Az Est, 1916. július (7. évfolyam, 181-211. szám)
1916-07-01 / 181. szám
2. oldal A bukaresti gyorsvonaton Bukarest, junius. (Az Est kiküldött munkatársától) A módosságot és nyugalmatlehellő istenáldotta síkság messzire elmaradt a robogó vonat mögött ; itt más tájékkezdődik, ahol ég és föld már nem a távoli láthatáron ölelkezik egymással, hanem mintha a meredő hegyek lennének a mennybolt kéklő baldachinjának hordozói. Bámész oláh paraszti nép csoroga pályaudvarokon és oly igaz, oly meggyőződésteli csodálkozással nézi a gőzparipát, mintha életében először állna szemközt Stephenson ördöngős találmányával. Furcsa emberek, és ni, az öltözködésük is milyen különös. Vagy csak a vasárnapi habitusuk ilyen ? Nem tudom, de mindenesetre meglepetve néztem ezeket a koros, még mindig tagbaszakadt, erős férfiakat : fehér gyolcs,inget, gatyát viselnek ; a lábukon hosszúszárú barna harisnya és tágy cugos cipő. Cugos cipő mint népviselet!'... Az asszonyok öltözködését pedig holmi vastag halmaszür teszi teljesebbé, és ez a szür a rekkenő hőségben éppen olyan komikusan fest, mint a kurta gatyás paraszti férfiak lábán a hosszúszáru harisnya és a cugos cipő. Férfi, asszony egész vasárnap ott kuncsorog a pályaudvarokon. A sorompóknak támaszkodva csak néznek, néznek , el nem fogyó türelemmelfigyelik a vonatok járását, mintha Istentől rendelt földi kötelességük lenne, hogy konok szorgalommal ellenőrizzék, pontosan betartja-e a Máv a menetrendet ? * Alomásról-állomásra ugyanaz a kép, már nézni is unalmas. Közben, lassanként, ránk köszönt az öreg este. Az étkezőkocsiban, vacsoránál, az asztaloknál folyó mindenbeszélgetésen túlcsendül egy fiatal román leány hangja : útitársnőjével,egy idősebb román dámával feltűnő ,hangosan cseveg — franciául. Megérezni : ez a fiatalabbik, nyilván a maga személyi érdekessége tudatában, az egész kocsi számára beszél,és csakugyan, nem is érdektelen oda,hallgatni szavára, amint kérkedve beszéli el, hogy egyenesen Párisból jön! A kiszasszony eddig Párisban énekelni tanult, s most Bukarestbe utazik, hogy szerződést vállaljon. [Elmondja, Párisból Svájcba utazott, onnan Németországba, a nélkül hogy a szigorú vám- és útlevélvizsgálaton kívül egyéb kellemetlenség érte volna. [Aztán Ausztrián és Magyarországon itt folytatta útját és, mint hallgatósága számára hizelgőn megjegyzi: a mióta Franciaországot elhagyta, s szinte elfeledte, hogy háború van ... ! Bezzeg Franciaországban minden a háborúval van tele ; az emberek falják az újságokat és a közönség valóságos paroxizmusban várja a Verdun alól érkező híreket. * I * ! Kis ideig csakugyan a kisasszony francia csacsogását hallgatja az egész étkezőkocsi, aztán apránként mindenki ráeszmél, hogy van ennél érdekesebb is a világon . . . Például egy német tiszt lelkes csodálkozással állapítja meg, hogy bár ki van függesztve a figyelmeztetés, hogy kiki csak két darab kenyérre tarthat a vacsoránál számot, ő már a negyedik darabot sülyeszti magába, anélkül, hogy a pincér megütödne rajta. Máriaradnánál csendőrök szállnak a vonatra és szorgosan átvizsgálják minden utas útlevelét, utazási engedélyét. ... És másnap reggel Brassóban: újabb, szigorú vizitáció. A testi motoztatás egyáltalában nev is tartozik a ritkaságok közé. Akinek bőröndjében irományt, könyvet találnak, viszszatartják, így részesült ebben a meglepetésben a román énekművésznő is : a kották egész tömegével utazott. Most aztán hiábavaló volt részéről a legmegvesztegetőbb mosoly is, hiába a példálózás, hogy Párisban milyen jó véleménynyel vannak a »magyar lovagiasságról«, sőt hiába az epés megjegyzés is, hogy ezek ártatlan hangjegyek csupán, melyeket pillanatig se lehet összetéveszteni vezérkari térképekkel ... A kisasszonyt visszatartották, hogy délután jelentkezzék a hangjegykötegjével a brassói cenzúra