Az Est, 1922. augusztus (13. évfolyam, 172-197. szám)

1922-08-01 / 172. szám

2. oldal A kormány megmutatta, hogy van erre akarata, megmutatta, hogy teljes objektivitással szerez érvényt a jogrendnek jobbra és balra is. Újabban olyan dolgokat hall az ember, mintha ellentétek volnának a nemzet érdeke és a kormány kö­zött. Ez megtörténhetne akkor, ha a nemzetnek nem felel meg a jog­rend és esetleg forradalommal akarja megváltoztatni, vagy ha a nemzet idegen uralom alatt állana. Ma a nemzet nagy többsége a, jog­renddel m meg van elégedve. Nálunk a jogrend fennállásának minden feltétele megvan. Az in­­demnitást elfogadásra ajánlom. A miniszterelnök beszéde Ezután gróf Bethlen István­ mi­niszterelnök emelkedett szólásra. Az indemnitási törvényjavas­lat általános vitája egy hónapnál tovább tartott — noha a kormány és pártja igyekezett,­­ hogy a vita anyagából kikapcsolja azokat az ellentéteket, a­melyek a kormányt és pártját az ellenzéktől elválaszt­ják.Az a tény, hogy a vita ilyen hosszúra nyúlt, — véleményem szerint — bizonyíték arra, hogy a képviselők egy tekintélyes része nem képes, vagy nem akarja a fel­szólalását azok között a keretek között tartani, a­melyeket a tár­gyalás ökonómiája kívánna,­ de bi­zonyítja azt is, hogy a mai ház­szabályok teljesen elavultak és nem képesek a tárgyalás gyorsa­ságát biztosítani. (Helyeslés a jobboldalon.) Annak, hogy a vita egy hó­napra nyúlt, felfogásom­­ szerint mégis van egy mentsége és pedig az, hogy a választások után a pár­tok szükségesnek érzik az új poli­tikai elhelyezkedést és szükséges­nek tartják a beilleszkedést az új politikai szituációba. Hiszen szem­tanúi vagyunk annak, hogy egyes pártok bizonyos front­­változást csinálnak, szemtanúi vagyunk bizonyos át­csoportosulásnak a politikai élet­ben. Ennek oka pedig az, hogy a választások folytán eltolódások történtek a pártok erőviszonyai­ban, új erők vonultak fel a politi­kai életben, a szociáldemokraták. Talán oka volt a vita­ hosszúra­­nyúlásának az is, hogy a mai sú­lyos gazdasági és pénzügyi hely­zetben, úgy, a­mint a kormány, a pártok is keresték a lehetőséget és a módot arra, hogy a politikai küz­delem színteréről kirekesszék azo­kat a kérdéseket, a­melyek e sú­lyos kérdések gyors rendezésének útjába állanak. A kormány is új helyzettel áll szemben. A régi nemzetgyűléseit egységes ellenzék állt vele szemben, habár bizonyos elvi különbségek az ellenzéket frakciókra, osztották, de egységes volt taktikailag. Ma három csoportra oszlik : ke­resztény ellenzékre, liberális ellen­zékre és a szociáldemokrata párt­ra. A három csoport között az ösz­­szefogás lehetséges ugyan, de nem hiszem, hogy ez az együttműködés ne volna kárára éppen az elvi szempontnak. Ez bizonyos gyönge­­sége az ellenzéknek, de a kormány annyival többre becsüli a békét és annyival inkább kívánja a nor­mális parlamenti tárgyalás alap­ját megvetni, a politikai békét elő­készíteni, hogy távol áll tőle az, hogy az el­lenzéknek ezt a gyengeségét taktikailag a maga javára ki akarja használni. Távol áll a kormánytól azért is, mert szükséges, hogy a szociáldemokraták politikai előnyomulásával szemben lehe­tőleg kiküszöböltessenek az el­lentétek a polgári társadalom és a polgári pártok között, a­mely ellentétek eddig a polgári társadalmat megosztották és