Az Est, 1916. január (7. évfolyam, 1-31. szám)

1916-01-01 / 1. szám

Szombat, január 1. Conrad a dolgozószobájában Főhadiszállás, december 23. (Az Est haditudósítójától) Meg lehet és meg kell érteni hötzendorfi Conradnak ezt az irtó­­zatát a nyilvánosság előtt való szerepléstől. A politikai és katonai kényszerűség úgy hozta magával, hogy a­mit ma a háborús Európa a sajtó nyilvánosságának nevez, annál szomorúbb valamivel igen régóta nem feketítettek papirost. Nálunk még istenes a helyzet, mert feltétlenül bizonyos, hogy a mi hadseregünk cenzúrája volt a legszabadabb ebben a háborúban, dicsőségére annak az okos és em­beri szellemnek, a­melylyel had­seregünk a róla szóló írásokat ellen­őrizte. Az angol sajtón kívül a mi sajtónk élvezi ma a viszonylag legnagyobb szabadságot. Hogy Conrad még ettől a viszonylag szabad sajtóban való szerepléstől is irtózik, az természetes. Öröm­­telen gondolat lehet számára , akár ebben a nyilvánosságban, akár az ellenségében, a­mely a pletykát távirattá öntve ténynek hazudja, a beszédeket és nyilatkozatokat megcsonkítja, a kellemes igazságot megtoldja, a kellemetlenség maró hatását vegyileg közömbösíti, a­mely kis és nagy, vékony és vastag betűkkel színez, a­mely visszaél a nyugati olvasó felületességével és a nyomtatott betű varázsával, s kínos gondolat lehet számára : nevét és mondatait a célszolgáló hamis­ságok és az optimista felületességek e világtengerében úszkálni látni. Conradnak ez a nyilvánosság­iszonya nem egyéb, mint egyik formája az ő hallatlan felelősség­­érzetének. Nemcsak formája, ha­nem egyik bizonyítéka is. Hozzánk, laikusokhoz, a­kiknek sejtelmünk sem lehet az ő munkájáról, ennek a felelősségérzetnek a megértése áll talán legközelebb, mert ez em­beri probléma. Ezért érdemes ennek az ő »hallgatagságának«, a­melyet sokan értéktelenebb tulajdonság­nak , szerénységnek tartanak, ne­mesebb és magasabb okot keresni. Azt mondják, hogy a hadvezér, ha nem zárkózik el tökéletesen személyének a mai értelemben vett népszerűsítése elől, ezzel használ a hadseregnek és mindenkinek, a­ki a hadsereg mögött van. Azt mond­ják, pozitív eredményei vannak még az anekdotáknak is, a­melyek­­ hadvezérekről keringenek. Azt mondják, a szó- és betűhalmaz, a­­­mivel a háborúban nagy parancs-­­­nokokat körülvettek, tényekké vál­tak : ma már bizonyos neveknek olyan hatásuk van, a­melyek egy hadosztálynyi többlettel érnek fel. Magam hallottam parancsnokok­tól, a­kikkel szemben nagyhírű, népszerű ellenséges tábornok állt, hogy ez nyugtalanító, majdnem le­küzdhetetlen érzés. Egy úgyneve­zett »szenzációs tábornoknak« min­den front mögötti mozdulata — bármily egyszerű is — izgatott fejtörést okoz a túlsó oldalon. A nem kellően vértezett ellenfél egy­szerű dolgokban is hajlandó valami túlvilági ravaszságot gyanítani, a­mi arra is vezethet, hogy elszámítja magát. A vezér nevének fénye újabb fegyvernem, a­mely nemcsak a saját serege minőségét,sőt mennyi­ségét emeli, hanem az ellenintézke­désre is bénítólag hat. Ez pedig praktikus haszon. Viszont,­­ e felett a szempont felett áll a másoknál különb férfi­nak saját személyével való rendel­kezési joga és egyéni ízlése, hogy a hirtelen közvélemény elé akar-e kiállni sugárzani, vagy komor fele­lősségérzete a kíméletlen történe­lem felé vágyakozik-e, a­mely nem rajong, hanem