Az Ujság, 1904. április/2 (2. évfolyam, 106-120. szám)

1904-04-16 / 106. szám

Előfizetési árak: Egész évre _ _ _ 28 k. — « Félévre 14 » — « Negyedévre _. _ 7 » — « Egy hóra_____ 2 » 40 » II. évfolyam. 106. szám. Budapest, 1904. Szombat, április 16. Egyes szám ára 8 fillér. Vidéken 10 fillér. IJJSÁG SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Kerepesi­ út. 51. sz. Telefon 5»—1«. KIADÓHIVATAL: Budapest, Kerepesi­ út 54. sa Telefon 52—73. fürgyelen­ minden ünnep ég vasárnap után !*• ROVÁS: Mikor már elmúlt a zenebona, s mindenki tisztázottnak látta a tátrai dolgokat, megint csak fölállott Nesz Gyula. Hogy ő nem érti, ártatlan megjegyzései miképp csinálhattak ekkora felháborodást? Meg hogy ő nem akart senkit se bántani. Dehogy is akart. Nem akar ő semmit, csak az igazságot! Még a szemét is forgatta, a­mikor ilye­neket mondott. Különös ember. És különös módon ke­resi az igazságot az igazságnak ez a furcsa barátja. Mintha valaki a tisztaság barátjának hirdetné magát, a­ki minden embert be­szennyez. De csak tisztaság-szeretetből. Mert a bepiszkolt emberek sietnek mosdani. Ilyen volna az a doktor is, a­ki agyonverné az egészséges embereket. Csupa emberszeretet­­ből.Mert hátha megbetegednének szegények... * Ne bolygassák a kivándorlás irányát azok, a­kiknek a kivándorlás bevándorlást jelent. Mert a sajtó tisztességét őrizzük, a­míg lehet, az még nem jelenti, hogy a ve­szendő lelkeket csengő pénzre fölváltani en­gedjük. A levanteiségből kinőtt a magyar állam: itt ne guruljon se a rubel, se a frank, se a márka. Mert a­mi pénz így bejön, az becsületet visz ki. S nem azoknak a becsü­letét, a­kiknek nincs, hanem azokét, a­kik­nek van. A sajtó tisztessége körül kettős igazság, hogy nem a külső ellenség az igazán vesze­delmes, de a belső. Szinte mindig a sajtó ellen kell megvédeni a sajtó becsületét. S inkább levágni az üszkös kezet, semhogy el­pusztuljon az egészséges szervezet. * A tisztelt Házban hamar felejtenek. Kü­lönösen a néppárton, Rakovszky tájékán. Ma már nem emlékeztek rá, hogy a­mikor hetek­kel ezelőtt Tisza István megállapította a tényt, hogy az obstrukc­ió miatt a Széll-kor­mány sem alkothatott annyit, a­mennyire képessége és akarata lett volna, ők felhábo­rodással kiabáltak közbe: »hát Darányi ? hát Darányi?« S csináltak egy parázs kis tünte­tést Darányi kétségbe nem vont kiváló ér­demei mellett. Most pedig Hohenlohe herczeg tátrai birtokvásárlásainak ötletéből, belesza­ladtak a kíméletlen és igaztalan gáncsosko­­dásba Darányi ellen. Darányi megvédelmezte magát és tátrai birtokpolitikáját a kellő ha­tározottsággal és méltósággal. A­mire — mellékesen mondva — nem lett volna szük­ség, ha a mai földművelési miniszter kellően gyors taktikával erélyesen visszaveri hivatali elődjének megtámadását. Kár, hogy ez nem történt meg, s a többé nem felelős volt mi­niszter maga látta szükségesnek fölvenni a harc­ot azokkal, a­kikről ő sem, más sem tudhatja soha bizonyosan: hízelgő magasz­­talói-e, vagy rosszakaratú gáncsolói. Darányi igazsága, természetesen, így is győzött, s Rakovszky hamar megfújta a takaródót. Ám a parlamentben nemcsak igazság kell, hanem taktika is. A tökéletes taktika szerint Dará­nyit Talliánnak kellett volna fedezni. Ez eset­ben még nagyobb lett volna Rakovszkyék kudarcza. Nem vonulhattak volna többé vissza a gyanúsító támadásból ismét a Da­­rányi-magasztalás terére. A bölcseség mustármagva. írta Krúdy Gyula. Azt hiszik-e, hogy a falun lakóknak épp úgy gondban fő a fejük, mint a városi em­bereké? Ha van is gondjuk, másféle ott a gond, mint a városon. Mikor néha éjszakai útban a gyorsvonat ablakából látom feltüne­dezni a kis falukat, tanyákat, a­mint ellapulva a sötétségben, csendesen alusznak, hinném, hogy talán álomképek csak. Hisz a városon senki sem alszik, lámpások égnek és a bús konflis­ ló, mely csikókorában tán a csengeri pusztán rúgta a port, ébren virraszt a nagy éjszakában. Hajdanában még az öreg Homolai Gyula is lefeküdt már éjfélkor, pedig nagy­ tapasztalata, sok földet bejárt ember volt. Ő képviselte nálunk a nagyvilági tónust. Páris, London, Szentpétervár a kisujjában volt az öreg Homolai Gyulának. Fiatalságában min­denütt megfordult, vagy talán sehol sem volt, de kitűnő memóriája volt. A­mit egyszer olvasott, sose felejtette el. A szobája fa­lán lógott egy régi aczélmetszet, Bethlen Gábor fejedelem képe. Azon bizonyos nagy­­szakállu, domború homloku, oroszlánszemü fejedelemé. De ha az ember Homolai Gyulára nézett, azt hihette, hogy az ő képe függ a falon. — Ugy­e hasonlít hozzám? — kérdezte vendégétől, ki először fordult meg portáján. Olyan nagy volt gyermekes