Az Ujság, 1905. június/2 (3. évfolyam, 166-180. szám)

1905-06-16 / 166. szám

Budapest, 1905 III. évfolyam, 106. szám Péntek, Junius 16. Előfizetési árak: Egész évre......... 28 k. — 1, Félévre ............ 14 » — » Negyedévre ..... 7 » — » Egy hóra . ... 2­­ 40 » Egyes szám ára 8 fillér. Vidéken 10 fillér.AZ ÚJSÁG SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Kerepesi­ út 54. sz. Telefon 56—18. KIADÓHIVATAL: Budapest, Kerepesi­ út 54. sa. Telefon 61-01—02—03. Meg­jelen minden nap, ünnep és vasárnap után is. ROVÁS: Majd a vezérlő­bizottság dönteni fog: mindjárt verjék-e ki a Fejérváry-kabinetet, vagy valamivel későbben? Mert a koalíczió nem cselekszik Hübele Balázs módjára, min­den ostobaságot és minden brutalitást csak érett megfontolás után követ el. A szövet­kezeti pártok fejei komolyan össze fognak dugódni, s folyik a parlamenti többség elite­­bizottságában olyan tanácskozás, a­milyet csak a sioux-, vagy a mingo-indiánok tarta­nak. A delaware-ok már nem, mert azok skalpolnak ugyan, de sokkal komolyabbak a többinél. Mindenesetre érdemes és érdekes adalék a párhuzamhoz, melyet mostanában Norvé­giával szoktak vonni, s mindenképpen pofon­csapásképp ható c­áfolat azoknak, a­kik ben­nünket még most is ázsiai erkölcsökkel vádolnak.* Justh Gyula nagyon sajnálja, hogy hiva­talos állásánál fogva ő kénytelen lesz Fejér­­váryékkal szóba állani, s szívből irigyli elv­társait, a­kiknek módjában áll megszakítani e tisztességtelen és hazafiatlan urakkal min­den érintkezést. Justh Gyula talpig derék úriember, s hogy bár kényszerülten, mégis érintkezik majd a kormánynyal, annak Fejérváry báró bizonyára örül. De a koalícziós urak között szép számban vannak olyanok, a­kik a tár­sadalmi kapcsok felbontásának fáradtságától meg vannak kímérve. Nincs benne kétség, hogy Wekerle csak egyedül mondta ki, de valamennyi miniszter eddig elé­g szerint cse­lekedett, hogy a politikában kezet szorított sok úriemberrel, a­kivel társadalmi téren kerülte az érintkezést. Ez urak részéről némi­képpen fölösleges tehát a bojkott kimondása, sőt némiképpen hazugság is. Egyébként örüljön az, ha tud, a­ki bojkottálva nem lé­vén, ezentúl is kénytelen kezet fogni velük. * A nemzet akarata a legszentebb és a legkülönösebb bálvány. Szó, kritika hozzá nem fér. A borsodmegyei közgyűlésen egy árva lélek mert még arra emlékezni, hogy ugyanaz a közgyűlés alig egy féléve az obstrukc­ió ellen nyilatkozott. Persze, akkor ugyanezt a közgyűlést szolgaisággal, a kor­mány előtt való meghunyászkodással vádol­ták. Ma persze megköveznék azt, a­ki bele­kapcsolván a tegnapi véleménybe a mai eseményt, következtetné: most már más tartogatja a fiaskót, tehát másnak hozza a czigány. Avagy a mostani választások: Pápa például január huszonhatodikáig ó-szabadelvű­­párti volt. Fenyvessy Ferencz és Hegedűs Lóránt kerülete. Kell ehhez kommentár ? Január huszonhatodika óta újpárti. A Bánffy kerülete, tehát újpárti is, mert a vezéré. S ha Bánffy nem Szegedet választja, a pápai nemzeti akarat ma is egyedül az új párt szerint óhajtja az országot kormányoztatni. De Bánffy Szegedhez ragaszkodik, Pápára függetlenségi jelöltet küldtek, ennélfogva rövid