmel fogok jelentést tenni ő felségének Bereg vármegye hazafias magatartásáról. Ezután Bulykai főispán sorra bemutatta a vármegye tisztviselőit, a törvényszék elnökét, a klérus tagjait és a többi urakat. Ennek megtörténte után előlépett a főispán és igy szólt a trónörököshöz : — Tarján hírlapíró. A trónörökös kezét nyújtotta felém és igy szólított meg : — Ön hírlapíró ? — Igenis, fenséges uram! — Melyik lapnál ? — Az Est munkatársa vagyok. — Ön állandóan itt tartózkodik ? — Nem, fenséges uram. Most csak azért vagyok itt, mert, fájdalom, az ellenség még a határon tartózkodik. — Hát akkor ön haditudósító ? — Igenis, fenséges uram. — Akkor ön sok szépet látott. A trónörökös meghajlással jelezte, hogy a beszélgetés véget ért. A főherceg a tisztviselőkkel folytatott beszélgetésének során számos jelét adta annak, hogy mennyire szívén viseli a nép sorsát. Amikor az egyik vármegyei tisztviselő azt jelentette, hogy sok a dolga, mert a segélykiosztást intézi, gyorsan megkérdezte, hogy mindenki megkapja-e segélyét ? A munkácsi plébániáról tudta, hogy a szatmári püspökség kerületébe tartozik. A törvényszék elnökétől a bűnügyek felől, az izraelita hitközség képviselőitől pedig a galíciai bevándorlás felől tudakozódott. Az audiencia után a polgárok ezrei fáklyákkal, a huszárok, dragonyosok és utánus katonák pedig lámpákkal a kastély udvarára kivonultak, hol a tömeg elénekelte a Himnuszt. Ezután Veszprémi római katolikus plébános szép szónoklatára a trónörökös ezekkel a szavakkal válaszolt : — Nagyon köszönöm a szives fogadtatást, mélyen meghatott engem, hogy Bereg vármegye közönsége e súlyos időkben olyan lelkesen fejezi ki ragaszkodását. Királyunk hálás örömmel fogja fogadni jelentésemet Bereg vármegye hazafias érzelmeiről és magatartásáról. A tömeg ezután a Szózatot énekelte el, majd tomboló lelkesedéssel éljenezve a főherceget, szétoszlott. Az ünnepségek után mása a fenség kérte, hogy mutassák be neki a környékbeli falvak elöljáróságának tagjait és bíráit. A munkácsi járás Pap Imre főszolgabíró, a tiszaháti járás pedig Morvay Zoltán főszolgabíró vezetésével járult a főherceg elé. A trónörökös behatóan és részletesen érdeklődött a terméskilátás iránt, továbbá az egyszerű emberek családi viszonyai felől is tudakozódott. Tarján Vilmos. Pántlikás pajtások — A harctéren levő munkatársunktól. — Nézlek benneteket szánakozó gyönyörűséggel, a mint messzi Galíciában kiugráltok a föllobogózott, fenyőgalyákkal ékes vonatból. A sapkátok, a melletek tele libegő pántlikával, arcotokon még ott van a hazulról hozott lendületes jókedv, a ruhátok, fölszereléstek még vadonatúj. Körülnéztek és vidám kuruckodással mondjátok : — Hm ez a muszka ? Hadd früstökölök meg belőle egy-kettőt! De hát a muszka nincs ott egyelőre. Előbb még menni kell érte. Hát megyünk. Még az első kilométereknél tovább zümmögitek a vonaton elkezdett nótát, de a kilométerek nem fogynak és a nóta egyre halkabb, egyre szakadozottabb lesz. Aztán meg »arra az út, ahol fényes«. Hegyre föl, völgybe le, elmenetelődik az ebédidő, aztán a vacsorára is kellőképpen sötét lesz, sőt már minden jámbor polgárnak lefeküdnie is illenék, de a kilométerek még mindig ott vannak megszámlálhatatlan sokasággal, erdők bozótjában, éjszaka sötétjében, előre, mindig csak előre, pihenés nélkül. A vadonatúj ruha, az bizony besározódik. A gonddal fölgyűjtött cakkumpakkból itt is, ott is lekerül a sárba egy-egy darab, amit fölöslegesnek ítél a fáradt ember könynyelműsége. És még mindig menni, menni előre. Az arcon a hazulról hozott jókedvet eltakarja a kimerültség szürke fátyla, a tüdő sem a hazulról hozott nótát zihálja már. Otthon gyakorlatokon ilyenkor pihenés dukál már, de ez nem gyakorlat, ez előremenés — mindhalálig. És a muszka, az nincs sehol. Hiszen csak már itt volna. Majd csak elbánnánk vele. De nincs itt az ebadta