Az Ujság, 1906. június (4. évfolyam, 149-162. szám)
1906-06-01 / 149. szám
i magát a vak és ész nélkül való fizetésre. Kell lenni annyi beleszólásuknak, hogy a közös hadügyi kormány baklövéseit nem honorálják kritikátlanul. Ez nem adó, amit Magyarország fizet, hanem önálló hozzájárulás, amivel együtt jár a közreműködés és a felügyelet joga. Az óriás összeg a két állam védelme érdekében szavaztatott meg, kell tehát, hogy a védelmi képesség nyerjen vele. Márpedig több rossz ágyú nem ad nagyobb erőt, mint kevesebb rossz ágyú. Kell, hogy Kossuth Ferencz, a politikus, ne némítsa el magában Kossuthot, a szakértőt. ❖ Eredményében kiszámíthatatlan, végzetes lépéstől akarjuk visszatartani a magyar nemzetet. Bizonyára emlékeznek a tüzérség új fölfegyverzése és reorganizációja körül a hadvezetőség és a hadsereg szelleme ellen a magyar sajtó egyes orgánumaiban hét év óta folytatott küzdelemre. Nem volt meddő e hosszas küzdelem. Sőt közönséges fogalmak szerint, mely a külsőségekre ad, talán túl nagy győzelemmel is járt. Krieghammer, a jelenlegi hadügyminiszter elődje megbukott. Lényegben azonban maradt minden a régiben. A hadsereg már sem áll jobb vezetés alatt, mint előbb. Érvényesült az a jól ismert osztrák fölfogás, mely félreteszi azt, ki hibába botlik bele s más, gyenge embert állít helyébe. A hadügyi költségek végleges megszavazása előtt újból intenünk kell a nemzetet, hogy a hadsereg harczképessége a tüzérség tervbe vett fölszerelésével a legnagyobb mértékben veszélyeztetve van. Sok oldalról megvilágítva, sokszor el lett mondva, hogy mit csináltak az új ágyukkal. Frissítsük csak föl egész röviden az elkövetett súlyos botlásokat. Tévedtek először az anyagban : a bronzot fogadták el a sokkal nagyobb szilárdságú modern ágyu-aczél helyett. Akadnak ugyan, kik azt mondják, hogy nem is annyira tévedés ez, mint inkább megakadályozása annak, hogy Magyarországon ágyugyár (nem arzenál) létesülhessen. Ha ugyanis az aczél mellett döntenének, akkor egy magyar ágyugyár elé alig lehetne akadályt gördíteni. Azután megcsinálták a taraczkokat és hegyi ágyukat egy régi, elavult, de a hadvezetőség szerint kitűnő szerkezetben, mely perczenként csak öt-hat lövést enged meg a modern lövegek harmincz lövése mellett. És erre elköltöttek 38 milliót. Most a tábori ágyúnál tartanak, melynek a magyar hírlapi kritikák következtében gyakran átdolgozott mintáját a közölt czikkekből merített szerkezeti elvek alapján (le merveilleux canon de Campagne de 75) meglehetős szegényes kidolgozással állapították meg. Csak maga ez a minta, mely újabb kudarcról van hivatva tanúságot tenni, az örökös átdolgozás és bizottságozás következtében, öt millió koronába került. Hadvezetőségünk azonban ezzel is rendkívül meg van elégedve, sőt egyes lapokban azt híreszteli, hogy ez a világ első ágyúja. E mellett azonban nincs bátorsága a nyilvánosság előtt a magyar szakértőkkel harcba elegyedni. Jól tudja a hadügyi kormány, hogy egy nyilvános tárgyalás, mely az elkövetett és ma is folyamatban levő botrányokat ország-világ előtt föltárná, a hagyományos szellemmel öszszeragasztott hadsereget alapjában rendítené meg. Jelentéktelen, a kor szellemét meg nem értő nagyságok légiószámra hullanának a porba. Egyszerre vége lenne az osztrák dicsőségnek és — horribile dictu ! — rebellis magyarok kerülnének a hadsereg élére. Az új hajók közül is több érdekes részben nyilvánul meg a hadseregünk vezetését jellemző csekély képzettség. Nincs most időnk erre kiterjeszkedni. Teljesen elég különben az új ágyuk ügye is. Egész szerényen kérdeznénk ezután : meggondolta-e a magyar kormány, hogy ily selejtes