Az Ujság, 1905. június/1 (3. évfolyam, 152-165. szám)
1905-06-01 / 152. szám
z nek, ha beleállítjuk az aktualitás légkörébe. Ha úgy vetjük fel a kérdést: megnyitsuk-e újabb tíz évre a kiegyezést Ausztriával s fentartsuk-e tehát még tiz évre a közös vámterületet, vagy pedig a jövő évtől, vagy 1910-től, vagy 1913-tól kezdve állítsuk-e fel a vámsorompókat? Ez a kérdés már eminenter gyakorlati, sőt égető jelentőségű. S itt mindenekelőtt konstatáljunk egy dolgot. A most folyó vámvitában, Kossuthtól kezdve egész Polónyiig, a koalíció egyetlen szónoka sem említett határidőt. Senki, még csak hozzávetőleg sem célzott arra, hogy mikortól kezdve véli a külön vámterületet életbeléptetendőnek. Ha ezt a negatívumot összevetjük Károlyi Sándor gróf ama kijelentésével, hogy a kereskedelmi szerződéseket még egyszer, tehát a legközelebbi tíz évre az Ausztriával való vámszövetség alapján kell megkötnünk, körülbelül eldöntöttnek látjuk a kérdést. Amiket Tisza István ma előadott, ennek a megrögzítésére szolgáltak. S most már végleg tisztázhatjuk a vita anyagát, hogy világosan lássuk, minek kell és mi fog történni. Igazi magyar autonóm vámtarifát, olyat, amely kizárólag magyar gazdasági érdekeket tartana szem előtt, Kossuth sem akar. Hisz egy ilyen vámtarifa minden egyes tételét szakszerűen kellene megvitatni és beállítani. Még idő se lenne hozzá a jövő év elejéig. ..*. Azt a vámtarifát, amelyet Ausztriában már elfogadtak s melynek alapján a német szerződést megkötötték, némely tételében akarja csak Kossuth indítványa módosíttatni. Már most vagy komolyan magyar autonóm vámtarifa lesz belőle, vagy nem. Az első esetben nemcsak Ausztriával, de Németországgal s a többi külfölddel szemben is annak alapján kell tárgyalnunk. Igen, de akkor Ausztria is átalakítja a maga autonóm használatára a közös vámtarifát s ő is ez uj, osztrák autonóm tarifa alapján futva látom, hogy nem hiába hirdettem a feltámadást. S nekem Isten különös kegyelméből megadatott, hogy feltámadott nemzetemmel tovább is együtt éljek«. Külső életének e változatos hányattatásai nélkül szinte lehetetlen volna elképzelni Jókai költői invencziójának kifogyhatatlan változatosságát, kivált regényeiben, melyekről el lehet mondani, hogy azok »a magyar reformkornak leggazdagabb, legfényesebb és legigazabb képtárát« szolgáltatják, annál inkább, mert majdnem mindegyikbe belejátszik legújabb történetünk valamelyik korszakának közélete, a mint hogy általán Jókai költői működése legnagyobb s talán legértékesebb részében közéletünk megéneklése volt s ő maga fejezte ki abbeli meggyőződését, hogy »nálunk a regényirodalom nem mellőzheti a közéletet, mely minden »»életregény«« alakulására befoly .. . nálunk mindenki benne él a közéletben, melynek megvan saját kultusza és saját költészete«. A közéletből merített regények természetes hatást gyakorolnak magára a közéletre; ezt a hatást azonban Jókai czélba vette az ötveneshatvanas években színre került hazafias történeti drámáiban is, melyekről azt mondja, hogy »a költészet nimbuszába burkolt hazaszeretet és szabadság eszméi megtalálták a fogékony kebleket. A színpad volt a parlament helyettesítője. Műveinek irányát, szellemét ő maga úgy jellemezte ötvenéves korában, hogy ő békét akar eszközölni a hazában ott, ahol a közös hon fiai egymást