hivatalnál. A cenzúrát gyakorló katonáinknak így tehát nemcsak a különböző nyelveket kell érteniök, de kell hogy kottát is tudjanak olvasni, nehogy a cisz-tk és fész-ek útvesztőin keresztül kém-szeneteket lehessen a határon túlra csempészni A kisasszony méltatlankodva vette tudomásul ,hogy huszonnégy óráig Brassóban ittarad. Egy utolsó kísérlettel odafordult a pályaudvaron ellenőrzést gyakorló egyik fiatal főhadnagyhoz, nézné talán ő át sebtében, vonatindulásig a kottákat. — Sajnálom, kisasszony, — feleli franciául a főhadnagy — nem vagyok zenész. Én történelemtanár vagyok ... — Quelle malchance! — csuklik a kisasszony és szép lassan megadja magát sorsának: huszonnégy óráig Brassóban kell vesztegelnie. De mert a boszu édes és sokért megvigasztal, azért Brassót váltakozva hol Kronstadtnak mondja, hol Brasovnak, a románok módjára. * . .. Egyik román úr újságot térii ki és olvassa. A másik ur ezalatt a sarokban szundikál. Az olvasó úr, mikor az újság negyedik oldalához ér, ahol a legújabb táviratok vannak, felkiált : — Czernauszi ocupat de rusi! (Csernovicot elfoglalták az oroszok !) És valami örvendetes exklamációt vár útitársa részéről. De hiába ! A gubbasztó úr egykedvűen vállat von. Úgy látszik, Csernovic el- és visszafoglalása, az állhatatlan és szerencsétlen Csernovic e gazdaváltoztatása már egyáltalán nem izgat az újság ingerével. Pillanatnyi csend, akkor aztán a gubbasztó úr (mint akit valami ostobasággal vertek fel álmából) gúnyosan jegyzi meg : — Majd ha Lemberget foglalják el . .. És nem is fejezi be a mondatot. Talán azt akarta mondani: »... majd akkor keltsen fel. Akkor majd beszélhetünk a továbbiakról.« Szinaján túl megint fellebben a függöny. Kinézek az ablakon : terméssel gazdag, áldott föld húz el a szemem előtt. A kukorica már sudár szárba szökkent, és, mint valami fiatal hadsereg, hatalmas glédában sorakozik egészen a tekintetvesztő végtelenségig. Ragyogó, forró napfény árad a földekre, érlelve a vetést. A nap, ez a fáradhatatlan mázoló, mintha aranyos sárgára akarná pingálni az egész világot. Romániában hallatlanul bő, gazdag termés ígérkezik. * Aztán megérkezünk Bukarestbe. Déli idő van, füllesztő, szinte tropikus hőség. A pályaudvar környékén sehol egy kocsi, sehol egy autó. A kocsik nem várják az utasokat, — mint a hordárom magyarázza, azért, mert nagy a pneussiatikhiány és a kocsisok jobb szeretik a jövedelmezőbb városi fuvarokat, mint a megszabott taksáért kibajidukolni a pályaudvarra, jó szerencsére, a pasasok elé. Az utasok ilyenkor a hordárjukat küldik a városba, hozzanak kocsit, ha mindjárt a föld alól is. A derék hordárok el is eblábalnak, de zálogul magukkal viszik a megbízójuknak valami kézipodgyászát. Nehogy a vendég a hordár távollétében netán odébb álljon... Mert, úgy látszik, Bukarestben nemcsak pneumatikhiány van, a háborúval összefüggésben, de bizalomhiány is, a háborútól egészen függetlenül,,. Adorján Aidor. Csernovic harmadszor az oroszok kezén Domavatra, június 21. (Az Est csernovici tudósítójától) Akkor hagytam el Csernovicot, mikor az ellenség elővédje bevonult a városba. Az utolsó percek, melyekben a város az ellenség behatolása ellen védekezett, tragikusan meghatóak voltak. Csernovic ellen a támadás pünkösd vasárnapján kezdődött. Az oroszok erős csapatokat vontak össze és heves tüzelést kezdtek védővonalunk három pontja ellen. Minthogy védelmi állásunk a várostól alig ötszáz lépésnyire volt, számítani kellett azzal, hogy az ellenséges ágyutűz a városnak is kárt fog okozni. A hatóság ennélfogva rövid, de sokatmondó hirdetménynyel figyelmeztette a lakosságot az ellenség szándékára. A hirdetmény hatása érthetően igen nagy volt. — Csernovicot bombázni fogják az oroszok — terjedt el a rettentő hír a városban, így is lett. Déltájban visszhangzott a város az ágyutűztől