férge és te pántlikás újoncom, elkezdesz tépelődni, hogy vájjon eljutsz-e hozzá. Az ut sara, útszéli árok lejtője rettentően marasztal és nézed, mint Isten csudáját, hogy azok a tépett köpönyegű, elvadult hajzatú bajtársaid, akiket te akartál fölfrissíteni magaddal hozott harcikedveddel, micsoda gépies közönynyel, gépies fáradhatatlansággal mennek tovább. No de megvirradt már, meg is állapodunk. Odaértünk az ellenséghez, hogy a jó Isten akárhová tegye őket. Most ugyebár, pántlikás újoncom, most aztán rajta ! Megfogni a puska boldogabb végét, aztán neki a muszkának, üsd, nem apád. Az ám ! Csakhogy a muszka — az egy kis földkupac, amelynek gyüszünyi nyílásából puskacső mered ki. Nincs itt bőrkucsma, kutyafejű tatár és a muszkának egyéb közkedvelt ábrázolási formája, hosszú sorban messze azok a vakondtúrások egymás mellett: ez az ellenség. Hős akarsz lenni ? Boldogabb , végével fogott puskával akarsz nekirohanni ? Nyugodtan lepuskáznak, mint a nyalat. Nem segít itt más, magad is hasra fekszel, nem igen nézed hova, válogatatlan helyre, magad,is kaparsz magad elé egy földkupacot és a két vakondtúrás az ő puskacsőnyi szemnyilásával elkezdi egymást bámulni. Ez a háború, pántlikás pajtásom. Hogy ezt most miért mondom el ? Nem is nektek mondom, ti ezt megtanuljátok magatoktól is, mint ahogy mi megtanultuk annak idején. A mikorra a pántlikád színe elfakul és összeolvad ruhátok színével és a mikorra elhalkul a hazulról hozott emlék valamennyi, akkorára már ti is olyan rendíthetetlen, olyan fáradhatatlan és olyan nyugalmas katonák lesztek, mint a régiek, akikkel egyek lettetek a sáros anyaföld színében. E modern háború hősei lesztek, akinél a szilajságot a nyugalom, a halálmegvetést az okos megfontolás és a fáradhatatlan kitartás helyettesíti. Inkább azokhoz szólok, akik még csak most indulnak el a kaszárnya udvarán a katonaélet kezdő lépéseire. Egy millió fiatalemberről van szó, rengeteg hadseregről! Ha ez jó katonává képződik ki, Isten tudja mely boldogabb irányokba fordíthatja hadi szerencsénk szekérrúdját. Ezeknek kell meggondolniok, hogy fáradtság, vesződés, amelylyel most, a kiképzésben törik meg testüket, könynyebbséggé, legtöbbször életmentővé válik ott kint a csatatéren. Történelmi idők siettetnek majd benneteket. Néhány hét alatt kell megtanulnotok a férfiember legszebb művészetét, a haza védelmét. A »kiképzés« tanrendje tehát valószínűleg lényegesen meg fog változni. Vajmi keveset fogtok tanulni abból, hogy melyik az igazán parádés »tagozott« járás, hogyan kell puskával a vállon tisztelegni és a gomboknak melyik a kifogástalan sorrendje. El fog maradni a katonai tudományok sok más kedves titka, amely együttvéve katonává teszi a civilt. Ha volna idő rá, mindez nagyon szükséges volna, mert összességében ez az a szilárd váz, amely minden körülmények között katonának tartja fönn a katonát. Most ezt nektek a magatok komolyságával kell pótolnotok, a kor, amelyben éltek, eléggé gazdag forrás, bőven meríthettek belőle komolyságot. De valószínűleg meg fog születni a kiképzésnek egy új tanrendje, amelyet a háború tapasztalatai látnak el anyaggal. Hogyan kell fáradság nélkül, egyenletesen, se nem sietve, sem elmaradozva, éjjel-nappal menetelni. Hogyan kell hegy-völgyes vidéken úgy raj vonalban előre menni, hogy a vonal sem sziklán, sem bozontos sűrűségen, sem vízmosáson meg ne törjék. Hogyan kell őrjáratnak éjszaka tájékozódnia. Hogyan kell ellenség közelében kritikus pillanatokbanis nyugalmasan megfékeznie harci kedvét, amelyet sokszor inkább csak pillanatnyi ijedtsége szül. Hogyan kell sokszor végletekig menő óvatossággal bujkálnia és hogyan kell máskor nyugodtan menetelnie golyózáporban előre. Polgári gyomrának új elveket kell megszoknia. Le kell tennie arról a balga hitről, hogy minden huszonnégy órában enni muszáj. A kényes, válogatós.