tépve, a közös anyát tépik, buzdítani ott, ahol a csüggedés fog tárgyalni a külfölddel. Amiből következik, hogy 1- szer: a már megkötött német és olasz szerződés semmis; 2- adszor: Ausztria is, Magyarország is más szempontokból s más tartalmú szerződést köt a külfölddel; 3- adszor: kérdés, egyáltalán hajlandó lesz-e Német- és Olaszország velünk új és külön szerződést kötni s ha igen, van-e elég időnk 1906 márczius 1-jéig a tárgyalásokra? Minthogy a magyar gazdák túlnyomó többsége meg van elégedve az olasz és a német szerződéssel s mivel az is bizonyos, hogy önálló vámterületen alapuló magyar autonóm vámtarifával legalább Németország részéről új szerződést nem várhatunk, vagy pedig csak olyat, amely messze elmarad a már megkötött szerződés előnyei mögött, tisztázottnak tekinthetjük a kérdésnek legalább azt a részét, hogy külkereskedelmi szerződéseinket a legközelebbi tíz évre csak a közös vámtarifa alapján köthetjük és fogjuk is megkötni. Az az autonóm vámtarifa tehát, amelyet Kossuth Ferencz ki akar dolgoztatni, voltaképpen csak egy fikció. Mert nem akar az összes külkereskedelmi relációkban érvényesülni, hanem csak Ausztriával szemben. Amolyan házi használatra való instrumentum. Mint mikor az asztaltól elvált házaspár külön szobában, külön edényből, de egy konyha föztéből kosztol. A Kossuth-tervezte autonóm vámtarifa tehát nem komoly magyar autonóm vámtarifa. Hiányzanak belőle ennek összes kritériumai, amint azt Tisza ma sorra elmondotta. Tényleg úgy áll a dolog, hogy Kossuth indítványa kísérlet akar lenni a közös vámterület fentartására a külön vámterület formái közt, kiegészítve egy Ausztriával kötendő igen sajátszerű szerződéssel. Ennek a szerződésnek az lenne a tartalma, hogy Magyarország vámmal sújtja Ausztria egynémely ipari termékét, Ausztria ellenben vámmentesen bocsátja be a magyar agrárterményeket. Hogy ebbe Ausztria belemegy, azt Kossuth maga sem hiszi. Erre kár szót vesztegetni. De van még egy sajátszerű komplikáczió. S ezt az argumentumot ma vitte először ütközetbe Tisza István. Még pedig közjogi argumentum. Ha mi Ausztriáal oly szerződést kötünk, a melyben vámok vannak s azt kívánjuk, hogy a külföld ezeket ne tekintse magára nézve: zsinórmértéknek s azok alapján ne követelje a legtöbb kedvezmény jogát, ezt csak úgy értethetjük meg a külfölddel, ha azt mondjuk, hogy voltaképpen nem internacionális értelemben vett kereskedelmi szerződésről van szó, hanem egy birodalom két része közt állíttatik fel közbenső vámvonal. Ami fölött tehát legtöbbet panaszkodnak, ami miatt a közjogi tusák dúltak és dúlnak, hogy t. i. a külföld egy birodalomnak tart bennünket, abban éppen a Kossuth-indítványozta expediens erősítené meg leghathatósabban a külföldet. Ha pedig ezt a látszatot kerülni akarjuk és külön államiságunkat a külföldön is feltüntetni óhajtjuk, Ausztriát külföldnek kell tekintenünk a külkereskedelmi szerződések összes nemzetközi vonatkozásaiban. Vagyis meg kell adni a külállamoknak a legtöbb kedvezményi jogot. De akkor meg mit ér Ausztriának, mit ér nekünk a speciális szerződés ? Nincs az egész vonalon egy rés, ahol az önálló vámterület hívei a maguk eszméivel és terveivel befurakodhatnának, anélkül, hogy a legnagyobb zavarok és bajok ne keletkezzenek. Há az egész vámvita folyamán egyetlen