Az Ujság, 1905. november/1 (3. évfolyam, 304-318. szám)

1905-11-10 / 313. szám

WgBggM­HHHM ■MM.1—-14‘ «: • ___________AZ ÚJSÁG_________ Péntek, november 10.­­_________________________ Jókai Mór. Irta Mikszáth Kálmán. Talán nem is egész bolondságok az óriások­ról szóló ősmesék . .. Hiszen egyszer a mi országunkban is voltak óriások, összegyűltek egyszerre és eltűntek egyen­­ként. Itt élt Széchenyi István gróf, a legnagyobb magyar, egy időben Deák Ferenczczel, az ország bölcsével, Kossuth Lajossal, minden idők leg­nagyobb szónokával, Petőfi Sándorral, a legnagyobb lírikussal, Arany Jánossal, a legnagyobb epikus­sal és Jókai Mórral, minden országok legnagyobb mesemondójával. Itt éltek ezek a titánok, itt ragyogtak min­deneknek csodájára, magyar anyák szülték vala­mennyit , és kivesztek innen is, visszaszármaztak a földbe, — a­melyre dicsőséget hoztak — a­nélkül, hogy hasonlók támadtak volna utánuk. Az utolsó példány volt közöttük Jókai Mór. Ez Komáromban született 1825-ben és meghalt 1904-ben Budapesten hetvenkilencz éves korában. De hogy csak ennyi ideig élt, méltán lehet ezen bámulni. Mert több munkát hagyott maga után, mint a­mennyit száz író irt meg száz év alatt. Egy egész könyvtár az, fantáziájának kincseivel, kedé­lyének napfényes derűjével, nyelvezetének édes zamatéval. Jókai Mór az ásvai Jókay-családból szárma­zik (az y betűt maga tette le a forradalomban). Beteges fantáziájú fiúcska volt, a­ki félt az utczára is kimenni a szakállas zsidóktól és kecskéktől és már mint gyermek, mellén hordozta inge alatt a végrendeletét, melyben édes­anyját kéri, hogy halála esetén bonczoltassa fel, nehogy élve temes­sék el. Szülei aggódtak is e miatt, pedig talán éppen e fantáziája vitte oda, hogy most eltemetve is él és végtelen időkön át élni fog. Kitűnően tanult, az első eminensek közül való. Még ez se ártott neki. Tele tömte a fejét minden­nel, de a nagy fantáziáját semmi se bírta elpusz­títani. Mikor Pápán diákoskodott (innen kezdődik Petőfivel való ismeretsége), festőnek készült. Kecs­keméten azonban írt egy Zsidó fiú czímű drámát, beküldte pályázatra az Akadémiához, hol dicsére­tet nyert. Talán ez döntött sorsa fölött. Ugyan­ekkor, jogász korában, kezdte írni első regényét, a Hétköznapokat. 1846-ban letette az ügyvédi c­enzúrát és megjelent a regénye is. A regénynek nagy sikere lett. A lapok új és eredeti tehetség gyanánt emlegették. A szokatlan friss hang és folyamatos elbeszélői modor meglepte a közön­séget és az írói köröket is, melyek siettek őt ma­gukhoz vonni. Vége volt most már a festékes tégelyeknek : a használatra nem szánt lim­lom közé kerültek. Az asztalfiók legaljára nem sokára követte őket az ügyvédi diploma is. Mindössze egy pere volt, a­melynek történetét később megírta. A diploma tehát mindössze egy témát hozott a konyhára. Az akkori ifjú írók azonban nem csak témákat hajhásztak, nem csak verseket faragtak és törté­neteket komponáltak, hanem lelkükben egyszers­mind ott forrt, ott alakult egy modernebb, szaba­dabb Magyarország. Nem fütemilék és verebek voltak e derék fiúk, kik a fa lombjain csiripelnek, hanem daloló munkások, a­kik gyomlálnak alatta és a fattyúhajtásait nyesegetik. A déli termetű, szép kék szemű, szőke fürtös ifjú, a­ki szelíd és szemérmes, mint egy kisasszony, a Pilvaxban a közvélemény asztalánál, a tizek társaságában, mint új feltűnt csillag szerepel, élénk részt vesz az akkori mozgalmakban, régi iskolapajtása, Petőfi Sándor oldalán, ki már akkor egyik vezére a fiatal irodalomnak és gyöngéden vonzódik aczélkemény karakterével a gyenge, félénk és filigrán kis Jókaihoz. 