Az Est, 1916. július (7. évfolyam, 181-211. szám)

1916-07-01 / 181. szám

2. oldal A bukaresti gyorsvonaton Bukarest, junius. (Az Est kiküldött munkatársától) A módosságot és nyugalmat­­lehellő istenáldotta síkság messzire elmaradt a robogó vonat mögött ; itt más tájék­­kezdődik, a­hol ég és föld már nem a távoli láthatáron ölelkezik egymás­sal, hanem mintha a meredő hegyek lennének a mennybolt kéklő balda­­chinjának hordozói. Bámész oláh paraszti nép csorog­­a pályaudvarokon és oly igaz, oly meg­győződésteli csodálkozással nézi a gőzparipát, mintha életében először állna szemközt Stephenson ördöngős találmányával. Furcsa emberek, és ni, az öltözködésük is milyen különös. Vagy csak a vasárnapi habitusuk ilyen ? Nem tudom, de mindenesetre meglepetve néztem ezeket a koros, még mindig tagbaszakadt, erős fér­fiakat : fehér gyolcs,inget, gatyát vi­selnek ; a lábukon hosszúszárú barna harisnya és tágy cugos cipő. Cugos cipő mint népviselet!'.­.. Az asszonyok öltözködését pedig holmi vastag ha­­lm­a­szür teszi teljesebbé, és ez a­ szür a rekkenő hőségben éppen olyan ko­mikusan fest, mint­ a kurta gatyás paraszti férfiak lábán a hosszúszáru harisnya és a cugos cipő. Férfi, asszony egész vasárnap ott kuncsorog a pályaudvarokon. A so­rompóknak támaszkodva csak néz­nek, néznek , el nem fogyó türelemmel­­figyelik a vonatok járását, mintha Istentől rendelt földi kötelességük lenne, hogy konok szorgalommal el­lenőrizzék, pontosan betartja-e a Máv­ a menetrendet ? * Alomásról-állomásra ugyanaz a kép,­­ már nézni is unalmas. Köz­ben, lassanként, ránk köszönt az öreg este. Az étkezőkocsiban, vacso­ránál, az asztaloknál folyó minden­­beszélgetésen túlcsendül egy fiatal román leány hangja : útitársnőjével,­­egy idősebb román dámával feltűnő ,hangosan cseveg — franciául. Meg­érezni : ez a fiatalabbik, nyilván a­­ maga személyi érdekessége tudatá­­­ban, az egész kocsi számára beszél,­­és csakugyan, nem is érdektelen oda­­,hallgatni szavára, a­mint kérkedve beszéli el, hogy egyenesen Párisból jön! A kiszasszony eddig Párisban énekelni tanult, s most Bukarestbe utazik, hogy szerződést vállaljon. [Elmondja, Párisból Svájcba utazott, onnan Németországba, a nélkül hogy a szigorú vám- és útlevélvizsgálaton kívül egyéb kellemetlenség érte volna. [Aztán Ausztrián és Magyarországon itt folytatta útját és, mint hallgató­sága számára hizelgőn megjegyzi: a mióta Franciaországot elhagyta, s szinte elfeledte, hogy háború van ... ! Bezzeg Franciaországban minden a­­ háborúval van tele ; az emberek fal­ják az újságokat és a közönség való­­­ságos paroxizmusban várja a Ver­­­dun alól érkező híreket. * I * ! Kis ideig csakugyan a kisasszony­­ francia csacsogását hallgatja az egész étkezőkocsi, aztán apránként min­denki ráeszmél, hogy van ennél érde­kesebb is a világon . . . Például egy német tiszt lelkes csodálkozással ál­lapítja meg, hogy bár ki van füg­gesztve a figyelmeztetés, hogy kiki csak két darab kenyérre tarthat a va­csoránál számot, ő már a negyedik da­rabot sülyeszti magába, a­nélkül, hogy a pincér megütödne rajta. Máriaradnánál csendőrök száll­nak a vonatra és szorgosan átvizsgál­ják minden utas útlevelét, utazási en­gedélyét. ... És másnap reggel Brassóban: újabb, szigorú vizitáció. A testi mo­­toztatás egyáltalában nev is tartozik a ritkaságok közé. A­kinek bőröndjé­ben irományt, könyvet találnak, visz­­szatartják, így részesült ebben a meg­lepetésben a román énekművésznő is : a kották egész tömegével utazott. Most aztán hiábavaló volt részéről a legmegvesztegetőbb mosoly is, hiába a példálózás, hogy Párisban milyen jó véleménynyel vannak a »magyar lo­vagiasságról«, sőt hiába az epés meg­jegyzés is, hogy ezek ártatlan hang­jegyek csupán, melyeket pillanatig se lehet összetéveszteni vezérkari tér­képekkel ... A kisasszonyt visszatar­tották, hogy délután jelentkezzék a hangjegykötegjével