Az Ujság, 1905. június/1 (3. évfolyam, 152-165. szám)

1905-06-01 / 152. szám

Budapest, 1*105. Ili. évfolyam, 152. szám, Csütörtök, június 1. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Kerepesi-út 54. as. Telefon 58—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Kerepesi-út 54. sz. Telefon 64-01-02-0*. Megjelen minden nap, ünnep és vasárnap után is. Előfizetési árak: Egész évre... „. ... 28 k. — f. Félévre ............ 14 » — » Negyedévre ... ... 7 » — » Egy hóra _ „ ... 2­­­40 » Egyes Bzám ára 8 fillér. Vidéken 10 fillér. Jókairól. Berzeviczy Albert elnöki megnyitó-beszéde a Kisfaludy-Társaság Jókai­­emlékünnepélyén, 1905 május 31-én. E hóban értük meg első évfordulóját a Jókai Mór halálának. Társaságunk kegyelete e havi ülésünket Jókai-emlékünnepélylyé avatja s mert nagy társunk költői jelentőségének emlékbeszédben való méltatására maga elnö­künk vállalkozott, az elfogadott gyakorlat nekem juttatja azt a föladatot, hogy társain­kat s a tisztelt közönséget az elnöki székből üdvözölve, ülésünket a megdicsőült költőről való rövid megemlékezéssel nyissam meg. »Az elmúltakat tiszteletem tartja emlék­ben, a kortársakkal szeretet egyesit s az uj nemzedéket büszke reménynyel kisérem. Virul­jon, nőjjön magasra a szép szellemek hazai iskolája: a Kisfaludy-Társaság!« E szavakkal felelt Jókai ötvenéves írói jubileuma alkalmával társaságunk üdvözle­tére. E szavak meleg és közvetetlen kifejezői voltak a bensőségteljes viszonynak, mely őt negyvennégy éven át fűzte társaságunkhoz; azért csak negyvennégy évig, mert az 1849-iki katasztrófa után társaságunk működése egész 1860-ig szünetelvén, csak ekkor volt módjában az abban az időben már hírneve, népszerűsége delelőpontjához közeledő költőt tagjai sorába iktatni. E korszaknak különösen első évti­zedeiben évlapjainkon sűrűn találkozunk a Jókai Mór nevével; költemény, emlékbeszéd, irodalomtörténeti adalék, népmonda, korkép váltakozva jelölik közreműködését gyűléseink­ben. De azokon a munkáin kívül is, a­melye­ket különösen a Kisfaludy-Társaság hallgató- és olvasó-közönségének szánt, a magunkénak is tekinthettük irói munkásságát és irói dicső­ségét, mint a hogy magunkénak tekintettük őt magát s ő bennünket ragaszkodó társai­nak, tisztelőinek, nagy részben követőinek, közelebbi részeseknek tüneményes pályája örömeiben, diadalaiban és példaadó erejében, mely pályája bezárul­tát sirattuk tavaly, ered­ményeit méltatjuk ma s hátrahagyott kincseit fogjuk nemzetünkkel s az egész műveit vi­lággal egyesülve becsben tartani jövőben és mindenkoron. E pályájának és egyéniségének szingaz­­dag, vonzó és tanulságos képéből csak két vonást legyen szabad megrögzítenem: írói munkásságának és közéletünk fejlődésének kölcsönhatását s a mi főleg e kölcsönhatás terén domborodik ki és behatóbban méltatva még alig lett: Jókai szónoki egyéniségét. A magyar költészet és politikai közélet kölcsönhatásának fényes példáját mutatja nem egy költőnk pályája; egyiknek a nemzet­ébresztés munkájában volt nagy része, másik a szabadságért vívott h­arczok lelkesedésének adott lángoló kifejezést, a harmadik az elnyomatás idejében volt vigasztalója nemzeté­nek ; de csak