hiúsága, hogy állandóan vitézkötéses mentében járt, hogy még jobban hasonlítson a fejedelem képéhez. De egyebekben Páris és London volt az ideálja. A sors elkövette vele azt a tréfát, — az öreg Homolai ezt néha másképp is ne­vezte, — hogy eldobta Petőre, közönséges kurta­nemesnek. Homolai Gyula aztán úgy ál­lott boszút a sorson, hogy sehogy sem akart rendelkezésébe beleszokni. Megházaso­dott ugyan, mint az atyafiai, meg a szom­szédai, de hát utóvégre ezzel még nem adta meg magát sorsának. Bizonyos, hogy az angol lordok is megházasodnak . . . De aztán egyebekben folyton a sors ellen harczolt. Kis birtoka volt, apai háza is a régi megyegyülések protokollumaiban még rajta volt a porzó a Homolaiak nevén. A birtokát elhanyagolta, házát nem tataroztatta, a megye­­gyűlésre pedig beszent: — Hiába karattyoltok, urak, mégis az történik, a­mit Pern­on úr akar. Ez a Pern­on úr pedig senki más nem volt, mint abban az időben a franczia külügyi miniszter. Még a petőf—szurdoki út kiépítését is szerette volna Pern­on úr döntésétől függővé tenni, habár elismerte, hogy a gyalázatos úthoz mégis több köze van Bencsiknek, a fő­bírónak, mint a világhatalmaknak, így élt az öreg falujában megértetlenül, sokszor szenvedve a gúny nyilaitól. Ha nagyon elkeserítették, akkor is csak nagy, szürke szakállát simogatta. A régi aczélmetszetre pillantott és halkan mondta: — Önt sem értették meg kortársai, uram. És tovább folytatta életmódját. Éjfélkor feküdt le, mikor némelyik éberebb kakas már hajnalodásról álmodott a falu végén. Háznépe falusi időben nyugalomra tért. Homolai Gyula hátrafont kézzel sétált szobájában, vagy naplóját irta, mert a naplóirást is szükségesnek tar­totta. Sokszor bizony elakadtak a gondolatok kerekei és csupán az apró-cseprő falusi ese­mények akadtak a naplóiró tollahegyére ... »Madame Juliette (a felesége) ma azt pana­szolta, hogy eldöglött a Riska nevű borjú. Szegény madame egész nap busult, bár vi­gasztaltam, hogy múlandó minden a világon, még a sors megpróbáltatásai is. . .« Írta egyszer Homolai Gyula, de naplójának nem merte bevallani, hogy a sors azon meg­próbáltatását, mely a borjú kimúlásában nyilatkozott, maga is éktelen káromkodá­sok között fogadta. »Szeretném tudni, mit tenne Voltaire a helyemben, ha zálogba kellene venni földjeit- írta máskor a falusi bölcselő, de nyugodtan aludt másnap délig, midőn a régi újságpéldányokat, a sokszor ol­vasott újságokat, egy furcsa szemüvegen át újra meg újra elolvasta és régen írott jegy­zeteit az újságlap szegletén, főbólintással he­lyeselte, így múltak az évek a régi módi Ho­molai Gyula felett. Bogarain immár senki­­sem csodálkozott, hisz megszokta mindenki. Sőt lassan bizonyos tisztelet ébredt fel iránta a falusi potentátok körében. Az öltözködés és az illem fogas kérdéseivel gyakran keres­ték fel még a harmadik faluból is. A szép Csánki Flóra az esküvője felől négylovas ko­csin jött az édesanyjával Homolaihoz és az öreg­asszony nagy titokban félrevonta Ho­­molait: — Mondd, Gyula öcsém, a lányom azon szepeg, hogy nem lesz módis dolog, ha sírva fakad a pap előtt . . . Erre a kérdésre még az öreg Homolai is végigsimította a szürke szakállát. Fel s alá Lapunk mai száma 28 oldal. A vasutasok fizetésrendezése. A vasutasok fizetésrendezésének ügyében teljesen befejezést nyertek az összes előké­szítő és szerkesztési munkálatok s Hieronymi kereskedelmi miniszter a képviselőház holnapi (szombati) ülésén már beterjeszti a fizetésren­­dezésről szóló törvényjavaslatot. Holnap tehát már módjukban lesz a vasutasoknak teljesen tájékozódni a kormány által javasolt fizetés­rendezés mérvéről s megítélni, mennyiben honorálta a kormány méltányos kívánságaikat. A javaslatot a bizottsági tárgyalás be­fejezése után előreláthatólag mielőbb napi­rendre tűzik, úgy hogy a fizetésrendezés életbe­lépte most már csak igen rövid idő kérdése. A beruházások költség­vetési szempontból, írta Matlekovits Sándor. Az utolsó rendes pénzügyi év, az 1902-ik évi, a zárszámadások kimutatása szerint 27,3 millió korona előírt és 24­7 millió korona tényleges deficzittel záró­dott, vagyis a költségvetési egyensúly egészen nyíltan meghibbant és ismét a deficzites korszakba jutottunk, pedig a rendes költségvetés keretében 78‘5 millió korona előírt és 83*3 millió korona tényleges többlet mutatkozott; de már az átmeneti kezelés 31 millió korona előírt és 35 millió korona tényleges deficzittel és a beruházások 74’5 millió korona előírt és 71,6 millió korona tény­leges defic­ittel szerepelnek s igy vilá­gos, hogy a beruházások ebben az év­ben rontották meg az egyensúlyt. Igen helyesen cselekedett tehát a

Next