bírál. Az újságba írók közül azoknak, a­kik gondol­koznak, régóta gyengéjük minden olyan nagy ember, a­ki elkerüli a napi nyilvánosságot. Kétszere­sen kell tisztelniük azt a férfiút, a­ki akkor tolja el magától a deko­ratív nyomtatványok kínálkozá­­sát, a­mikor alapjában véve min­den nyomda neki van alárendelve. Ezért tartozik a Conrad-intervju az újságírói lehetetlenségek közé. A külsőségeken kívül róla csak impressziókat lehet elmondani. Ezek olyan emberek impressziói, a­kiknek alkalmuk volt nagynéha tőle a háborúra vonatkozó teore­tikus megjegyzéseket hallani. Az úgynevezett hadihelyzetről nem szokott beszélni. Erről csak a mun­katársaival tárgyal. Másokra, a­kikkel a háborúról, a katonai kér­désekről általában beszél, azt a hatást teszi, hogy mindig a napi helyzet és az ellenségeskedések fölé emelkedve, mint ennek a tudomány­nak pártatlan tudósa szól. Ezek a beszélgetései tiszták, kémények és a földből­ nőttek, mint a hegyi kristály, nem törekszenek törté­­nelmiesen hangzó aforizmák ko­vácsolására, nélkülözik a véresen­­szellemes hadvezéri fordulatokat, nem tesznek engedményt sem a hatás, sem amaz udvariasság ked­véért, hogy a hallgató szórakoz­zék. Nemrég alkalmam volt hosz­­szabb ideig szemtől-szembe ülni vele, a dolgozószobájában és az éjszakába hajló decemberi este csendjében hallgatni világos, szép, tömör mondatait. Feledhetetlen ma­rad számomra ez az este, nemcsak az ő személye miatt, hanem amaz esztétikai élmény címén is, a­mit a hallgatója számára jelent, ha ő egy-egy kérdésnek a mélyére ha­tol, biztosan, és a tőr fénylő hir­telenségével. Az arcképei nem jók.. Úgy lát­szik, festői legtöbbször elfogultan vették az ecsetet a kezükbe, mikor festették. Részint a háború régi ideológiájával voltak tele, mikor megszerkesztették a képét, részint az ellenkező hibába estek : nagyon modernek akartak lenni és semmi katonásat nem akartak meglátni rajta. Ezért némely képei túl­­harciasak, mások túl­polgáriak. A háború festői más képeiken is gyakran esnek ebbe a két végletbe. Hoen tábornok egy tanulmányában azt fejti ki, hogy a­milyen könnyű volt mindazt, a­mi a régi háború­ban tipikus volt, az úgynevezett »csataképen« egyesíteni, oly vég­telen nehézségeket támaszt a mű­vész számára az új háború tipikus­­ságainak megkeresése. Az az érzé­sem, hogy Conrad hadvezéri alakja a festő rendelkezésére álló külső­ségeiben ugyanezeket a nehézsé­geket adja. Felületes pillantásra az arca a művész vagy a tudós arcának benyomását teszi. Gondol­kodás-szántotta arc, a szemöldökök és a száj tájékán elmúlt töpren­gések nagyon eltitkolt nyomaival. Tekintetében megmozdulnak azok a végtelenül kicsiny, kérdező reb­­benések, a­melyek az elbizakodott embereknél nincsenek meg, mert ezek még a sors arcába is fölényes mozdulatlansággal szegzik a szemük csillagát. Ezek a pillanat ezred­részén átsuhanó kérdőjelecskék csak a nagyon emberi emberek szemé­ben vannak meg és maradnak meg, bármilyen magas polcra kerül is az ember. Ezek jelzik azt a férfiút, a­ki soha egy pillanatra sem istení­tette magát és a­ki megőrizte az élettel szemben való bölcs aláza­tosságot , a kétkedésnek azt a kellő mértékét, a­mely nélkül nincs igazi nagyság, csak a politikában és a színpadon. Eddig semmi­ köze az arcának ahhoz, a­mit katonaarcnak lehet nevezni és festeni. Ha azonban