Az Ujság, 1905. augusztus/1 (3. évfolyam, 212-226. szám)

1905-08-01 / 212. szám

Budapest, 1905. III. évfolyam. 212. szám. Kedd, augusztus 1. Előfizetési árak 11 Egész évre .„ „.28 k.- › Félévre ........ ...14 »-- ‹ Negyedévre ._ 7 »-- ‹ Egy hóra „ _ ... 2 » A­z Egyes szám ára 8 fillér. Vidéken 10 fillér.AZ ÚJSÁG SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Kerepesi­ út 54. VL Telefon 56—15. KIADÓHIVATAL: Budapest, Kerepesi­ út 54. sa. Telefon 64 01-02-01 Megjelen minden nap, fiukia és vasárnap után is. ROVÁS: A hatvanhetes pártok egyesüléséről Kos­suth Ferencz véleményét még nem ismerjük. Apponyi Albert grófét már igen. És nem is vártunk mást tőle, a régi hatvanhetestül és az új negyvennyolczastól. A hatvanhetes pár­tok egyesülését egymás közt helyesli. Ennyi­ben hatvanhetes. De csak a koalíczió kebelén belül. Ennyiben meg negyvennyolczas. Ő tehát mások véleményszabadságát és egyesülési szabadságát föltétlenül tiszteletben tartja, de csak akkor, ha előbb gúzsba köthette őket. És ez ama bizonyos eszményi szabadság, a­melyet ő egész életén át imádott. Persze, hogy a szabadelvű párt hajlandó-e élni ezzel a szabadsággal, az megint más kérdés, a­miről Apponyi óvatosan nem nyilatkozott. Olyan ez az egész, mint a­mit Tolsztoj ír a tatárokról. Ezeknek az a szokásuk, hogy foglyaikat szabadon eresztik, de előbb a tal­pukat teleszurkálják tövisekkel. Tessék már most szabadon mozogni. A koalíczióban levő hatvanhetes töredékeknek most éppen ilyen szabadságuk van. Ezt ajánlja Apponyi a szabadelvű pártnak is. Még másról is í­yilatkozott Apponyi. Arról, hogy ő Justh Gyulával egészen egy­et­­ért abban, hogy a Ház további elnapolása az exlexben törvénytelen. Tehát ha a korona szeptemberben elnapolná a Házat, azért mégis együtt maradhat. Hogyne, hiszen ő már a házfeloszlatást is törvénytelennek ta­lálta. Pia tehát a »nagyobb« törvénytelen volt, annál törvénytelenebb a »kisebb«. Szóval a renegát mindig túltesz maga­magán. Justh Gyula ugyanis csak annyit mondott, hogy a hivatalos lapban megjelenő elnapolást tartaná törvénytelennek, így tehát Apponyi Justh Gy­ulább Justh Gyulánál. A másik pedig az, hogy Apponyi tulajdonkép­pen nem is képviselő. Mert ha ő a házfel­oszlatást is törvénytelennek tartja, akkor az ő mandátuma is törvénytelen. És ő most csak egyszerű eberhardi földbirtokos, a­kit nem is lehet elnapolni. * A főkoalícziós lap már üti Bánffy Dezsőt. Fából vaskarika neki, a­mit Bánffy beszél? Miért? Mert neki nem kell semmi párt­uralom. Az ország torkig van minden párt­uralmi rendszerrel. Most légy okos Domokos. A régi kor­mányt meg kellett buktatni, mert nagy­ és tömör párt volt mögötte. A mai kormány törvénytelen és alkotmányellenes, mert nincs mögötte párt. Ha pedig olyan jön, a­melyik mögött megint párt lesz és többség, az újra nem kell, mert torkig vagyunk a pártura­lommal. Mi kell hát a Sümegi—Holló —Bartha­­koalícziónak ? A kérdésben a felelet: a Sümegi­—Holló— Bartha-koaliczió kell neki. Csak ezzel lesz boldog Magyarorsz . A dráma. írta ifj. Hegedűs Sándor. A szenvedések és benső erők leghiva­­tottabb megvilágit­ója a színpad, mely eldob minden szónoki, epikai vagy lírai sallangot s csak a szereplő egyének bensőjének meg­világítására törekszik. Természetes, hogy ezen fely­a­mat révén egy bizonyos perspektíva fog a néző elé tárulni, mely az események folyamát távlatosan, a személyek benső vilá­gához kapcsolja és az ő benső életük illusz­trálására használ fel mindent, a­mit csak a színen mondanak vagy tesznek. A dráma tehát nem más, mint a szereplő alakok belső, hogy úgy mondjam lelki forra­dalma. Ez a lelki forradalom pedig nem más, mint az egyének lelkében támadó felelet a külvilágban történt eseményekre. E kettő összege ad egy teljes drámát, melynek kerete kitöltöttnek mondható. De hisz a dráma nem más, mint egy »csipet« az életből, a »keretbe« beszorítva. Rövidebben az élet tovarebbenő álomfolyamának egy rögzített része. A többi rész az tovább folyik a múló idővel és el­mosódik előlünk. Élni csak az él, a­mi rögzítve van. Ezért a nagy vágyódás Shakespeare felé, ki annyi szenvedélyünket rögzítette, kinek műveiből alig hiányzik csak egy mozzanat is, mely ne adná teljes képét az emberélet fix pontjainak. Az író feladata tehát nem más, mint le­szögezni az előtte úszkáló bizonytalan álmot egy igaz alapra, hogy tova ne röppenjen, de valósággá váljék. Az élet minden nap hoz rendes meder­folyásában az ivó ele elég any­a­­got és csak az ívón múlik, hogy ki tudja-e választani az igazi anyagot, vagy csak iszapot markol. Éppen ebben a művészanyag megtalálá­sában kell hogy