szerkezetekért 500 milliót izzadjanak ki a monarchia népe. " Szerényen és komolyan kérdjük, lehetséges-e ez ? Nem volna talán tudomása kormányunknak a hadügyi igazgatás ósdi elmaradottságáról ? Alig tételezhetjük föl ezt. Kossuth Ferencz maga volt az, ki nem is oly rég egy napilapban (Egyetértés, 1904. évi május 15.) úgy nyilatkozott, hogy az új ágyuk nem érnek semmit. Hát Kossuth Ferencz hozzájárulhat olyasvalamihez, amiről maga is a legsajtóbb kritikát mondta ? Vagy elfelejtette volna már ? És az sem jut eszébe Kossuth Ferencznek, hogy most rendkívül kedvező alkalom lenne a hadsereg hagyományos szellemét örök időkre megrokkantani s a magyar elem uralmát minden időkre biztosítani ? Innen már csak egy lépés lenne a magyar nemzeti hadsereg kialakulása. Egy lépés a magyar vezényszó s egy második a magyarságnak a monarchiában vezérszerepre jutása. Nincs mentség kormányunk egyéb tagjaival szemben sem. Wekerle, Apponyi, Andrássy, bár távolabb állnak a műszaki ismeretektől, de elég nagy kaliberű férfiak ahhoz, hogy a helyzetet fölismerjék. Nem hivatkozhatnak arra, hogy nem lévén szakértők, bízzunk meg egyszerűen a hadügyi kormányban. Ha nincsenek tisztában vele, hogy a tüzérség teljesen elrontott fegyverzetével mily katasztrófa elé akarják vinni a hadsereget, akkor parlamenti bizottság kiküldését kérjük, mely előtt — a többek közt — be fogjuk mutatni, hogy a modern taraczkokkal és hegyiágyúkkal ötször gyorsabban lehet lőni, mint a hadügyi kormány gyártásban új, de szerkezetben teljesen elavult lövegeivel. Semmiféle szakképzettség nem kell hozzá, hogy ezt valaki megértse. Annyira nyilvánvalók a bécsi katona urak szerkezeteinek hiányai, hogy praktikus bemutatás esetén mindenki azonnal tisztában lesz velük. Itt van az Istentől adott alkalom, hogy Magyarország a korlátolt osztrák katonai szellem nyomása alól egyszers mindenkorra fölszabaduljon. A magyar nemzet a hadügyi költségeket csak annak ellenében szavazza meg, hogy Beck, Pitreich, Kropatsek, meg a többi kompromittált urak a hadsereg éléről eltávolíttassanak. Tucatszámra kell elküldeni a dohos gondolkozásu tábornokokat is és a hadseregbe életerős magyar szellemet vinni be. Ez az előfeltétele, hogy a monarchiában a hatalmat magunkhoz ragadjuk s Szent István koronája visszanyerje hajdani fényét. Végzetes hiba lenne a nemzettől, ha maga nyújtana segédkezet a hadsereg régi szellemének további fentartására. Ha ébren van és eszmélkedik, úgy az alkotmányos rend helyreállítása után tett egyes magasabb nyilatkozatokból, de sőt magából a trónbeszédből is kiveheti, hogy az összbirodalmi hagyományos szellemet ezentúl is föntartani akarják. Emlékezzünk csak Beck úrnak nem annyira szerencsés, mint inkább tapintatlan felköszöntőire. Mi megmondjuk egész világosan, mit akarnak a katona urak! A hadsereg fejlesztését a régóta húzódó rendkívüli szükségletek kielégítésével, azaz a hadi fölszerelés végrehajtásával jó időre, talán mindenkorra befejezettnek fogják tekinteni. A fölemelt ujonczlétszámról lemondanak s marad minden a régiben. Itt van a csapda: elodázni a nemzeti követeléseket a szükségesnek mondott, de komolyan nem akart magasabb ujonczlétszám megállapításáig. Gondolkozzunk csak egy kicsit. Az ujoncztöbblet, bár szeretné a hadvezetőség, sokkal kisebb fontossággal bír, mint a hadi fölszerelés, amit a hadsereg semmi körülmények között nem nélkülözhet. A nagyobb újonczlétszám nélkül a hadsereg egész jól el lehet. Marad hát minden a hogy volt, s Magyarországnak nem lesz rá elegendő oka, hogy miért ne szavazná meg a rendes hadi szükségleteket a következő években, ha most megszavazza