Az Ujság, 1905. május/2 (3. évfolyam, 136-151. szám)

1905-05-21 / 141. szám

nyomja. De mind a két esetben hisz benne mindenki. És hallatlan erőfeszítéseket tesz, hogy több és nagyobb protekc­iót hajtson föl, mint a többi. Mély részvéttel gondolok azokra az urakra, a­kik a fővárosnál a­­ kinevezéseket csinálják és isten oltalmába ajánlom ideg­­rendszerüket. Az egyik kedves írótársammal pedig ilyenkor esztendők óta testvériesen össze szok­tam veszni. Olykor írásban is. Hogy miért, az az olvasót is érdekelheti egy kicsit. Azt, hogy a magyar életben az eszkimók és fókák közt őrült aránytalanság van és ez nem jó, mind a ketten valljuk. De azonnal összekülönbözünk, ha arról van szó, hogy mi legyen tehát? Hogyan lehessen a tömérdek veszendő lelket megmenteni. ' Ö: Megmenteni ? Hát minek megmen­teni ? Mindenki felelős önmagáért. Ha valaki például vaknak jött a világra, ha nem vál­lalja is, felelős marad vakságáért. Mennyivel inkább felelős az, a­ki valamely irányban ki­képzi magát. Jó, képezze ki magát. Tanuljon. Tudjon. Az állam kötelessége módot adni neki. A boldogulás útja ne legyen elzárva senki előtt. De azután ha tanító, tanítónő, ügyvéd, orvos, mérnök, vagy akármi lett, ezért már ő a felelős és nem az állam. Azzal, ha valakinek szívességet teszek, nem vállal­tam érette felelősséget egész életére. Vagy ígért állást és biztos kenyeret az állam a tanítónak, az ügyvédnek, a mérnöknek és a többinek? Ha egyszer ezt vagy azt vállalták föl, éljenek meg, a­hogy tudnak. Arról senki sem tehet, hogy ezelőtt annyi tudással még jómódban lehetett élni mindenkinek, ma pedig már csak az egyesek élnek úgy, de a sokak a liptói túrára vannak utalva ... a­min egyéb­iránt én is éltem elég sokáig, te is. Nem is olyan rossz. Én: Nem! Az állam és a társadalom, a­mikor szakiskolákat nyit és képesítő leveleket osztogat, sőt ezekhez köti átállást és értelmi kenyérkeresetet, felelősséget is vállalt. Az állam nemcsak ember­produkáló lény, hanem gondozó és rendező lény is. Ha valahol a tö­meg tolong valami irányban, azonnal ott van a rendőr. Ne tessék tolakodni! Emerre és ne amarra tessék menni, mert ott ki­máltóztat­­nak törni a nyakukat! Szintazonképpen kell lennie a kenyérkereső pályákon is. A­hol na­gyon sok az eszkimó, ott a fókák előtt már messziről le kell ereszteni a sorompókat. Te­relni, rendezni, igazítani kell a tömegeket. Esetleg lökni is, ha a szép szó nem használ. Mert az egyes embernek csak van még esze, de a tömegnek kevés vagy semmi. Belemegy vakon a maga pusztulásába is. Az általános műveltség megszerzése tehát legyen föltét­lenül szabad, de a szakpályák előtt álljon ott a sorompó és védje meg az emberek nyakát a biztos, vagy csaknem biztos szerencsétlen­ségtől, így vitatkozunk. S azt hiszem, magában az életben is így súrlódik egymással két el­lenkező áramlat. De hogy az élet nem nekem, hanem neki ad igazságot, azt onnan látom, hogy az eszkimók száma mindig nagyobb és nagyobb. És hogy már fókák híján egymást kezdik enni. Lehet, hogy ez a jó és ennek így kell lenni, bár nem hiszem és küzdök az ellen­kezőért, a szerintem jobbért. De lehet az is, hogy mind a kettőnknek igazságunk van. Az azonban bizonyos, hogy az az ezer, a­ki június havában visszakapja a kérőlevelét, így fog dönteni: — Vigyen el benneteket az ördög ezzel a szürke elmélettel együtt. Inkább adnátok kenyeret nekünk és családunknak. Ez is jó kívánság. És ha az ök­lög­ csakugyan eljönne értünk, meg lehetne vele alkudni. Csak az a baj, hogy a kenyér nél­kül maradottakkal még az ördög sem ér rá törődni, annyi dolga van annak is. Azok azonban, a­kik még nem maradtak kenyér nélkül, mert még csak kezdő, esz­kimók, azok mégis haszonnal olvashatják ezt a kis­­vitát. (] v’ .