Az Ujság, 1904. március/2 (2. évfolyam, 76-91. szám)
1904-03-16 / 76. szám
2 ipartelep, gyár, műhely bukik vagy likvidál és a sztrájktanyákon kiüt az éhség. A munka nélkül levő kezek, a kenyér nélkül epedő szájak megsokasodnak és mindenki az államot kezdi ostromolni, mintha az mindenható lenne. Ostromolni, de szidni is, hogy miért nem lépett közbe, bár erőszakkal is, ha látta, hogy a sztrájk elfajult és megtámadta a milliók jólétét, valamint a törvényt?! És úgy lehet, hogy akkor mind a két félnek igazsága van. Budapesten most legalább is 15—20 ezer ember van a sztrájk állapotában és munka nélkül. Pedig a munkanélküliek állandó száma a nélkül is óriási. Maga a szabósztrájk 10 ezer munkáskezet kötözött le, nagy örömére a bécsi ruhaiparnak, melynek áruczikkei most, húsvét előtt, kapósak lettek. Itt egy egész, meglehetős virágzásnak indult magyar iparág van megzsibbadva. Ezt a lakatosok, vagyis vasmunkások sztrájkja egészíti ki, mely késhegyig ment és a czégek ellensztrájkját vonta maga után a krimitschaui mintára. Itt már nincs méltányosság, a birkózás a lehetetlenségek fölött folyik. Fájdalom, éppen a legvirágzóbb és legexportképesebb magyar iparág romlására. Odaát ennek is nagy az öröm. Mindezeken kívül más iparágak is be vannak vonva a bérmozgalomba. Erősen folyik a szervezkedés május elsejére. Félő, hogy ez a nap még rosszabb lesz, mint a mai, márczius 15-ike, amikor a politikai szabadság szép tavaszi ünnepét a diszharmónia és gazdasági osztályharct zavarta meg. Az utczai tömeg megint megtoldotta a bajt az Erzsébet körútján bőséges ablakbeveréssel. Ez alól a munkások szervezetei mosakodnak ugyan, de az ablakbeverő energiáról bizonyos, hogy az nem a tőkések és czégek kebléből tört elő. Mindenképpen nagy oktalanság az egyes emberek vagyonának, talán éppen a kis emberek vagyonának is a féle bolondot s egyszer csak ő maga se tudja, hogy hogyan, valami okosat mond. — Hát nézze csak kocsis, én most csinálok egy képet. Egy kicsit szomorú, de én azt akarom, hogy olyan legyen. Most ilyen a divat. Hát borús, nem is annyira felleges, mint inkább szürke nap lesz rajta . . . Az ember körülnézett, előbb fel az égre, aztán köröskörül az egész világban, le a völgybe, föl a tetőre, ahol a ködből kibontakozni kezdett a hágó vége s visszafordulva az utashoz, komolyan jegyezte meg: — Megfelel. A fiatalember is körülnézett s eltátva a száját a kocsisra bámult. Hebegett, mintha valami nagy meglepetésből térne lassanként magához. — Hogy mondta ? Hát csakugyan, ez megfelel. Én is arra gondoltam, hogy az idő ilyen lesz a képen is. Szomorú, vigasztalan, hogy talán még jégtől is lehet tartani . .. Azonban ez csak a hangulat. Hát, tudja, hangulat. Ezt jobban nem tudom megmagyarázni magának. Ez még csak éppen arra való, hogy az ember megértse benne az embert. Mármint azt az embert, aki a képre lesz festve. Ez az ember egy asszony lesz. Nem egészen vén, nem is fiatal, java korbeli, hanem nagyon elhagyatott. Se gyereke, se apja, se ura, senkije. Úgy áll a világban, mintha valami rettenetes puszta közepébe elhordott volna a szél egy virágmagot, s aztán az ott kikel, felnő, a por belepi, senki meg nem öntözi, sorvad, pusztul... Hanem az én asszonyom még ennél is egyedülvalóbb