néhány hét alatt a pápai nemzeti akarat meg sem áll a perszonál­unióig. Persze, ez a függetlenségi elv rohamos terjedésével magyarázandó. De Köbölkúton viszont a disszidens elv terjed oly rohamo­san, hogy az odavaló függetlenségiek felsőbb parancsra kötelesek átvedleni. Ha az ember ezeket a jelenségeket egybeveti, a régi sza­badelvű kerületeknek ezt a hirtelen független­ségivé válását összehasonlítja az Apponyiak fejtegetéseivel a választási erkölcsökről, az Ugronok véleményével a nép romlottságáról, akkor igazán kísértésbe jut fölvetni a kérdést: hol van és miképpen puhatolható ki igazán a nemzeti akarat? Ig vén leány. írta Szász Zoltán. Carlyle mondja, hogy a mai társadalmi rendnek talán legszomorúbb jelensége a dol­gozni akaró, de munkát nem találó munkás. Jó hogy benne van állításában ez a talán, mivel az érték­termelésre alkalmat nem nyerő munkásnak méltó vetélytársa az egyéni sajnálatraméltóságban s a társadalmat vádoló közérdekűségben az ember­termelés, a faj­­fentartás szent munkájából kiszoruló másik munkátalan: a vén leány. Sőt azt lehet mon­dani, hogy: bár a munkaereje, egyetlen meg­élhetési forrása számára vevőt nem nyerő proletár is égbekiáltó vád e mai társadalmi viszonyok ellen, mégse egyesít magában annyi panasz­okot, annyi vádpontot, mint a szerelmi élet női kiközösítettjei. Először is azért, mivel a munkanélküli férfinak sokkal nagyobb része van sorsának ilyeténségében, mint az élettárs nélkül maradó leánynak a maga van leányvoltá­­ban. A munkáért különösen az alsóbbrendű, testi munkáért való verseny szabályai sokkal világo­sabbak s hamis szentimentalizmussal, nevelési előítéletekkel annyira el nem homályosítottak, mint a férjhezjutás művészetének törvényei. A férfiak közt tehát nagyjában mégis azok érvényesülnek leginkább, a­kik legderekabbak, legeszesebbek, a­mint hogy el lehet mondani, hogy a faczér proletárság átlagban értéktele­nebb, alsóbbrendű munkaerő is, mint a mun­kához jutó. Másodszor pedig munkanélkülinek lenni — vagyon nélkül és az erkölcs keretein belül — hosszú ideig nem is lehet. A­ki nem dolgozik, éhenhal. Ha tehát a sétáló proletár — azt hiszem, így nevezik a munkások az ő folytonos szabadságon levő társaikat — mint típus maradandó, egyénileg azonban igen rö­vid életű. A vén leány ellenben gyászát, felemás­ságát, társadalom­vádoló ártatlanságát — mind a két értelemben — elhordozhatja az emberi kor legvégsőbb határáig. A tiszta lelkiismeret, hogy sorsának nem ő az okozója, nem enyhíti a lassan lelkére szálló mélabot, női természete és nevelése, a társadalmi szempontoktól való teljes idegensége pedig megfosztja még attól a sovány vigasztól is, hogy sorsa ellen leg­alább elméletileg fellázadjon s ócsárolja, szidja és legalább elméletben felrobbantsa azt a világot, melynek ő ily mostoha gyermeke. Nem, szomorúan, közönyt színlelve, természe­tesnek véve a legtermészetellenesebbet, ten­geti üres életét a társadalmi intézmények gyarlóságának e szomorú áldozata. Maga se tudja a legtöbbször, hogy mennyire gyá­szos az élete, mivel a szerelmi élet ki­­elégítetlenségét csak sejtelemszerű, gyönge sóvárgásává tompítja a megszokás. Pedig azért nyomorék, élettani