1848-ban együtt csinálják meg a nevezetes márczius 15-ét. Milyen szép nap volt ez! Egy nap, melyet nem tolnak el a semmiségbe a többi érkező napok, hanem visz­szatér minden évben rügyező tavaszszal a nemze­tet ébreszteni. Ezzel a nappal el volt jegyezve Jókai a politikának is. Színes, változatos és hosszú élete úgy fut le ezentúl az országé mellett, mint a nagy folyam mentén az ahhoz szorosan simuló gyalogösvény : vele megy, vele kanyarodik, elhajlik. A forrada­lomban mindenüvé kiséri a kormányt, mint a békésebb párt pennája, egész a világosi katasztró­fáig. Világos után bujdosik a borsodi Bükkben, rajta van a kivégzendők lajstromán. Idők enyhül­tével visszatér Pestre és folytatja fényes irodalmi pályáját, vigasztalja, ébren tartja a nemzetet, mosolyt csal ki az ajkára humorával, könyet a szemeibe poézisével, hova­tovább játszik a nem­zet szívével, mártogatja keserűségbe, reménységbe, régen elmúlt dicsőségbe, hogy meg ne dermedjen. A Csataképek, ezek a forradalom eseményei­ből merített novellák, melyeket Sajó álnév alatt ír, majd gyönyörűséges török regényei, melyek legjobban illenek dús képzelőtehetségéhez s tollá­nak pazar szinpompájához, gyorsan emelik a kö­zönség szeretetében. Majd sorba jönnek Erdély aranykora, Török világ Magyarországon. De a legnagyobb sikert aratja a Magyar nábob és Kárpáthy Zoltán. Az egész ország kevélykedik, hogy ilyen trója támadt. És még ez sem a csúcs. A hatvanas években megjelenik legjobb regénye, Az új földesúr, a Bach-világ persiflagea, melyet olyan áhítattal, de sokkal nagyobb mohósággal olvasnak kunyhókban, palotákban, és tanuló­szobákban, mint a Bibliát. Ez idő óta a nemzet nagyjai között foglal helyet. A kerületek versengenek érte, hogy a par­lamentbe küldjék, hol egyike a legszívesebben hallgatott szónokoknak. A légy röpülését meg lehet hallani a templomi csöndben, melyet a de­rültség zuhatagja tör meg, ha szintét humorából az érvek között kibuggyan egy-egy csöppnyi. 1869-ben mint a balközép tagja magában a legkereskedelmibb városnegyedben a Teréz­városban legyőzi Gorove kereskedelmi minisztert. Nevének varázsa elragadja az apró üzletembere­ket is, írói nimbusza hallatlan méreteket ölt. Diadalkapuk ivei alatt, fáklyák füstjénél, fehér­ruhás leányok bokrétáinak illatánál s a vasúti perronokon szónokló főispánok és polgármesterek szóvirágai közt utazhatja be az egész országot. Talán éppen e szinte túlságos tömjénezés ingerelte kritikusait, hogy regényeinek hibáit kí­méletlenül ostorozzák, kifogást emelve alakjai ellen, mivel nem elég élethívek, hasonlatosak a mesék fantasztikus hőseihez. Jókai kétségkívül a romantikus iskola embere. Fantáziája gyakran elviszi a lehetetlenségek országába, ott érzi ma­gát jól, lelkének fenséges szárnyaival, az élet prózai valóságai nem bírják állandóan lekötni. Jellem­zésben, kompozíc­ióban művészileg és lélektani­lag tökéleteset leginkább rövidebb lélekzetű el­beszéléseiben alkotott, de mindenik regénye, ki­vált a közbülesők (mert a fiatal kor és az aggkor produktuma kiveendők irói ereje megítélésénél) tele van a lángelme ragyogásával, nyelvezetének pompájával, lelkének derűs játsziságával. Leg­nagyobb kritikusunk, Gyulai Pál, a­ki egyszers­mind legszigorúbb is hozzá, így jellemzi elbeszélői sajátságait 1869-ben a Budapesti Szemlében: »Va­lami kedves elevenséggel, lankadni nem tudó moz­gékonysággal ragadja magával olvasóit, a­nélkül, hogy fárasztaná. Átmeneti fordulatai erőltetés­nélküliek, mintegy ösztönszerűek. Könnyedén le­beg az elbeszélés folyamának kanyarulatain, a­melyeket nem tartóztat fel a reflexiók tömege s hol rohamosan, hol csöndesen hömpölyögve sza­lad tovább, megnyit egy-egy újabb völgyet, de ritkán árad ki vagy sülyed posványba, a szemé­lyei azonban nem annyira jellemrajzok, mint in­kább középszerű színészek szereplései stb.