lehe­tetlenné tették az együttes küzdel­met. A kormány azért kitart a mellett a felfogása mellett, hogy itt a Házban politikai békét és a normális tárgyalás lehetősé­gét igyekszik megteremteni. Abban a beszédemben, a­melyet az indemnitás bevezetésekor el­­mosódoztam, kifejtettem a kor­mány álláspontját és erre feleletet is kaptam a túloldalról. Igaz,hogy ez a felelet bizonyos feltételekhez köti az együttműködést. Nagyjá­ban és egészében ezek a feltételek öt szempontban domborodnak ki. Az első szerint a kormány szün­tesse be a­ választások után a poli­tikai üldözéseket. Úgy hiszem en­nek a feltételnek a teljesítése nem lesz a kormány számára nehéz... Ellentmondások a bal- és szélső­baloldalon. (Az elnök csenget.) Gróf Bethlen István miniszterel­nök : . . . mert senkit sem üldözünk politikai meggyőződéséért vagy magatartásáén, és ha a kormány azt venné észre, hogy valamely szerve méltatlanul és oktalanul üldöz valakit politi­kai nézetéért, kérem a tisztelt túloldalt, méltóztassék teljes bi­zalommal a kormányhoz for­dulni. (Zaj a baloldalon.) Hasonlóan könnyű a helyzet a re­­paráció kérdésében is. Már az in­demnitás elején mondott beszédem­ben kijelentettem, hogy a­mennyi­ben az ellenzék, bárhol a választá­soknál vele szemben jogtalanságo­kat vagy törvénytelenségeket ész­lelt, három útja van ezt reparálni: egyik a­ büntető bíróság útján, a második panasz vagy petíció út­ján, a harmadik fegyelmi úton. Az első két út, olyan fórumhoz vezet, a­­mely független a kor­mánytól és olyan, hogy megnyug­tathatja az ellenzéket is. A­mi pe­­dig végül a fegyelmit illeti, kije­lenthetem, hogy ha az egyik vagy másik közeg vétett volna a fenn­álló törvényes rend ellen és ez be­bizonyul, akkor a kormány a leg­teljesebb elégtételt fogja szolgál­tatni. Kifejtettem az indemnitási vita elején elmondott beszédemben azt is, hogy a kritika joga az ellenzé­ket illeti meg, ellenben a­ parla­ment vezetése, a parlament mun­kájának a megszabása a kormány feladata. Csak így lehet becsüle­tes együttműködésről szó a kor­mánypárt és az ellenzék között. Gróf Apponyi Albert erre a kije­lentésemre azt mondotta: rendben van, de tessék a kormánynak ezt a jogát nem autokratikusan kezelni. A kormány hajlandó az ellen­zékkel megbeszélni a Ház mun­karendjét, de természetesen csak bizonyos határokon belül A negyedik feltétel az volt, hogy mellékkormányok ne legyenek és hogy az amnesztiára szoruló egyé­nek hatalmi tényezők ne lehesse­nek. Ebben a tekintetben úgy va­gyok, mint Kálmán király a bo­szorkányokkal. Én nem látok mel­lékkormányt és nem tudok ilyenek­ről. Ez a kormány addig marad helyén, a­míg a maga meggyő­ződését keresztülvinni és érvé­nyesíteni tudja. Ebben az országban, amióta én vezetem a kormányt mint minisz­terelnök, egyszer sem tapasztal­tam mellékkormány létezését, ki­véve egy esetet, a­mikor a túloldal részéről kísérlet történt, hogy mellékkormány alakí­tessék, a­mely fegyveres erővel támadja meg a fennálló törvényes rendet. Ez a kísérlet siralmasan megbu­kott. Friedrich István: Már folyik a békülés. Gróf Bethlen István miniszterel­nök : Az utolsó feltétel az volt, hogy a kormány olyan pénzügyi és gazdasági programot adjon mely biztositja, hogy ez az ország kilá­bal mai gazdasági helyzetéből. Tisztelt nemzetgyűlés! A pénz­ ügyminiszter úr már