­■ó Istenem, az én kedves írótársamnak mégis csak­­igazsága van abban az egyben, hogy az államot nem lehet egészen a kiskorú állam­polgárok­­ számára berendezni. Kell,ahogy az állampolgárok fejeláblá is ' *• • ■ Csokonai emlékünnep Debreczenben. A mai napon, a századik tavaszon Csokonai Vitéz Mihály halála után, Debreczenben a magyar tudományos és író­ világ országos jelentőségű ün­nepet ül, melyen Beöthy Zsolt mond beszédet a tizennyolczadik század nagy anakreoui, lírai köl­tőjének arczszobra előtt. A télen az általános képviselőválasztások iz­galmai miatt el kellett halasztani a százados ün­nepet a mai napra, a­mikorra csakugyan részt vehet az ünnepségen a Magyar Tudományos Aka­démia, a Kisfaludy- és a Petőfi-Társaság illusztris küldöttségeivel egy­ütt az ország valamennyi iro­dalmi és kulturális egyesülete. Ez alkalomból talán időszerű egyet-mást el­mondani Csokonai halálának és temetésének le­folyásáról, a­melyről­­ még a költő halála után évek múlva sem ment szót az országba híradás, s Kazinczy is csak a halálozási nap után hét hó­nap múlva értesült arról Dombi Márton hozzá intézett leveléből, mely 1805 augusztus tizenötö­dikéről van keltezve. A debreczeni református főiskolai könyvtár 1805. évről szóló anyakönyvi, illetve halálozási lajstromába lakonikus rövidséggel van bejegyezve, január huszonnyolczadikáról. Fetér fia, Csokonai Vitéz Mihály meg­halt 32 éves korában, száraz betegségben. Elte­­mettetett ingyen. Ingyen! Ez magyarázza meg, mert nem írha­tunk színes képet e száz esztendő múlva össze­rótt temetési riportunkban. Az ingyenes temetésen a város notabilitásai közül csak Fazekas Mihály volt jelen, a­ki egyes zsoltárénekekre alkalmi versezetet is énekeltetett a temetésen. A Ludas Matyi híres szerzőjén s Dombi Mártonon, a kollé­gium későbbi széniorán, a költő leghitelesebb ada­tokból dolgozó életrajzíróján kívül, a gyászos gyülekezet jobbára a költő édes­anyjának szom­­szédbék­eiből telt ki. Magukkal vitték a fejfát, melyre a felülírást Dombi Márton készítette. Ő maga írja később: — Arra a száraz fára, melynek fatális nagy rendeltetése az, hogy azon szép magyar lélek takarója, a Csokonai teste hol fekvését, a hatvan­­utczai temető homokokjában mutassa, zavarodott fővel én készítettem a felülírást. Dombi a messze jövőbe látó tudattal irta a fejfára: ITT NYUGOSZNAK OVIDIUS VERGILIUS HORATIUS CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY SZEMÉLYÉBEN MIDŐN ÉLTEK EGYESÜLÉSEK 6 MIDŐN MEGHALTAK IDE TEMETTETTEK HOGY MEGHALT I ÖRÖKÖS VESZTESÉG HALHATATLANSÁGRA MÉLTÓ. Ugyanekkor pedig a debreczeni kollégium professzorai megtiltották a diákoknak még azt is, hogy a »renitens, kicsapott diák« temetésén részt vehessenek, temetésről nem is tudunk mást. .. , eisc nappal előbb, január huszonnyolc­adikán éjféltájban halt meg a költő. Szentgyörgyi, Debre­­czen város tudós orvosa már hónapokkal ezelőtt tisztában volt azzal, hogy Csokonai menthetetlen. A száraz betegség — mint akkor magyarul a tüdő­vészt hivták — az utolsó két hónap alatt rom­boló munkát végzett a költőnek előbb még edzett, izmos éj deli termetén. Összeaszott egészen s 1805 január első napjai­ban már nem tudott az ágyból felkelni. A péterfia-utczai kis nádas ház felett ott repkedett a halálmadár. Utóbb már a karja sem