Az Ujság, 1905. július/1 (3. évfolyam, 181-195. szám)
1905-07-01 / 181. szám
Budapest, 1905 III. évfolyam, 181. szám, Szombat, julius 1. Előfizetési arab ■ Egész évre... „ ... 28 k. — fi Félévre____... 14 » — » Negyedévre ... 7 » — » Egy hóra 2 » 40 » Egyes szám éra 8 fillér. Vidéken 10 fillér. SZERKESZTŐSEG: Budapest, Kerepesi út 54. tt Telefon 56—18. KIADÓHIVATAL: Budapest, Kerepesi út 54. bi. Telefon 61-01-02-OS. Megjelen minden nap, ünnep és vasárnap után is. ROVÁS: Kossuth Ferenczet megéljenezték a pancsovai svábok és ráczok, és ebből ő azt következteti, hogy az ország nemzetiségei mind a koalíczió mellé álltak és szintén élnekhalnak a magyar kommandóért. Döre, szinte nevetséges optimizmus. Kossuth Pancsován egy érdekes látványosság és kiváló vendég. Tehát éljenzik. Kossuth és a koalíció letiporja azt a politikát, mely eddig nemzetiségi politikát csinált a nemzetiségi túlkapások ellen, tehát örülnek és lelkesednek, hogy akiket ők nem tudtak tönkretenni, azokat tönkreteszi Kossuth és a koalíczió. Ha pedig ez megtörtént, akkor, mint hajdan Toldi Miklós, könnyebb lesz a döglött farkassal agyonütni az elevent, mint mind a két farkassal szembeszállni. A koalícziós politika rettenetesen aláásta a magyar nemzeti politika talaját, szétrobbantotta a magyar társadalom szolidaritását s akik ezt tették és továbbra is teszik, azoknak ne éljenezne Pancsova ? Dehogyne ! Még Bukaresten is fáklyászenét kapna Kossuth, ha odamenne zászlót bontani oly magyar nemzeti politika mellett, mely tönkreteszi a magyar nemzeti államot. * Fejérváry Bécsbe ment jelentést tenni. Szomorú jelentés lesz ez. Aztán lejön tárgyalni. Reménytelen tárgyalás lesz. Akár előre megtehette jelentését a jövendő tárgyalások eredménytelenségéről is. S hovatovább ott is át fogják látni e kabinet kinevezésének teljes czéltalanságát. S ha olyan jól látják, hogy a koalíció lelkiismeretlen, mikor a magyar kommandó kisebb előnyéért az országra zúdítja az alkotmánykonfliktus súlyosabb kárait, akkor igazán nem értjük, miért nem látják át a maguk álláspontjának is a helytelenségét: hogy ha a magyar kommandó olyan nagyon káros, annyira káros, mint a mostani válság mégsem lehet, s a két rossz között ott is választhatnák a kisebbet. A passzív rezisztencia urai elvárják a megyéktől, hogy semmiféle munkát ne teljesítsenek, melyre az államnak szüksége van s elvárják a kormánytól, hogy semmiféle törvénytelenségtől ne riadjon vissza, melyre a megyéknek szükségük van. így például: a befolyó adót az államnak kiszolgáltatni nem szabad, mert erre nincs törvényes fölhatalmazás. Ellenben a kormánynak kutya kötelessége kiadni az ellentálló tisztviselők fizetését, mert erre sincs törvényes meghatalmazása, de a tisztviselőnek szüksége van a pénzére. Az ügyvédek nem ragasztanak bélyeget a beadványaikra, mert védik az alkotmányt. De gaz árulás volna, ha a kormány, hivatkozva az alkotmányra, a bíróval nem tárgyaltatná a beadványt, mivel a király nevében csak alkotmányosan lehet pörösködni. Mert az ellentálló ügyvédnek nem kell a bélyeg, de a tárgyalás kell, különben nincs bíróilag megállapított perköltség sem. Ujonczot önként nem lehet állítani, mert az ujoncz kell az államnak, de jaj volna a kormánynak, ha annyira respektálná az alkotmányosságot, hogy a sztrájkoló aratók, vagy garázdálkodó szocialisták ellen nem állítana katonaságot, ha erre szükség van. Szóval, a törvényes alapon álló koalíció elvárja a hatóságoktól, hogy törvényes alapon törjenek borsot a kormány és az állam orra alá, de a kormánytól elvárják, hogy a legmesszebb menő törvénytelenséggel tegye lehetővé a passzív ellentállóknak a törvény védelmét. Borcsa és Marosa. írta Kozma Andor. Óh, hölgyeim, akik oly kegyesek és elolvassák a mi tárczanovelláinkat elegáns hősök szerelmeiről, melyre azoknak korlátlan idejük és szóba sem jövő kimeríthetlen pénzük van, megengedik-e, hogy ma így kezdjem: volt egyszer egy szegény, szárazbetegséges falusi nőszabó? De hát igazán volt. A postamesternő, a postáskisasszony, az állami tanítónő, meg a boltosné dolgoztatott nála. Úgy mondták: irgalomból. Ha mégis szükségből tették, mert városi szabóra nem tellett nejeik, annál roszszabb volt a falusi szabóra nézve. Annak a szegény falusi nőszabónak a szárazbetegségén kívül egy fáradt felesége is volt, meg hat gyereke. A hétből öt fiú. Ezeket, amint lehetett, mesterségre adták, hogy ne fogyaszszák otthon a kevés kenyeret. Volt asztalos-inas, czipósz-inas, pók-inas, kovács-inas és lakatosinas fiuk. Csak nőszabó-inasnak nem adtak egyet sem. A maguk mesterségétől borzadtak. Az biztos nyomor. Lébény mester tüdeje