nyomorék, a miként a sánta, a béna, a púpos boncztaniak. És éhe­zők, a szerelem, a szaporodás, a családi élet Lázárjai. S bár ezek a nyomorékok nem viny­­nyognak felénk az utczasarkon s ezek az éhe­zők nem építenek barrikádokat s nem foszto­gatnak boltokat, létezésük és sorsuk nem ke­vésbé szégyen, nem kevésbé szocziális kérdés, mint a munkaképteleneké és a munkanélkü­lieké. S ha elgondoljuk, hogy a természet mi­lyen szépen gondoskodott arról, hogy a leg­szigorúbb erkölcsök, az ásó és kapáig szét nem váló egynejű házasság mellett se legyen pártában maradt hajadon! Miért, miért nem, a fiúk és leányok száma az egész földkerek­ségen körülbelől egyforma. Nem tökéletesen, de elenyésző csekély különbséggel. Mintha valóban trónolna egy jóságos házasság-közve­títő az égben, egy igazságos Isten, a­ki min­den emberi lénynek megteremti a párját. A szépnek a szépet, a rútnak a rutát. Nincs az a csúnya leány, a­kinek a boldog természeti viszonyok közt a párjábanmaradástól kellene félnie. S ha a legcsúnyább, akad egy legcsú­­nyább férfi, a­ki hozzáillik. A legrutább kis hamupipőkéért is eljön ha nem is a mesebeli királyfi, de Quasimodo, a szerelmes törpe. E boldog összhangról, e megnyugtató szimmetriáról a mi kultúrviszonyaink közt szó sincs. A párját, természeti értelemben, ma is megtalálná ugyan minden hölgy, sőt minden férfi is. Csakhogy a társadalmi együttélés nem engedi, hogy a dolog ilyen egyszerűen intéződjék el. A szexuális életnek Közép- Európában egyetlen erkölcsös elintézési módja az egynejű házasság, melyet hatósági sze­mélyek előtt komoly fogadalmak kíséretében két férfi és nő. Ez pedig egy sokkal felelős­ségteljesebb, jobban megfontolandó lépés, mint az állatvilág s a legfejletlenebb természeti népek tagjainak gyorsan kötött s gyorsan bomló szerelmi frigyei. Kivéve az anyagi életalap megszerzését a férfi számára ez a legfontosabb lépés. A nőre nézve pedig e megszorítás nélkül a legfontosabb, mivel szá­mára a házasság legtöbb esetben egyszersmind az anyagi lét alapja is. Nem csoda tehát, hogy a kultur­férfi nehezen,sőt gyakran egy­általában nem köt házasságot s igy meg- Lapunk mai száma 24 oldal. Tiszta számadás. A tisztelt urak sokat simselnek, be­csületben, igazságban gázolnak s nem is veszik észre, hogy ezzel maguk alatt vágják a fát. Fejérváry darabont? Haza­­áruló? Vén lakáj? Minisztertársai kalan­dorok, mindenre kapható bérenczek? Igaz ez, vagy nem igaz? Bebizonyítot­ták, vagy be tudják-e bizonyítani? S ezért alkotmánytalan a kinevezésük s ezért kell ellenük talpraállítani a nemzetet? Hátha tisztességes, hazafias emberek (a mint hogy nem csak mi tartjuk őket olyanoknak, hanem a simfelő gárda unisono tudja róluk ezt), akkor már rendben volna a válságnak ilyetén meg­oldása? A tisztesség nevében, vagy az alkotmányosság nevében utasítják-e vissza a Fejérváry-kabinetet? Az alkotmányos­ság nevében teszik, de argumentumaikat a tisztesség fogalomköréből merítik. Ha így folytatják, a közvéleményben aligha­nem az a hit kél, hogy mihelyt a tisztes­ség dolgaiban a kabinet tagjai tisztázva vannak, az alkotmányosság kérdésében is rendbe jó minden. Ez a simfelés, káromkodás, becsület­

Next