kifejtette programját és bizonyára alkalmat fog találni arra, hogy még egy­szer felszólaljon és reflektáljon az indemnitási vita során elmon­dottakra. A kereskedelmi minisz­ter úr szintén kifejtette program­ját. Hátra van még a földművelési miniszter úr, de nem kétlem, hogy ő is alkalmat fog találni, hogy programját elmondhassa, de figyel­meztetek arra, hogy részletes pro­gramot nem lehet adni az indem­nitási vitában. Erre csak a, budget tárgyalásánál lehet alkalom és remélem, hogy ez az ősz folyamán már be is lesz nyújtható, D­e addig is az ellenzék minden egyes kérdésről, a­melyről felvilágosítást óhajt, az egyes bi­zottságokban azt meg is kaphatja. Most pedig rátérek a kormány politikája ellen az ellenzékről és pedig a keresztény ellenzékről, a libe­rális ellenzékről és a szociál­demokrata pártról elhangzot­takra. Külön-külön­­akarok foglalkozni mindegyikkel és elsősorban a szo­ciáldemokrata párttal. Peidl Gyu­la tisztelt képviselőtársam dekla­rációt olvasott fel, a­mely a szo­ciáldemokrata párt hitvallásának tekinthető. Ez nagyjában az októ­beri program kiegészítve a, jelen gazdasági helyzetből fakadó köve­telményekkel. Ha végig­nézek ezen a proga­­mon, igazat kell adnom Peidl Gyu­la tisztelt képviselőtársamnak, a­ki azt mondotta tegnapelőtt, hogy az nem más, mint radikális pol­gári program. Ez a program va­lóban nem beszél szocializálásról, forradalmi osztályharcról, világ­­forradalomról, nemzetköziségről. Bármely polgári párt programjá­val összeegyeztethető. Ez a­ szociáldemokrata dekla­ráció felhoz olyan pontokat, a­melyek meg­valósítását én nem tartom helyesnek. De meg kell mondanom, hogy nem ez a pro­gram volt az oka annak az ellen­szenvnek, a­­mely a­ szociáldemo­krata képviselők ellen a polgári pártok részéről megnyilvánult. Sőt, mivel objektív akarok lenni, el kell ismernem, hogy van két pont ebben a deklarációban, a­mely a polgári pártok szimpátiá­jának megnyerésére alkalmas. Az első pont az, hogy a többségi elvet elfogadja, a második pedig, hogy hajlandó a polgári pártok­kal együtt, küzdeni a trianoni béke megváltoztatása érdekében. Tehát nem ez a deklaráció váltotta ki az ellenszenvet. Ha mégis vitatom, hogy mi volt az oka az ellenszenv­nek, azt nem azért teszem, hogy új ellentéteket szítsak, hogy meg­mérgezzem az atmoszférát, melyre szüksége van a nemzetgyűlésnek, alkalmat akarok adni a szo­ciáldemokrata pártnak oly nyi­latkozatok megtételére, melyek alkalmasak a félreértések ki­küszöbölésére. Peidl Gyula képviselőtársam azt mondotta, hogy az a felolva­­­sott program csak munkapro­gram és fentartják eredeti, messze­menő programjukat teljes mérték­ben. Azt hiszem, hogy ez a fentar­­tás az, a­mely az ellenszenvet ki­váltotta. (Helyeslés a kormány­párton és az ellenzéken.) Kérdem én, melyik az a végső program ! A szociáldemokrata párt közös platformra lépett an­nak idején a kommunistákkal. Hát ez az a végső program? (Zaj a kormány­pár­ton és a keresztény ellenzéken.) Ezt nekünk tudnunk kell. Az a radikális színezetű, de mégis polgári program, a­melyet felolvastak, csak akkor jelent ko­moly együttműködési lehetőséget, ha tudjuk, nincs-e hátul, egy másik program, a­melyet akármikor elő­vehetnek és a polgári, pártok ellen indulhatnak vele. Fel kell említe­nem azt, hogy a Marx-féle ortodoxia az egész világon