nyomorult. Minden idegen hozzá azon megkárosítása. A bevert ablakokat és más rombolásokat semmiféle biztosítótársaság meg nem fizeti. Az egyes, távolálló emberek és családok kára az. Maga pedig a mások ablakának a bevetése ugyan nem puhítja a cégeket. Mitől jó tehát ez a pusztítás? Semmitől. Sőt sokak rokonszenvét is elfordítja azoktól, akik talán jogaikban vannak, amikor a jobb munkabért keresik. Maga a sajtó s vele elsősorban mi is a munkások bérharczát rokonszenvvel nézzük. Különösen a magyar szabad sajtóra nem panaszkodhatnak a munkások. De a sajtó rokonszenves, földerítő közreműködését és emberséges magatartását szintazonképpen meg is kell becsülni. Mert a törvénytelenség és erőszak terére a legnagyobb szabadelvűség sem követheti sem a munkásokat, sem az üzletek urait. A magyar sajtó az egyetemes nemzeti jólétért van itt, azt köteles őrzeni vagy védeni. Csak az alkotó és javító sztrájk lehet rokonszenves előtte, semmi esetre sem a romboló és destruáló. Magyarországon a méltányosságot még egy nagy ok követeli. A magyar ipar nagyon gyönge és kiforratlan. Ezt ápolni és gondozni kell. Egy-egy reánk törő nagyobb ipari sztrájk mindig sokat rombol is a hazai iparágakban. Hagyján, ezt elviseljük a jobbért. De mi magyarok nem engedhetjük meg magunknak a nagy ipari államok sztrájk-fényűzéseit. Egyébiránt hazai tőkénk is alig van. Egy-egy kíméletlen bérharcz könnyen kiverheti a vállalatokból a kényes külföldi tőkét és akkor megegyezhetünk valamennyien a közös koplalásban. A fogyasztók milliói követelik a méltányosságot. Mit ér maga a megegyezés is akkor, ha az amúgy is drága magyar iparczikkek még jobban megdrágulván, a fogyasztó megsokalja a máris őrületes drágaságot és külföldre veti a szemét. Biztos lehet mindenki, a képen, mintha hátat fordítana neki a felleg is. Nem éppen azért, mert szegény, bár ócska fekete ruhába lesz öltözve, hanem mert szerencsétlen. Ezt látni kell rajta. Meg kell érezni. Ha a másik szobában van valaki, hát éreznie kell, hogy a szomszéd szobában egyedül, az egész világtól elhagyatottan térdepel a sziklán egy végtelenül szerencsétlen teremtés. A képnek az lesz a czíme: Egyedül... De aztán ilyen egyedül senki sincs a világon. Valami rettenetes bűnt követhetett el, a miért utálják, vagy valami undok betegséget hord magában, a miért kidobták a többi ember közül s félelmetes, kétségbeesett magánosság a sorsa. Az Isten verése. .. A kocsis bámult a fiatal emberre, aztán meg maga előtt az útra s nem igen értette, hogy mi akar ebből lenni. — Hát aztán minek? — kérdezte egyszerre s csóválta a fejét. A festő magyarázni igyekezett neki, hogy: minek ? — Annak, hogy aki még azt hiszi a világon, hogy egyedül van, annak ez a kép megmagyarázza, az igazi egyedülvalóságot. A legrettenetesebbet, amiben már csak az következhetik, hogy jön egy jólelkű kóbor farkas és elharapja ennek az asszonynak a nyakát. Hogy megváltsa az élettől . .. Az ember a kocsi mellett fölmeresztette a szemeit a hegytetőre. Bámult, előbb csak czéltalanul, talán azt forgatva az agyában, hogy mi mindenre akad az embereknek gondjuk, de aztán egy pontra figyelt s megbabonázva, egy kicsit szorongva fordult vissza újra a fiatalemberhez, hogy Bécsben sokan örültek a mai