a brassói cenzúra hivatalnál. A cenzúrát gyakorló katonáinknak így tehát nemcsak a különböző nyel­veket kell érteniök, de kell hogy kottát is tudjanak olvasni, nehogy a cisz-tk és fész-ek útvesztőin keresz­tül kém-szeneteket lehessen a hatá­ron túlra csempészni A kisasszony méltatlankodva vette tudomásul ,hogy huszonnégy óráig Brassóban ittarad. Egy utolsó kísér­lettel odafordult a pályaudvaron el­lenőrzést gyakorló egyik fiatal főhad­nagyhoz, nézné talán ő át sebtében, vonatindulásig a kottákat. — Sajnálom, kisasszony, — feleli franciául a főhadnagy — nem va­gyok zenész. Én történelemtanár vagyok ... — Quelle malchance! — csuklik a kisasszony és szép lassan megadja magát sorsának: huszonnégy óráig Brassóban kell vesztegelnie. De mert a boszu édes és sokért megvigasztal, azért Brassót váltakozva hol Kron­­stadtnak mondja, hol Brasov­nak, a románok módjára. * . .­. Egyik román úr újságot térii ki és olvassa. A másik ur ezalatt a sa­rokban szundikál. Az olvasó úr, mi­kor az újság negyedik oldalához ér, a­hol a legújabb táviratok vannak, felkiált : — Czernauszi ocupat de rusi! (Csernovicot elfoglalták az oroszok !) És valami örvendetes exklamációt vár útitársa részéről. De hiába ! A gubbasztó úr egykedvűen vállat von. Úgy látszik, Csernovic el- és vissza­foglalása, az állhatatlan és szerencsét­len Csernovic e gazdaváltoztatása már egyáltalán nem izgat az újság in­gerével. Pillanatnyi csend, akkor aztán a gubbasztó úr (mint a­kit valami osto­basággal vertek fel álmából) gúnyo­san jegyzi meg :­­ — Majd ha Lemberget foglalják el . .. És nem is fejezi be a mondatot. Ta­lán azt akarta mondani: »... majd akkor keltsen fel. Akkor majd beszél­hetünk a továbbiakról.« Szinaján túl megint fellebben a füg­göny. Kinézek az ablakon : terméssel gazdag, áldott föld húz el a szemem előtt. A kukorica már sudár szárba szökkent, és, mint valami fiatal had­sereg, hatalmas glédában sorakozik egészen a tekintet­vesztő végtelen­ségig. Ragyogó, forró napfény árad a földekre, érlelve a vetést. A nap, ez a fáradhatatlan mázoló, mintha ara­nyos sárgára akarná pingálni az egész világot. Romániában hallatlanul bő, gazdag termés­ ígérkezik. * Aztán megérkezünk Bukarestbe. Déli idő van, füllesztő, szinte tropikus hőség. A pályaudvar környékén sehol egy kocsi, sehol egy autó. A kocsik nem várják az utasokat,­ — mint a hordárom magyarázza, azért, mert nagy a pneussiatikhiány és a kocsisok jobb szeretik a jövedelmezőbb városi fuvarokat, mint a megszabott tak­sáért kibajidukolni a pályaudvarra, jó szerencsére, a pasasok elé. Az utasok ilyenkor a hordárjukat küldik a városba, hozzanak kocsit, ha mindjárt a föld alól is. A derék hor­dárok el is eblábalnak, de zálogul magukkal viszik a megbízójuknak valami­­ kézipodgyászát. Nehogy a vendég a hordár távollétében netán odébb álljon... Mert, úgy látszik, Bu­karestben nemcsak pneumatikhiány van, a háborúval összefüggésben, de bizalomhiány is, a háborútól egészen függetlenül,,. Adorján A­idor. Csernovic harmadszor az oroszok kezén Domavatra, június 21. (Az Est csernovici tudósítójától) Akkor hagytam el Csernovicot, mi­kor az ellenség elővédje bevonult a városba. Az utolsó percek, melyekben a város az ellenség behatolása ellen védekezett, tragikusan megha­tóak voltak. Csernovic ellen a támadás pünkösd vasárnapján kezdődött. Az oroszok erős csapatokat vontak össze és heves tüzelést kezdtek védővonalunk há­rom pontja ellen. Minthogy védelmi állásunk a várostól alig ötszáz lépés­nyire volt, számítani kellett azzal, hogy az ellenséges ágyutűz a városnak is kárt fog okozni. A hatóság ennél­fogva rövid, de sokatmondó hirdet­ménynyel figyelmeztette a lakosságot az ellenség szándékára. A hirdetmény hatása érthetően igen nagy volt. — Csernovicot bombázni fogják az oroszok — terjedt el a rettentő hír a városban, így is lett. Déltájban visszhangzott a város az