revízió alá kerül. Mi nem követelhetjük, hogy meg­tagadják a marxi tantétele­ket, de követelhetjük és követeljük, hogy nyilatkozzanak, hogy e tantétele­ket a világtörténelem legújabb ta­núságai szerint, a­melynek szem­lélői és részben szenvedői voltunk, hogyan magyarázzák. Varsányi Gábor: Tiszta bort önt­senek a pohárba! Propper Sándor: A második in­ternazionale alapján állunk. Gróf Betl­en István miniszter­­elnök : Most, a­mikor minden szo­ciáldemokrácia hitvallást tesz­­ ar­ról, hogy a mérsékelt, a középső vagy a szélsőséges szárnyhoz tar­tozik-e, az nyugtatná meg a­ pol­gári pártokat, ha a szociáldemo­krata képviselő urak is tisztán meg­mondanák. Friedrich István : Ügy van ! Propper Sándor: Megtörtént! Friedrich István: Akkor helyest Propper Sándor: Csak nem akar­ják tudomásul venni! Gróf Bethlen István miniszterel­nök: Ajánlom, hogy a szélsőséges elemektől válja­nak el minél hamarább. Ha likvidálni kell a bolseviz­­must, a­mit szónokaik követelnek, akkor először saját pártjukban lik­vidálják. Minél hamarabb végre­hajtják ezt a likvidálást, annál ha­marabb jutnak könnyebb helyzetbe és nem fognak két malomkő kö­zött őrlődni, mint Peidl képviselő­társam beszédében panaszolta, egyik oldalon kommunistákba má­sik oldalon a­ polgári pártok kö­zött. Egy országban, a­hol két for­radalom sepert végig, a­hol a pol­gári elemek a legnagyobb szenve­déseket­ tűrték a szociáldemokrata munkásság részéről, a legkevesebb, hogy nyilatkozzanak őszintén és tisztán, messzebbmenő céljaikról. (Nagy taps a kormánypárton.) 3­1 kedd, 1922. augusztus 1. A miniszterelnök Garami Ernőről Homály és köd fedi a szociálde­mokrata párt programját és állás­­foglalását, a­mi a távolabbi jövőt illeti. E körülmény bizonyos aggo­dalmat keltett, hogy keltsen a pol­gári társadalomban, a­mit csak fo­koznak egyes követelések, melye­ket most az indemnitási vita so­rán egyes szociáldemokrata kép­viselő urak előadtak. Peyer Ká­roly és más szocialista képviselők követelték az összes emigrán­sok hazabocsátást. Klárik Ferenc: Nem az összeset Gróf Bethlen István miniszter­elnök: Azt kérdem én, mi közük van nekik az emigránsokhoz, a­mikor ezeknek 90 százaléka kom­munista bűncselekményt követett el... Klárik Ferenc: 10 százaléka ta­lán. Gróf Bethlen István miniszter­elnök: ...és a szociáldemokraták azt mondják, hogy ezekkel nem azonosítják magukat és csekély azoknak a száma, a­kikről azt mondják, hogy aggodalomból, a fehér terrortól való félelmükben távoztak el hazulról, vagy azért mentek külföldre, hogy ott akar­tak a szociáldemokrata álláspont javára munkálkodni. Én tudom, kire célozunk ezzel: Garami Ernőre. Nyíltan és őszintén akarok ezzel a kérdéssel foglalkozni. Kijelen­tem, tudom, hogy Garami Ernő sohasem volt bolsevista. Tudom azt is, hogy abban a percben, mikor a bolsevizmus kitört, eltávozottt Svájcba és ott volt a diktatúra egész tartama alatt és csak annak bukásakor tért haza. Tudom, hogy akkor bizonyos tárgyalások foly­tak közte és a polgári pártok kö­zött, melyeken én is részt vettem. Nincs okom ezt tagadni, mert én őt becsületes magyar embernek tartottam, azt hittem, hogy a bol­­sevizmussal nem azonosítja ma­gát. De ezek után a tárgyalások után, melyek sikertelenek marad­tak, újból külföldre távozott és ott lapot alapított, melyben külön-

Next