ablakbezúzásoknak. Emlékezzünk meg tehát arról, kivált márczius, 15-én, hogy magyarok is vagyunk. És sokkal szegényebbek, hogysem a gazdasági rombolás luxusát magunknak megengedhessük. A tőke és munka közt, ha másképpen nem lehet, ám legyen sztrájk útján alku és egyezség, de égbekiáltó bűn a még nagyobb szegénység és a még többek nyomorának előidézése. AZ ÚJSÁG 1904. márczius 16. BELFÖLD. *f A képviselőház holnap délelőtt folytatja az indemnity tárgyalását. Miniszterek Bécsben. A M. Tár. I. jelenti Bécsből. Khuen-Héderváry Károly gróf ő felsége személye körüli miniszter és Tallián Béla földmivelésügyi miniszter tegnap este Bécsbe érkeztek. Tallián miniszter ma Burián báró közi pénzügyminiszterrel együtt vissza is utazott Budapestre. A közigazgatás egyszerűsítése. Az állami tisztviselők által az államigazgatás egyszerűsítésében való közreműködésre kiküldött bizottság ma az állam összes hivatalaihoz felhívást bocsájtott ki, melyben az egyes hivatalok körében fenforgó mozzanatok ismertetését kéri. A bizottságnak ezen adatokra azon munkaprogramai elkészítésénél van szüksége, melyben a központi tisztviselőknek a külszolgálatra való kihelyezése ügyében tesz felterjesztést a belügyminiszternek. A miniszterelnök üdvözlése. Nagyváradról jelentik a M. Tár. I.-nak. A biharvármegyei szabadelvű párt Hegyesi Márton elnöklete mellett ülést tartott, melyen a holnapi megyegyűlés ügyeinek tárgyalása után a következő tartalmú táviratot küldötte Tisza István gróf miniszterelnöknek : Bihar vármegye szabadelvű pártjának törvényhatósági bizottsági tagjai mai napon tartott értekezletükön hazafias lelkesedéssel üdvözlik nagyméltóságodat azon történelmi jelentő— Ott van, amit mondani tetszett. A hegyen. Az az asszony . . . A festő fölugrott s nézett abba az irányba, a merre az ember mutatott az ostorral. Alig voltak száz lépésnyire már a hegytetőtől, amin nyurga kereszten egy vörösre, fehérre mázolt bádog Jézus Krisztus volt fölszegezve. A kereszt alatt pedig a porba omolva, valami fekete rongytömeg feküdt. A kereszt tövében meg lehetett különböztetni az arczát is. Egy nő, rettenetesen egyedül. Annál is inkább, mert Jézus nem nézett le reá, hanem félrefordulva tőle, mintha a túlsó völgy aljában épült város piaczára bámult volna le. A fiatalember rabja maradt a képnek. Nézte, de szigorúan, lélek nélkül, inkább csak a tanulmány szempontjából. Talán rövidlátó volt kissé, mert hunyorgatott. Elragadtatás nem látszott az Strezán. Inkább csak szigorú, feszült figyelem, amiben elraktározta a benyomásait, hogy aztán újra előszedhesse a raktárból. Közben fordult a kocsi, aztán még egyet s megállottak a feszület mellett. A kocsis a lovakkal bíbelődött. Csendes szemrehányásokat tett a lustának, elismerést súgott a jobbiknak a fülébe. A fiatalember pedig a feszület előtt térdeplő nőhöz lépett. Látta, hogy úri nő, inkább asszony, mint leány; lehetett harminczöt-negyven esztendős. Sovány, beesett mellű, vérszegény, aki még lihegett abban a fáradtságban, hogy a kocsikerekek hangjára föltérdelt a kereszt elé. Kirojtosodott szélű fekete ruha volt rajta, de rövid, mintha már többször fölszegte volna az alját s amint térdelt, látszott, hogy szétrongyolt talpú czipő van a lábán. Az arczát