Az Ujság, 1905. május/2 (3. évfolyam, 136-151. szám)
1905-05-21 / 141. szám
nyomja. De mind a két esetben hisz benne mindenki. És hallatlan erőfeszítéseket tesz, hogy több és nagyobb protekciót hajtson föl, mint a többi. Mély részvéttel gondolok azokra az urakra, akik a fővárosnál a kinevezéseket csinálják és isten oltalmába ajánlom idegrendszerüket. Az egyik kedves írótársammal pedig ilyenkor esztendők óta testvériesen össze szoktam veszni. Olykor írásban is. Hogy miért, az az olvasót is érdekelheti egy kicsit. Azt, hogy a magyar életben az eszkimók és fókák közt őrült aránytalanság van és ez nem jó, mind a ketten valljuk. De azonnal összekülönbözünk, ha arról van szó, hogy mi legyen tehát? Hogyan lehessen a tömérdek veszendő lelket megmenteni. ' Ö: Megmenteni ? Hát minek megmenteni ? Mindenki felelős önmagáért. Ha valaki például vaknak jött a világra, ha nem vállalja is, felelős marad vakságáért. Mennyivel inkább felelős az, aki valamely irányban kiképzi magát. Jó, képezze ki magát. Tanuljon. Tudjon. Az állam kötelessége módot adni neki. A boldogulás útja ne legyen elzárva senki előtt. De azután ha tanító, tanítónő, ügyvéd, orvos, mérnök, vagy akármi lett, ezért már ő a felelős és nem az állam. Azzal, ha valakinek szívességet teszek, nem vállaltam érette felelősséget egész életére. Vagy ígért állást és biztos kenyeret az állam a tanítónak, az ügyvédnek, a mérnöknek és a többinek? Ha egyszer ezt vagy azt vállalták föl, éljenek meg, ahogy tudnak. Arról senki sem tehet, hogy ezelőtt annyi tudással még jómódban lehetett élni mindenkinek, ma pedig már csak az egyesek élnek úgy, de a sokak a liptói túrára vannak utalva ... amin egyébiránt én is éltem elég sokáig, te is. Nem is olyan rossz. Én: Nem! Az állam és a társadalom, amikor szakiskolákat nyit és képesítő leveleket osztogat, sőt ezekhez köti átállást és értelmi kenyérkeresetet, felelősséget is vállalt. Az állam nemcsak emberprodukáló lény, hanem gondozó és rendező lény is. Ha valahol a tömeg tolong valami irányban, azonnal ott van a rendőr. Ne tessék tolakodni! Emerre és ne amarra tessék menni, mert ott kimáltóztatnak törni a nyakukat! Szintazonképpen kell lennie a kenyérkereső pályákon is. Ahol nagyon sok az eszkimó, ott a fókák előtt már messziről le kell ereszteni a sorompókat. Terelni, rendezni, igazítani kell a tömegeket. Esetleg lökni is, ha a szép szó nem használ. Mert az egyes embernek csak van még esze, de a tömegnek kevés vagy semmi. Belemegy vakon a maga pusztulásába is. Az általános műveltség megszerzése tehát legyen föltétlenül szabad, de a szakpályák előtt álljon ott a sorompó és védje meg az emberek nyakát a biztos, vagy csaknem biztos szerencsétlenségtől, így vitatkozunk. S azt hiszem, magában az életben is így súrlódik egymással két ellenkező áramlat. De hogy az élet nem nekem, hanem neki ad igazságot, azt onnan látom, hogy az eszkimók száma mindig nagyobb és nagyobb. És hogy már fókák híján egymást kezdik enni. Lehet, hogy ez a jó és ennek így kell lenni, bár nem hiszem és küzdök az ellenkezőért, a szerintem jobbért. De lehet az is, hogy mind a kettőnknek igazságunk van. Az azonban bizonyos, hogy az az ezer, aki június havában visszakapja a kérőlevelét, így fog dönteni: — Vigyen el benneteket az ördög ezzel a szürke elmélettel együtt. Inkább adnátok kenyeret nekünk és családunknak. Ez is jó kívánság. És ha az öklög csakugyan eljönne értünk, meg lehetne vele alkudni. Csak az a baj, hogy a kenyér nélkül maradottakkal még az ördög sem ér rá törődni, annyi dolga van annak is. Azok azonban, akik még nem maradtak kenyér nélkül, mert még csak kezdő, eszkimók, azok mégis haszonnal olvashatják ezt a kisvitát. (] v’ .