ágyutűztől és a csernovi­­ciak szive aggodalommal telt el Balsejtelmekkel eltelve jártak a vá­ros lakói az utcán és a két pünkösdi ünnep a menekülés előkészületeivel telt el Némán, de kérdő arccal talál­,­koztak az emberek egymással az utcán : várjon túléli-e a város ezt a válságot ? Közben egyre ürültek a házak és az egyes városrészekben ki­halt az élet. Június tizenharmadikán, kedden reggel úgy rémlett, mintha a válság elmúlt volna. Mert hirtelen az a hír terjedt el, hogy hadseregünk a várost nem adja fel, s egy pillanatra reménységgel teltek el az emberek. Azonban csakhamar megváltozott a hangulat. Az oroszok ismét megkezdték az ágyúzást, melyet a mi tüzérségünk ugyanoly hevesen viszonzott. .Az ellen­séges lövedékek nem voltak a város­nak szánva, de tekintve a város és a harctér közellétét, nem lehetett el­kerülni, hogy egyes gránátok a városba ne essenek. Néhány ház megsérült és a Kalieankai­ utcán négy gyer­meket megöltek. Más lövedé­kek a déli városrész utcáiba estek, a­hol hat személyt súlyosan megsebesítettek. E tüzérségi párharc folyamán az oroszoknak sikerült egy erős gyalog­sági osztagot Ó-Zuckáig előretolniok. Az oroszok ott beásták magukat és, úgy látszik, rohamot terveztek a város ellen. Keddről szerdára valóban szo­katlan heves tüzet intéztek a zuckai hídfő ellen, de eredménytelenül. Közben a lakosság egyre jobban és jobban felismerte a helyzet vál­ságos mivoltát és a menekülés gyors iramban folyt. Szerdán reggel, mikor a lakosság látta, hogy az oroszok még nincsenek a városban, némi reménység fogta el az embereket. Azt hitték, hogy az oroszok, a­kik az éjszakai roham alkalmával súlyos veszteségeket szen­vedtek, felhagynak a város elfogla­lására irányuló szándékukkal Sajnos, nem így történt. Csütörtökön egész nap folyt az ágyú­­harc. Közben a város egyre üresebb lett. A vasúti forgalmat és az állomás­­parancsnokságot a népkerti állomásra helyezték át, onnan folytatták a lakosság elszállítását. Pénteken, június 16-ikán ismét rendkívül válságos nap volt. Az oro­szok nehéz lövegei léptek működésbe, egy gránát a Landhausgasse közepére hullott és nagy kárt okozott. A kör­nyékbeli utcák ablakai és ajtai össze­törtek. Ez az esemény annyira fo­kozta a rémületet, hogy a legszegé­nyebb elem is hanyatt-homlok mene­kült. Közben híre járt, hogy az oro­szok vasárnap újabb támadást intéz­nek a város ellen, mely­et mindenáré® el akarnak foglalni. Csak­ugyan, szombaton délután 2 órakor rendszeres támadás kezdő­dött valamennyi állásunk ellen a zuckai hídfőtől kezdve egészen a román határig. Elviselhetetlen volt a pergőtűz, melyet több száz lő vég árasztott állásainkra. Délután 5 óra tájban a Pruth egész völgye láng­tenger volt. .A zuckai cukorgyár, a fűrész­, a sörgyár lángokban állott. Fél hat óra tájban elterjedt a város­ban annak a hire, hogy az oro­szok elfoglalták a zuckai h­i­d­f­ő­t. Senki sem tudott bizonyosat, de az emberek még mindig kapaszkodtak a reménység szalmaszálába s főleg ab­ban bíztak, hogy az orosz nem tud át­kelni a Pruthon, mert csapataink a folyót minden áron tartani fogják. Ám az orosz oly­an erővel támadt, hogy a mieinknek le kellett mondaniuk az elen­állásról, így tehát a most lejátszódó harcok már csak utóvédharcok voltak, azzal a céllal, hogy visszavonulásunkat fe­dezzék. Délután fél hattól este tízig a városban senki sem tudta, hogy mit hoz a következő pillanat. Aztán hir­telen csönd támadt, mely fél tizenket­tőig tartott. Ez volt az a bizonyos csönd, mely a vihart megelőzi. Mert szombatról vasárnapra virradóira éjjel fél tizenkét órakor az oroszok ismét borzalmas tüzet zúdítottak állásaitokra, hol a védők kis csoportja már nem tudott ellent­ álln. Az oroszok két lovas osztályt, öt gyalogezredet és egy cserkeszosztagot vetettek harcba a város ellen. Hajnali három órakor sikerült több helyütt át­kelniük a Pruthon s a kalieankai nép.

Next