és a csernoviciak szive aggodalommal telt el Balsejtelmekkel eltelve jártak a város lakói az utcán és a két pünkösdi ünnep a menekülés előkészületeivel telt el Némán, de kérdő arccal talál,koztak az emberek egymással az utcán : várjon túléli-e a város ezt a válságot ? Közben egyre ürültek a házak és az egyes városrészekben kihalt az élet. Június tizenharmadikán, kedden reggel úgy rémlett, mintha a válság elmúlt volna. Mert hirtelen az a hír terjedt el, hogy hadseregünk a várost nem adja fel, s egy pillanatra reménységgel teltek el az emberek. Azonban csakhamar megváltozott a hangulat. Az oroszok ismét megkezdték az ágyúzást, melyet a mi tüzérségünk ugyanoly hevesen viszonzott. .Az ellenséges lövedékek nem voltak a városnak szánva, de tekintve a város és a harctér közellétét, nem lehetett elkerülni, hogy egyes gránátok a városba ne essenek. Néhány ház megsérült és a Kalieankai utcán négy gyermeket megöltek. Más lövedékek a déli városrész utcáiba estek, ahol hat személyt súlyosan megsebesítettek. E tüzérségi párharc folyamán az oroszoknak sikerült egy erős gyalogsági osztagot Ó-Zuckáig előretolniok. Az oroszok ott beásták magukat és, úgy látszik, rohamot terveztek a város ellen. Keddről szerdára valóban szokatlan heves tüzet intéztek a zuckai hídfő ellen, de eredménytelenül. Közben a lakosság egyre jobban és jobban felismerte a helyzet válságos mivoltát és a menekülés gyors iramban folyt. Szerdán reggel, mikor a lakosság látta, hogy az oroszok még nincsenek a városban, némi reménység fogta el az embereket. Azt hitték, hogy az oroszok, akik az éjszakai roham alkalmával súlyos veszteségeket szenvedtek, felhagynak a város elfoglalására irányuló szándékukkal Sajnos, nem így történt. Csütörtökön egész nap folyt az ágyúharc. Közben a város egyre üresebb lett. A vasúti forgalmat és az állomásparancsnokságot a népkerti állomásra helyezték át, onnan folytatták a lakosság elszállítását. Pénteken, június 16-ikán ismét rendkívül válságos nap volt. Az oroszok nehéz lövegei léptek működésbe, egy gránát a Landhausgasse közepére hullott és nagy kárt okozott. A környékbeli utcák ablakai és ajtai összetörtek. Ez az esemény annyira fokozta a rémületet, hogy a legszegényebb elem is hanyatt-homlok menekült. Közben híre járt, hogy az oroszok vasárnap újabb támadást intéznek a város ellen, melyet mindenáré® el akarnak foglalni. Csakugyan, szombaton délután 2 órakor rendszeres támadás kezdődött valamennyi állásunk ellen a zuckai hídfőtől kezdve egészen a román határig. Elviselhetetlen volt a pergőtűz, melyet több száz lő vég árasztott állásainkra. Délután 5 óra tájban a Pruth egész völgye lángtenger volt. .A zuckai cukorgyár, a fűrész, a sörgyár lángokban állott. Fél hat óra tájban elterjedt a városban annak a hire, hogy az oroszok elfoglalták a zuckai hidfőt. Senki sem tudott bizonyosat, de az emberek még mindig kapaszkodtak a reménység szalmaszálába s főleg abban bíztak, hogy az orosz nem tud átkelni a Pruthon, mert csapataink a folyót minden áron tartani fogják. Ám az orosz olyan erővel támadt, hogy a mieinknek le kellett mondaniuk az elenállásról, így tehát a most lejátszódó harcok már csak utóvédharcok voltak, azzal a céllal, hogy visszavonulásunkat fedezzék. Délután fél hattól este tízig a városban senki sem tudta, hogy mit hoz a következő pillanat. Aztán hirtelen csönd támadt, mely fél tizenkettőig tartott. Ez volt az a bizonyos csönd, mely a vihart megelőzi. Mert szombatról vasárnapra virradóira éjjel fél tizenkét órakor az oroszok ismét borzalmas tüzet zúdítottak állásaitokra, hol a védők kis csoportja már nem tudott ellent álln. Az oroszok két lovas osztályt, öt gyalogezredet és egy cserkeszosztagot vetettek harcba a város ellen. Hajnali három órakor sikerült több helyütt átkelniük a Pruthon s a kalieankai nép.