■ó Istenem, az én kedves írótársamnak mégis csakigazsága van abban az egyben, hogy az államot nem lehet egészen a kiskorú állampolgárok számára berendezni. Kell,ahogy az állampolgárok fejeláblá is ' *• • ■ Csokonai emlékünnep Debreczenben. A mai napon, a századik tavaszon Csokonai Vitéz Mihály halála után, Debreczenben a magyar tudományos és író világ országos jelentőségű ünnepet ül, melyen Beöthy Zsolt mond beszédet a tizennyolczadik század nagy anakreoui, lírai költőjének arczszobra előtt. A télen az általános képviselőválasztások izgalmai miatt el kellett halasztani a százados ünnepet a mai napra, amikorra csakugyan részt vehet az ünnepségen a Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy- és a Petőfi-Társaság illusztris küldöttségeivel együtt az ország valamennyi irodalmi és kulturális egyesülete. Ez alkalomból talán időszerű egyet-mást elmondani Csokonai halálának és temetésének lefolyásáról, amelyről még a költő halála után évek múlva sem ment szót az országba híradás, s Kazinczy is csak a halálozási nap után hét hónap múlva értesült arról Dombi Márton hozzá intézett leveléből, mely 1805 augusztus tizenötödikéről van keltezve. A debreczeni református főiskolai könyvtár 1805. évről szóló anyakönyvi, illetve halálozási lajstromába lakonikus rövidséggel van bejegyezve, január huszonnyolczadikáról. Fetér fia, Csokonai Vitéz Mihály meghalt 32 éves korában, száraz betegségben. Eltemettetett ingyen. Ingyen! Ez magyarázza meg, mert nem írhatunk színes képet e száz esztendő múlva összerótt temetési riportunkban. Az ingyenes temetésen a város notabilitásai közül csak Fazekas Mihály volt jelen, aki egyes zsoltárénekekre alkalmi versezetet is énekeltetett a temetésen. A Ludas Matyi híres szerzőjén s Dombi Mártonon, a kollégium későbbi széniorán, a költő leghitelesebb adatokból dolgozó életrajzíróján kívül, a gyászos gyülekezet jobbára a költő édesanyjának szomszédbékeiből telt ki. Magukkal vitték a fejfát, melyre a felülírást Dombi Márton készítette. Ő maga írja később: — Arra a száraz fára, melynek fatális nagy rendeltetése az, hogy azon szép magyar lélek takarója, a Csokonai teste hol fekvését, a hatvanutczai temető homokokjában mutassa, zavarodott fővel én készítettem a felülírást. Dombi a messze jövőbe látó tudattal irta a fejfára: ITT NYUGOSZNAK OVIDIUS VERGILIUS HORATIUS CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY SZEMÉLYÉBEN MIDŐN ÉLTEK EGYESÜLÉSEK 6 MIDŐN MEGHALTAK IDE TEMETTETTEK HOGY MEGHALT I ÖRÖKÖS VESZTESÉG HALHATATLANSÁGRA MÉLTÓ. Ugyanekkor pedig a debreczeni kollégium professzorai megtiltották a diákoknak még azt is, hogy a »renitens, kicsapott diák« temetésén részt vehessenek, temetésről nem is tudunk mást. .. , eisc nappal előbb, január huszonnyolcadikán éjféltájban halt meg a költő. Szentgyörgyi, Debreczen város tudós orvosa már hónapokkal ezelőtt tisztában volt azzal, hogy Csokonai menthetetlen. A száraz betegség — mint akkor magyarul a tüdővészt hivták — az utolsó két hónap alatt romboló munkát végzett a költőnek előbb még edzett, izmos éj deli termetén. Összeaszott egészen s 1805 január első napjaiban már nem tudott az ágyból felkelni. A péterfia-utczai kis nádas ház felett ott repkedett a halálmadár. Utóbb már a karja sem