birta a könyvet tartani. Nehezére esik minden és szoktatja képze­lődését azon véghetetlenhez, melybe menendő. Özvegy édesanyja, a ki a költőt viszontag­ságos, kalandos élete után »magához fogadta«, önfeláldozó anyai szeretettel ápolja éjjel-nappal s titkolni igyekszik azt, a mit a költő sejtett már, hogy végső napjait éli. Ez a csodálatos asszony, a ki öt évvel későb­b megcsináltatta a saját koporsóját s azon a napon halt meg, a­melynek dátumát az asztalossal rá­­mázoltatta, óriási küzdelmek közt tudta fentartani magát. A költő betegsége rengeteg pénzt pusztí­tott el. Ő maga írja előbb egyik barátjának, hogy »az orvoslásom ötven forint felé jár« s hogy a mi pénze volt, »a patika nyelte el«. És a nyomorúságot a beteg előtt titkolni kellett. A nélkül is csak a végső szükségben tö­rődött bele abba a gondolatba, hogy édes­anyja házába költözködjék, annak »terhére legyen«. Hiszen kevéssel azelőtt még arról álmodozik, hogy »pénzt kuporgat« össze­s házat épít »egy kis kerttel. A debreczeni református egyházközségnek egy Debreczen határában levő telekért át akarta javí­tani az énekes könyvet. De hát ez a terve nem sikerült, mint sok annyi törekvése a csöndesebb természetű nyárspolgárias élet biztosítása czél­­jából. A költő meczénásai közül sokan csak hóna­pok múlva értesültek Csokonai betegsége idejéről, debreczeni jóakarói segítségére volt tehát utalva a­­beteg költő édesanyja. A dicsőség örömeiből mit sem érezve, szalma­ágyon elhagyottan talált rá a halál. Este kilenc­ órakor ült oda a kopott szalmafonású faszákra. Közeledtét megérezte a költő: — Mindjárt aufführolhatom az urat a Jézus Krisztusnál — tréfálkozott egyik későn jött is­merősével. Pár perczczel utóbb elvesztette eszmé­letét s éjfélre halott volt. Harmadnapra egy sirdombbal több volt a hatvan-utczai temető ama részében, a­hol az ingyenes halottak voltak temetve. Egy pár év múlva fejfája elkorhadt, kidőlt, sirhalma elpusztult, úgy hogy mikor Csokonai neve már számot tett a magyar irodalomban, ugyancsak nehezen találtak rá a sirhelyére. Hogy mégis megtalálták, abban nagy része van Kazinczynak, a ki foly­ton felszínen tartotta sürgető leveleivel Csokonai nevét, s a ki már a költő halálozási évében megpendítette az eszmét, hogy méltó emlékmű jelezze azt, hol nyugszik az ő legnagyobb költőtársa. Három évtized múlva, 1835 augusztus hu­szonhatodikén megvalósulhatott a jó szándék, a­mikor sok-sok kutatás után, de teljes bizonyosság­gal megállapították, hol nyugszik a költő. Az ezután következő évben fel is állították a mindmáig meglevő vasoszlopot, melyen a szük­séges tudnivalókon kívül ott áll a költő egyik versének idézete: — a Múzsáknak szózatja A. sirt is megrázkódtatja S életet fiival belé. 1836-ban a »Honművész« szépirodalmi folyó­irat pedig megpendíti az eszmét, hogy szobrot is állítsanak Csokonainak Debreczenben. : — Ha a közkívánat teljesülene, nem csak a távollevő temetői magányban mutatandja hideg márvány a tisztelt költő porainak sírját az őt meleg kebellel keresőknek, hanem a város köze­pén is szivelégülve fogja szemlélhetni minden szép lelkű hazafi szeretett költőjének emlékoszlo­pát ... — így ír a régi folyóirat. 1861-ig azonban ez irányban alig történik valami. Az ekkor megindult mozgalom azonban eredményes lesz, s 1871 október tizennegyedikén leleplezik a költő szobrát, melyet Izsó Miklós AZ ÚJSÁG Vasárnap, május 21. benőljön egy bizonyos korban és meg bírják különböztetni ők is legalább a Gellérthegyet a vakondtúrástól. Quintus.

Next