Jókainak adta meg a gondviselés, majdnem nyolc­van évre terjedt s mindvégig bámulandóan termékeny életével együtt azt a szinte példátlanul álló szerepet, hogy a nemzet­eiét négy különböző korszakának szellemi hatását feltüntető munkásságával mind a négy korszaknak hatóerejévé váljék. Gyermekkorának emlékei visszahatoltak­­a napóleoni világharc­ok, a magyar inszurrekc­ió korszakáig, melynek szereplőit még ismertek; a negyvenes évek elején kezd írni, tehát még részt vesz az ébredés, az újjáalakulás kor­szakának munkájában,­­a­hol a lángeszme harczolt a kőkemény valóság ellen, »»virrad! haladjunk!«« jelszó alatt«. Azután magával sodorja a szabadságharcz: »Vezettem és iitettem benne, — mondja ő maga — végigéltem egy nemzet újjászületé­sét, a mesés harczokat, a mámorító diadalokat, a kétségbeesett elbukást, a szívós ellenállást, a világháborító reménykedést.« Bár maga is üldözve volt egy ideig, ő — legjelesebb esztétikusunk ítélete szerint — »az első és talán a legjelentékenyebb mindazok közt, a­kik a szomorú időkben a nemzeti lélek megtartásán dolgoztak«. S mikor »a hazátlan koldusok, a költők, a tudósok, a szellem előharczosainak jelszava ment teljesedésbe«, mikor az alkotmányos élet ismét helyreállott, a nemzeti fejlődés újra megindult, őt irodalmi hírneve teszi nemzete közéletének is jelentős szereplőjévé s életének tapasztalatai teszik az uj korszak lelkes, szinte rajongó magasztalójává. Hetven éves korában elmondhatja, hogy: »egy uj hazát, egy uj nemzetet, egy uj családot és egy uj irodal­mat látok magam körül és nem érzem maga­mat benne idegennek és kivénültnek; én foly­ton együtt maradtam a megújulókkal; az uj a régiből támadt s én együtt fejlődtem vele...« «Életemnek alkonyán megvan az a lelki megnyugvásom, hogy a miért ifjú korom­ban lelkesültem, azt vénségemben megvaló­ Lapunk mai száma 32 oldal. I ROVÁS: Tessék, most már a szabadelvű párttal szóba sem állanak. Az ki van átkozva, mint tisztességtelen, megbélyegzett horda, melynek nem volna szabad lélegzeni. Ezt ők mondják, a nemzeti akarat kifejezői. S mondják ezt százötven kerület képviselőjéről, a­kik száz­ötven kerület akaratát fejezik ki. Százötven kerületnek s még számos más kerület polgárai kisebbségének azt mondják, hogy velük nem lehet érintkezni, hogy politikai halottak és erkölcsi koldusok. Tanulhat tőlük a szabaddvűpárt — vissza­menőleg, így kellett volna bánnia neki is a kisebbséggel. A hatalom megvolt, hát mit vitatkozott velük, mert nem tekerte ki a nyakukat? Engedte, hogy obstruáljanak, meg­­akaszszák az ország fejlődését, megállítsák a többségi munkát. Mért nem csinált a szabad­­elvűpárt is hatalmából becsületkérdést és nem sütött bélyeget a tisztelt homlokokra? Isten­­öccse, jobban is illett volna rájuk, mint a tiszta hazafiság glóriája. * Polónyi háromórás beszédet mondott. Csak nem akart obstruálni ? Dehogy. Hanem a változott pártarányoknál fogva tudta, hogy neki most minden mondásában igaza van. S ha tíz óra hosszat beszélne akkor is igaza volna. S ha mindama badarságokat fecsegné össze, melyekről eddigelé maga is tudta, hogy badarságok, akkor is igaza volna, mert a többség vele van. Ennélfogva kétségtelen, hogy