szakembere nem akadt a koalíció-nak, aki világos programmot adott volna arról, miképpen gondolja a külön vámterületet a legközelebbi időben megvalósíthatónak. Igen, akadtak, akik egyik-másik részletet konjekturális szempontból megvilágították, mégpedig a maguk önkényes föltevéseik és jóslataik _______AZ ÚJSÁG__________ Csütörtök, június 1. zsibbaszt s megmondani az igazat ott, a hol az fáj, de gyógyít. De még ő is indítva érezte magát egykor költői irodalmunk olvasó közönségének szűk köre miatt panaszt emelni; szemére vetni a gazdag meczénásnak, hogy a holt literaturát kegyeli, az élővel nem törődik; a magyar nemesnek, hogy csak korteskedni szeret, a politikai czelebritásoknak, hogy virtusnak tartják sohasem olvasni költeményt és nem járni színházba, a prókátornak, hogy neki csak az aktái kellenek, meg a Tripartitum és a Curiale decretumok, a mérnöknek, hogy csak liniáz és czirkalmaz, az orvosnak, hogy csak receptet ír, a kereskedőnek, hogy csak kontót készít. »Mondsza, — igy végzi — melyiket akarod te ezek közül meghódítani ?« A szélesebb körű irodalmi hatás utáni vágy, egyesülve a nemzeti czélok iránti lelkesedéssel, vihette rá Jókait is az újságírásra, bár ő maga a költői szellemekre nézve mint a romlás veszélyét jelölte meg azt, ha »bekerülnek a napilapok fürészmalmába, ahol ők a mai nap nagy világát, s őket a mai nap nagy világa apró mozaik-koczkákká darabolja szét... vagy betévednek a politikai karikaturlapok boszorkánykonyhájába, ahol tönkre megy az ízlés és lelkesedés ... a leghivatottabbakat pedig elcsábítja a politika festett képű álmuzsája«. De megkülönböztetést tett a régi és az uj hírlapirodalom közt; a régi időkben a hírlapírónak lehetett még költészettel is foglalkoznia; a hírlapirás akkor »egy kis patakocska« volt, a melyen kedélyesen el lehetett, csónakázni s helylyel-közzel kikötni »virágokat szedni, poétázni«. Ellenben a mai hírlapirodalom »nagy tenger, a mely gályákat hord s azoknak szolgálata egész embert követel.« Jókai sajátképpen már huszonegyéves korában lett lapszerkesztő, de lapja — az »Életképek« — liberális irányzatú szépirodalmi lap volt, melybe a magyar költővilág legkiválóbbjai dolgoztak, különösen az ifjú nemzedék s annak vezérszelleme, Petőfi, aki azután a márcziusi napokban társszerkesztő lett. A szabadságharcz viharai közepette, Debreczenben Jókai a mérsékelt politikai irányú »Esti Lapok«-at szerkesztette, s később — rövid ideig — a Kossuthtól alapított »Pesti Hírlap «-ot is. A szabadságharcz után a szépirodalmi lapok mind tönkrementek; csak lassan és bátortalanul indult meg az új kísérletezés, előbb a »Délibáb«-bal, azután a »Vasárnapi Ujság«-gal, Jókai azonban — még proskribálva lévén — egyiknek sem lehetett megnevezett szerkesztőjévé. Már a Vasárnapi Újság hasábjain találkozunk a »Kakas Márton« írói álnévvel, mely alatt Jókai aztán a »Kis Tükörben s a »Kakas Márton Albumá«-ban is írta humoros közleményeit, előkészítve velük a közönséget az első tulajdonképpeni életlap, az »Üstökös« megindítására, amelyhez eleinte ■— saját vallomása szerint — úgy a szöveget, mint a rajzokat magának kellett szolgáltatnia. Az »Üstökös« irányát legjobban a Tallérossy Zebulon levelei fejezik ki, melyek oly népszerűekké váltak, hogy Jókai meg nem állhatta később képzelt szerzőjüket egy regé