jelentkezzék, megnyilvánul­ják a szem, melyet az írótól megkövetelünk s mely az irótó látnokká avatja, olyanná, ki előre siet olyan területre, melyen ember még nem igen járt s ott aztán világosságot támaszt s oda az ismeretlenbe maga után vonja lelke erejével a tömeget, arra a területre, melyet ő fedezett fel, ő teremtett meg az emberek számára, arra a területre, mely tulajdonképpen az ő lelke útján él, mely az ő birodalma; leg­yen ez aztán bármilyen különös föld, csak úgy leg­yen feltárva, hogy elfogadhatónak mondhassuk. Éppen ebben az elfogadhatóság­ban nyilvánul az író benső ereje, mely a meglátott anyagot művészi formába öltözteti. S igy ez a két rendes feladat nehézkedik az íróra: meglátni, fellelni a művészi anya­got s aztán művészi formába, bujtatni azt. A forma az a technikai rész. És mi az anyag? Az igazság! Mert költő csak az, ki az igazsá­got hirdeti , a ki nem ezt teszi, az emlékez­tet arra a sípládára, melyről Catulle Mendés regélt és melymek sípjai mind hamis hango­kat nyögdécseltek. Az irodalmi műfajok leg­magasabb rendű megnyilatkozása a színpadi termékek ama része, melyet köznapi elneve­zéssel drámának nevezünk. Vagyis az emberek bensejéből kiinduló cselekmény­ek oly logikus sorrendben való elhajtása a néző előtt, hogy abból az élet folyásának megfelelő cselekmény szülessen meg, mely a logika kérlelhetlen tör­vénye szerint megsemmisítse azokat, kiknek gyengesége a megváltozott heretekben ellen­tétes irányú az élet folyásával. A dráma esése a logikai sorrend szoros kapcsolódásának az eredmény­e. Tulajdonképpen egy ellentét, hogy a pontos lélektani alapon felépülő dráma biztos esést ad. Csakhogy a dráma épülése a TrepixeTrix felé történik, a­melyen túl a logikai folyamatban előkészített esés következik be. A szereplők beszélgetése egyugyanazon hangon, az, a dialóg ellenére, mégis csak leírás marad. A drámaíró kalibere ott kezdő­dik, a­mint alakjaiban több és több hang szólal meg. Talán az a különbség a lírikus, az epikus és a drámairó között, hogy a lírikusnak a lelke olyan, mint az aeol-hárfa, megrenditők az érzései s ennek ő hangot ad dal alakjában. Az elbeszélő elmondja azt, a mit látott. A drámairó pedig a külső élet be­hatása folytán embereket, élő alakokat formál belsejében, a­melyeket aztán darabjaiba kirak, hogy azok benső tulajdonságuknak megfelelő­­leg járjanak, beszéljenek és cselekedjenek a színpadon. Cselekedni, ez a szí­npadi alak kö­telessége és hogy ezt tehesse, erre kell a drámaíró ihlete, hogy cselekedtetni tudja alak­jait. Mert egy szó sem él a színpadon, mely A tömörülés kérdése. Kétségtelenül erényt csinál Bánffy Dezső báró a maga baszúságából, a­mikor deési beszédében azt hirdeti, hogy ő már 1899-ben belátta egy nagyobb poli­tikai átalakulás szükségét. És ezért kez­dett új pártot alapítani. Ez nem egészen így volt. Bánffy egyszerűen félreállott az események útjá­ból és hagyta az obstrukc­iót csele­kedni. Később bátorította is. Végül pedig szövetkezett vide. Ha ő az ország poli­tikai és gazdasági regenerálását hatvan­hetes alapon látta szükségesnek, ehhez mégis csak görbe út volt a negyven­­nyolczasokkal, sőt azok legszélsőbb cso­portjával való szövetkezés. A politikában azonban végre sem az egyéni indulatok és szenvedélyek dönte­nek, hanem a nemzet érdeke, a­mely­nek szolgálatában , kell állania minden magyar pártnak. S a haragnál és boszú­­ságnál mindenesetre termékenyebb indu­lat a megbocsájtani tudás. Föltéve, hogy abból haszon és jólét származik a nem­zetre. És ha Bánffy a deési beszéd ten­gelyévé azt a tételt tette,­­hogy a ma­gyar nemzeti állam kiépítésének érdeke parancsolólag követeli, hogy az eddigi közjogi harczok félretételével a meglevő alapon a komoly építés munkáját végez­zük«, — Íme ebben aligha fog valaki neki ellentmondani, a­ki a meglevő ala­pot, vagyis az 1867. évi alkotmányt, Deák Ferencz nagy alkotását tisztelet­ben tartja. Egyet fog vele érteni mindenki abban is, hogy most mindenekelőtt az alkot­mány védelmére kell mindnyájunknak sorakozni. De ez már meg is történt. A többség mellőzésével kinevezett kormány iránt a szabadelvű párt is kifejezte bizal­matlanságát. S a­mennyire az alkotmány védelmére van szükség,­­ nem egyben az agresszív erőszakoskodásokra is — bízvást mondhatjuk, hogy abban a ma­gyar képviselőház minden pártja közt egyértelműség és szolidaritás van. E rész­ben tehát szintén nincsen megoldandó probléma. Annál kevésbé van, mivel a koronáról kifejezetten tudjuk valameny­­nyien, hogy ennek az imparlamentáris állapotnak minden pillanatban a legna­gyobb örömmel vetne véget. Lapuul, mai száma 24 oldal.

Next