azt. A kellő ok nélkül való erőszakoskodás ferde helyzetébe kerülhet. A magyar és osztrák kormány ezalatt tárgyalhat majd egymással holmi új kiegyezésről, — amíg meg nem unja. Évek meg évek fognak a sok haza — Három férfit ismertem életemben. Az egyik magasztalt, a másik korholt, a harmadik szeretett. És az, aki szeretett, felolvadt bennem, mint az igazgyöngy az igazborban. Azt mondta, hogy az én szemem olyan, mint a legfeketébb felhő, amelyből a legszebb és leggyilkosabb villámok czikáznak. Azt mondta, hogy az én ajkam olyan, mint az eper, amelyért a legmélyebb és legveszedelmesebb erdőbe kell leszabni. Azt mondta, hogy az én orrom olyan fehér és olyan rózsaszínű eres, mint a pároszi márvány, amelyért a bányászok az életüket kockáztatják. És az egész világot bennem látta, mert azt mondta, hogy a rózsában az illat, az égben a tiszta kék, a madár dalában az ének az én vagyok és hogy nélkülem a rózsa tövis, az ég felhő és a madár kuvik volna. Magamagáról sosem beszélt az, aki igazán szeretett. Az életét ideadta volna értem és ideadta volna a szemét, az ajkát, az orrát. Mert azt mondta, hogy mindez az enyém, ha akarom ... És én nem akartam. És a báróné egy könyet ejtett, leejtette, mint a szerelmes szórakozott leányok a kötőtűről a szemet, kiejtette, mint a gyermekek a legegyszerűbb kérdést, amelyre a legnagyobb bölcsek sem tudnak válaszolni. És erre a kérdésre így feleltek neki: — Az én szerelmem, báróné, az én összezsugorodott szerelmem ! Az én szerelmem, a mely változatlan, örök, a mely mindig ugyanannak szólt. Az én szerelmem, a melyet nem értett meg senki és a mely éppen ezért egészen az enyém volt. Az én szerelmem, a melyet senkivel meg nem osztottam soha. Az én szerelmem, a mely nem hazudott soha és a mely mindenkinek azt mondta : szeretlek, mert szeretsz, gyűlöllek, mert gyűlölsz. Az én szerelmem, a mely gyönyörködött magamagában, mint a tükör, a mely el van rejtve és a melyben még soha senki sem látta magát. Az én szerelmem, a mely mind mélyebb és soha sem fog elmúlni és elkísér a sírba. Az én szerelmem, a melynek nem volt szüksége idegen bálványokra. Az én szerelmem, a mely szebb mint a Narkisszoszé, mert nem kell hozzá a víz tükre. Az én szerelmem, a mely se nem heteroszexuális, se nem homoszexuális. Az én szerelmem, a melyben újra és újra csalódom és a melyből nem tudok kiábrándulni soha. Az én szerelmem, a melytől nem lehet engem megfosztani soha. Az én szerelmem, a mely nyers, őszinte és a mely gyöngéd. Az én szerelmem, a mely néha utálattá, néha gyűlöletté változik, hogy annál szebb legyen visszafordulása. Az én szerelmem, a mely heroikus is tud lenni és óvatos. Az én szerelmem, a mely egy perczig sem távozik el mellőlem. Az én szerelmem, a melyet titokban számolok, mint a fukar az aranyait, az én szerelmem, a mely csillogóbb az aranynál és a mely néha átváltozik a legtompább ólommá egy éjszaka alatt, hogy reggelre megint aranynyá változzék, az én alchimikus szerelmem ! Az én szerelmem, a melytől nem félek és a mely mégis reám nehezedik. Az én szerelmem, a mely bepiszkolja a szárnyát a sárban, de megint felszáll a tiszta égig és megfürdik a harmatban. Az én szerelmem, a mely forró mint a láva és el tudna önteni egy várost, az én szerelmem, a mely megrázkódtatná a földet mint a földrengés, az én szerelmem, a melyhez az egész világegyetem kicsi, a melyért az egész világegyetem van és a mely nélkül nem volna a világegyetem. Az én aljas, gőgös, magasztos, parázna és mégis szűz szerelmem ... Az én önző szerelmem, bár öné . . . legszebb dalomat ma az én önző szerelmemről tudnám eldalolni. Péntek, június 1. AZ ÚJSÁG