lassacskán a végét járta s már csak két leánygyermekük volt a háznál. Két szépséges kis tizenegy esztendős iker. Hát ezekkel és ezekből mi lesz ? — Menjenek szolgálni — mondá az anyjuk. — Mind a kettőt nem adom — ellenkezett a hektikás apa. És a még szebbik otthontartására czélzott, a Marosáéra. Ha már egyiknek el kell menni, az inkább a Borcsa legyen. Borcsát tehát az édesanyja bevitte a városba, váltott neki könyvet és elszegődtette kis pesztjának apró gyerekek mellé. Borcsa szolgált, élt és nőtt. A jó Isten tudja hogyan. De mégis olyan pompás hajadonná serdült, hogy tizenöt esztendős korában már kapós szobaleányka volt mi házaknál. Békét azonban nem hagytak neki sem az urak, sem a fiatal urak. Hiába voltak vagy nem voltak jó erkölcsei, gyönge volt a maga védelmére. Holmi kényes históriákba keveredett itt is, amott is. Féltékeny nagyságuk több helyt hamarosan adtak túl rajta. Egy szigorú anya e nagysága, az meg éppen, mint huszonkét esztendős drága fiacskájának megrontóját ütötte pofon s dobta ki: »Takarodjál, te gyalázatos!« Mégis, megérte nagyobb elszerencsétlenedés nélkül tizennyolcz esztendős korát s fölkerült a fővárosba. Véletlenül jóravaló helyet kapott, ahol senki sem vadászott rá. Előbb szinte csodálkozott rajta: hát ilyen is van ? Utóbb természetesnek kezdte tartani e becsületes állapotot. Öntudatára ébredt, hogy mi egy tiszta hajadon s hogy ilyennek illik lenni. Ha gondosan végzett napi munkája után kedélyes cselédszobácskájában varrogatott s fölmerült előtte az elmúlt néhány viharos esztendő, megdermedt a szégyentől s rémülettől. Ó, csak soha senki meg ne tudja, szemére ne vesse, hogy ő milyen ostoba, gyönge kis leány volt! De lelkiismeretes bírálat után felmentette magát az önvádtól. Hát mit tudott ő? Hát ki állt mellette őrzően tizenegy esztendős kora óta? Hát volt-e benne romlottság ? Hát nem ezer gáncsot vetettek-e azok az utálatos urak és szemtelen ifjuurak az ő gyermekes, ingatag lábának ? Most próbálnák meg! Most, mikor megjött az esze s mikor duzzad az erőtől! Tudom Istenem, kapnának olyan pofonokat, akárcsak az a fűszeressegéd, aki hozzá mert nyúlni minap a boltban. — Köszönöm Istenem, hogy kimentettél a borzasztó esztendőkből s megengedted, hogy jó leánynyá váljak. Hogy nemmentem tönkre s hogy most már akárkinek bátran a szemébe nézhetek! Sokszor elmondta magában ezt a kis hálaimádságot. Haza hűségesen küldözgette a pénzsegélyt elég jó havi béréből. Fel-felbukkant elébe egy-egy mesterlegény bátyja is, kiéhezve, elrongyosodva, tönkre sztrájkolva. Ezek számára szintén mindig volt néhány forintja. Szóval kifejlődött nemcsak dolgos, szűzies életű hajadonná, hanem a nagy szegény család örökké igénybe vett, de sohasem lankadó segítőjévé is. Volt egyszer-kétszer otthon is, látogatóban. Mindannyiszor teljesen kifosztva jött vissza falujokból. Még a magával vitt csinosabb ruha- és fehérneműjét is elkunyerálták tőle földhöz ragadt ". Apja a lassú adásban csodálatosan kitartott. Tehetetlen , lélekző, rémesen kidülledt szemű csontvázzá aszott. Már nem is törődhetett azzal: miből élnek ők voltaképp? Persze, a Borcsa havonként pontosan megérkező csekély postautalványain kívül a szánakozó falubeliek élelmiszer-adományain s Isten nevében kikönyörgött apró pénzkölcsönkéit tengődtek. Valamely jövedelmező dologhoz sem Lébényné asszonyom, sem a gyönyörű Lébény Marcsa »kisasszony« nem értett. Ezt épp azért hívták kisasszonynak a faluban, mert soha semmit sem dolgozott, csak a vis ítanunk mai száma 24 oldal. .--- ik Potemkin hősei. II. Miklós czár csatahajója, a Knyás Potemkin, jelenleg Odesszát, az orosz birodalom leggazdagabb kereskedővárosát bombázza. Hogyan visszafordulnak a történeti nevek! Az a herczeg, akiről a hadihajó el van nevezve, az egész világon ismeretes az ő »falvairól«. Potemkin herczeg volt az, aki a krími félszigetet az orosz birodalomhoz csatolta 1787-ben. Mondják, hogy amikor Katalin czárnét az új tartományban körülkocsiztatta, a leégett és lerombolt falvak romjait színfalakkal földiszitve mutogatta neki. Meszsziről igazi, virágzó falvaknak látszottak. Hogy így volt, bizonyítva nincs, de az egész világ így hiszi. Most ez a Knyáz Potemkin éppen az ellenkezőt műveli. Egy nagy, virágzó várost, a Fekete-tenger kereskedésének góczpontját, Oroszország egyik büszkeségét, a modern és szép Odesszát lövi rommá. És a czártól kezdve a legutolsó újságolvasóig mindenki szorongva várja, hogy a petróleumtól és gyantától lángoló, véres és kormos város előtt miként vív majd magamagával tengeri csatát a czár fekete-tengerbeli hajóhada. És miként emészti föl a belső forradalmi láz