a hadseregről vagy a háborúról kezd beszélni, az arca lassan átváltozik. A töprengést jelző vonások percek alatt mennek át azon a változáson, a­melyen vala­mikor, hosszabb idő alatt, egy töprengő elme eljutott a meg­győződésig és a meggyőződéshez való ragaszkodás szívósságáig. Itt válik katonássá ez az arc : a beszéd­­szünetekben összeszorított ajkak energikussá vonják össze a száj­­tájékot, és a szemek beszéd közben való megnagyobbodása, felvillanása valami láthatatlan előre­mozgást­­ látszik bátorítólag, sőt parancsolóan követni. A fej előre hajlik, a kul­turáltan ideges kéz ujjai, mikor a seregek irányát mutatják, glédába­n feszülnek egymás mellé és élesen vágódnak előre, a beszédben a mondatok rövidebbekké válnak, — ha Conrad az offenzív hadviselés­­ elméletéről beszél, úgy érzem, a s­­üket ember is megértené, kiérezné­­ belőle a katonát, a­kinek évtizedes meggyőződését a világháború a defenzíva minden csodás sikerei mellett is igazolta, a katonát, a­kinek minden szerelme és tudása egy eredőben, a támadásban fut össze. Úgy tudom, hogy Conrad teljes ménetben elismeri a defenzíva óriási, meglepő sikereit. Nem zárkózott el egy pillanatra sem annak felisme­résétől és gyors felhasználásától, hogy a modern defenzíva igen hosszú vonalakat meglepően kevés emberrel tud megvédeni, ha elég tüzérsége, igen sok muníciója és teljesen kiépített állásrendszere van. De meggyőződése még ma is a régi : eredményt, sikert kizárólag a támadó fellépés hozhat. Ez a vérévé vált offenzív elv, a­mely számomra minden mondatá­nál világosan ki volt fejezve a szemében és az arcán is, ez teszi ezt a finoman rajzolt fejet a mo­dern hadvezér fejévé, — ez a vonás hiányzik nekem az arcképeiből, a­melyek hol imperativusban vannak festve, hol polgári indikativusban. Ami nála oly jellemző : a gyengéden, majdnem törékenyen szerkesztett testnek, a melegen néző emberséges szemnek ez a beszéd közben megnyi­latkozó támadó tendenciája, a tá­madó szívósságnak, a szívós fárad­hatatlanságnak, a fáradhatatlan újrakezdésnek, az újrakezdő tem­peramentum elpusztíthatatlansá­­gának, örök fiatalságának ez a meggyőző és győzelmes sugárzása, — ezt csak rajta láttam és a had­seregén. Az arcképem­ nem. * Hiába minden, a nyilvánosság számára nem beszél a háborúról. Szinte fájdalmas, hogy mindazt a klasszikusan világosat és megnyug­tatóan okosat, a­mit katonai dol­gokról mond, kénytelen vagyok megtartani magamnak a háború végéig. Sok minden, a­miről a nyilvánosság nem tud, köztudo­mássá válik akkor. Addig ennek a tizenhét hónapnak a története tit­kokat is takar. Nem kell szenzá­ciókra és meglepetésekre gondolni: nagy és maguktól értetődő egy­szerűségek ezek, a­melyeket talán százan és százan tudnak, mikor négyszemközt, vagy egészen egyedül beszélgetnek. De most még nem érettek ezek a dolgok a nyomtatás számára, meg aztán most még minden nyomtatást az ellenségeink is olvasnak, ezek pedig igazán rá­érnek bizonyos dolgokról a béke­kötés után tájékozódni. A­mi vi­szont a jövőt illeti: Conrad sem­mit sem gyűlöl úgy, mint a jóslást. Köztudomású elve, hogy a jóslás művészete annyiszor és oly alaposan bukott meg ebben a háborúban, hogy boldog lehet az, a­kiben annyi okosság volt, hogy soha nem pró­bált jósolni. Mikor az Isonzo-frontot védő katonáink hősiességéről beszélt, 3. oldal.

Next