birta a könyvet tartani. Nehezére esik minden és szoktatja képzelődését azon véghetetlenhez, melybe menendő. Özvegy édesanyja, a ki a költőt viszontagságos, kalandos élete után »magához fogadta«, önfeláldozó anyai szeretettel ápolja éjjel-nappal s titkolni igyekszik azt, a mit a költő sejtett már, hogy végső napjait éli. Ez a csodálatos asszony, a ki öt évvel később megcsináltatta a saját koporsóját s azon a napon halt meg, amelynek dátumát az asztalossal rámázoltatta, óriási küzdelmek közt tudta fentartani magát. A költő betegsége rengeteg pénzt pusztított el. Ő maga írja előbb egyik barátjának, hogy »az orvoslásom ötven forint felé jár« s hogy a mi pénze volt, »a patika nyelte el«. És a nyomorúságot a beteg előtt titkolni kellett. A nélkül is csak a végső szükségben törődött bele abba a gondolatba, hogy édesanyja házába költözködjék, annak »terhére legyen«. Hiszen kevéssel azelőtt még arról álmodozik, hogy »pénzt kuporgat« összes házat épít »egy kis kerttel. A debreczeni református egyházközségnek egy Debreczen határában levő telekért át akarta javítani az énekes könyvet. De hát ez a terve nem sikerült, mint sok annyi törekvése a csöndesebb természetű nyárspolgárias élet biztosítása czéljából. A költő meczénásai közül sokan csak hónapok múlva értesültek Csokonai betegsége idejéről, debreczeni jóakarói segítségére volt tehát utalva abeteg költő édesanyja. A dicsőség örömeiből mit sem érezve, szalmaágyon elhagyottan talált rá a halál. Este kilenc órakor ült oda a kopott szalmafonású faszákra. Közeledtét megérezte a költő: — Mindjárt aufführolhatom az urat a Jézus Krisztusnál — tréfálkozott egyik későn jött ismerősével. Pár perczczel utóbb elvesztette eszméletét s éjfélre halott volt. Harmadnapra egy sirdombbal több volt a hatvan-utczai temető ama részében, ahol az ingyenes halottak voltak temetve. Egy pár év múlva fejfája elkorhadt, kidőlt, sirhalma elpusztult, úgy hogy mikor Csokonai neve már számot tett a magyar irodalomban, ugyancsak nehezen találtak rá a sirhelyére. Hogy mégis megtalálták, abban nagy része van Kazinczynak, a ki folyton felszínen tartotta sürgető leveleivel Csokonai nevét, s a ki már a költő halálozási évében megpendítette az eszmét, hogy méltó emlékmű jelezze azt, hol nyugszik az ő legnagyobb költőtársa. Három évtized múlva, 1835 augusztus huszonhatodikén megvalósulhatott a jó szándék, amikor sok-sok kutatás után, de teljes bizonyossággal megállapították, hol nyugszik a költő. Az ezután következő évben fel is állították a mindmáig meglevő vasoszlopot, melyen a szükséges tudnivalókon kívül ott áll a költő egyik versének idézete: — a Múzsáknak szózatja A. sirt is megrázkódtatja S életet fiival belé. 1836-ban a »Honművész« szépirodalmi folyóirat pedig megpendíti az eszmét, hogy szobrot is állítsanak Csokonainak Debreczenben. : — Ha a közkívánat teljesülene, nem csak a távollevő temetői magányban mutatandja hideg márvány a tisztelt költő porainak sírját az őt meleg kebellel keresőknek, hanem a város közepén is szivelégülve fogja szemlélhetni minden szép lelkű hazafi szeretett költőjének emlékoszlopát ... — így ír a régi folyóirat. 1861-ig azonban ez irányban alig történik valami. Az ekkor megindult mozgalom azonban eredményes lesz, s 1871 október tizennegyedikén leleplezik a költő szobrát, melyet Izsó Miklós AZ ÚJSÁG Vasárnap, május 21. benőljön egy bizonyos korban és meg bírják különböztetni ők is legalább a Gellérthegyet a vakondtúrástól. Quintus.