« De a kritika, mint a golyóbis a márványról, visszapattant az ő népszerűségéről és egy csöppet se rontott rajta, úgy hogy egy másik kritikusa végre is belefáradván műveinek bonczolásába, igy kiáltott fel, megadván magát: »Jókait csak él­vezni kell, bírálni nem kell«.­­ Népszerűségét meg nem rendíthette más ha­landó, csak ő maga. Tette pedig ezt a fúzió utáni politikája által. Majdnem két évtizedig ült most már a kormányokat támogató padokban, még igen sokáig mint a szabadelvű párt ütőkártyája, a­kit nagy horderejű kérdésekben hangulatot csi­náló szónoknak játszott ki, a választásoknál pedig nehéz kerületekben léptetett fel. Eleinte karika­­csapásra hódította a kerületeket, rendesen volt kettős mandátuma is, de a népszerűség egyre fogyott, fogyott és már vége felé ő is a könnyű kerületekre szorult. Csakhogy a magyar tud disz­­tingválni és mikor már mint politikus alászállt a nép szeretetében, még mindig magasan állt mint író. 1894-ben munkásságának ötven esztendejét ünnepelvén, részét kivette abban egész Magyar­­ország, kezdve a királytól az utolsó polgárig. Tisz­telgő küldöttségeket küldtek a vármegyék, dísz­polgári diplomákat a városok, díszdoktorságot adott az egyetem, nemzeti ajándékokat az ország. De micsoda csekélység ez ahhoz, a­milyen ajándé­kot ő adott az országnak az összegyűjtött száz vastag kötetében­ .­­ Ez volt fényes pályájának utolsó ragyogása,­ a lehajtó napnak még egyszer kilobbanó sugár­­özöne s aztán ereszkedni kezd lassan-lassan a hegyek mögé. Még ott a visszfénye minden tár­gyon, még ott rezeg a falakon, faleveleken, még piroslik az ég pereme, még meleg a hely, a­melyre az előbb sütött, aztán hül, hül, a pirosság is hal­ványodik az égbolton, de még nappal van, és csak alig-alig lehet észrevenni, hogy már közeleg az est, majd az éj. Az 1896-iki képviselő-választáson megbukott és megszűnt a Ház tagja lenni. A király ugyan jóvá tette, a főrendiház tagjának nevezte ki, de ez mégis fájhatott neki. Csakhogy e szerény nagy emberben nem volt epe és harag. Egy gyermek gondatlanságával siklott keresztül az életen. Két­szer nősült, mind a kétszer egyformán. Először huszonhárom éves korában, a­mikor ő volt túl­ságosan fiatal a feleségéhez, másodszor hetvennégy éves korában, a­mikor a felesége (húsz éves leány) volt túlságosan fiatal hozzá. Ő maga észre sem látszott venni e számbeli különbségeket az évek között, mert megzavarta az, hogy a múzsájával egészen más elszámolási viszonyban állt: a múzsája fiatal maradt örökké és őt is fiatalon tartotta haj­lott korában is. Ha kizárta is a képviselőházból utolsó évei­ben a néphegy változása, ha abbahagyta is a poli­tikát, ha nem járt is fel többé a klubba régi bará­taival kártyázgatni (ez volt valamikor az egyedüli szórakozása), habár sokat elszedett tőle a saját kora és a világ szeszélye, írói asztalát el nem vehette semmi. Ott künn a másik világban le­­nyughatott a nap, de itt a fénylő lámpa el nem alszik, íróasztalánál ült élete alkonyatán is, nap­nap után szántván gömbölyű betűs barázdákat piros tintájával a fehér papirokon, minden keserű­ség nélkül mesélt, egyre mesélt az ő nemzetéhez, melynek legfőbb tanácsában immár nem jutott helye. SZERKESZTŐI ÜZENETEK. Névtelen levelekre nem válaszolunk. Kéziratok megőrzésére nem vállalkozunk. •— Tapasztalatlan. Ha egy férfi minden ki­hívás nélkül ezt mondja egy bele szerelmes leánynak: — Feledj e !, józanodj ki. Komoly, változ­­atlan ok t­lt el attól, hogy valaha nemmé­ lehess­e­n, akkor az a leány legjobban teszi, ha lekü­zdi­­ szerelmét és akármilyen erőfeszítésébe kerül is.

Next