Polónyi ma végleg tisztázta a vám­elkülönülés bonyolódott ügyét, s a­ki más véleményen merészkedik lenni, az vagy bo­lond, vagy hazaáruló. Polónyinak különben szent jussa van minden badarsághoz, melyet kimondani akar. A koaliczió kutya kötelessége áhítattal hall­gatni a mindenhez értő fiskális oráczióját, mert akármilyen legyen is a róla való véle­ménye, ő a koaliczió esze, szíve, mája és veséje. Mi lenne a koaliczió Polónyi nélkül? Még koaliczió sem volna. S ezért komolyan foglalkozni kell a kérdéssel: illő-e, hogy Polónyi a koalicziós kabinetnek csak igazság­ügyminisztere legyen? Nem illő-e, hogy ő legyen a kereskedelmi minisztere is? Sőt — valóságos Kolumbus-tojása az egész — illő-e, hogy más legyen a miniszterelnök, s hogy a kabinetben egyáltalán más is legyen, mint ő? Egetverő perspektíva, de persze, ha mindenhez ért is, mindent nem végezhet maga. Ennélfogva kell neki némi segítség is, de elég ehhez két ember. Hadd legyen Andrássy Gyula honvédelmi miniszter és Lengyel Zoltán a felség személye körül.­­­l Klofác ur Pesten van és politikát csinál Polónyival. Megkötik az új dualizmust, a magyar-csehet. Ma minden operett dráma. Az uborkafa legtetején a majom is diplomata fintorokat csinál és Klofác úr joggal érzi magát olyan históriai személyiségnek, a­milyen Polónyi. De mirevaló a hosszas tanácskozás? Ott a koalíczió és ott az indít­vány­könyv. Polónyi indítványozza egyszerűen, hogy Magyarország szorosabb szövetségbe lép Csehországgal és indokolja meg — ő mindent meg tud indo­kolni — és a koalíczió ezt a szamárságot is meg fogja szavazni, mint a többit. * Keglevich István grófnak talán már a rákói fehértörzsű nyírfák susognak altató nótát, a mikorra ezeket a sorokat megírom. Az oligarcha főúr Scarron szerint megenged­hette magának azt a fényűzést, hogy a moso­lyáért az életével fizessen, de kiváncsi vagyok arra, hogy Kmetykó-Kmeti Károly úr, sza­badalmazott közjogászunk, egyetemünk világ­szerte ismert hisze, hogy nyugtatja meg a lelkiismeretét. Beszéljünk világosan. Keglevich mosolygott, a­mi mindenkinek az emberi joga. Arra azonban igazán szeretnék feleletet kapni, hogy miért éppen Kmettinek fájt ez a mosoly­gás, a­ki hozzá lehet szokva ahhoz, hogy kinevetik. Én tudom, Keglevich túlontúl »ve­szedelmes« ember volt a tanár úrnak. Annyira veszedelmes, hogy jónak látta fiatal és tem­peramentumos kollégáját figyelmeztetni a »hallatlan merészségre«. És a Hencz Károly kardjával, bizony mondom, a Kmetykó külö­nös bátorsága ölte meg a halálában is nevető nagyurat. Abban az időben pedig, a­mikor az aggastyán hideg teteme a jeges kamarában feküdt, Kmetty — már nem is tudom, hogy írjam a nevét — mosolyogva mászkált a Baross-utczán. Én láttam, és felkavarodott a gyomrom bele, a­mihez igen sok ember­társammal egyetemben kétségtelenül emberi jogom van. Tisztázott kérdés. Közös vagy külön vámterület? Ez a kérdés így magában pusztán akadé­mikus jellegű. A­mint elfogadjuk azt az alapot, hogy e kérdésben csak gaz­dasági szempontokra tekintünk, elvi és gyakorlati argumentumokkal elvitatkoz­­h­atunk hónapokig, évekig, a­nélkül, hogy eredményre jutnánk. Egészen más jellege van a kérdés-

Next