Az Ujság, 1906. július (4. évfolyam, 178-192. szám)
1906-07-01 / 178. szám
Búd*»’1' IV. évfolyam. 178. szám. \ ) . V v ff Vasárnap, julius 1. ______ W SZERKESZTŐSÉG 5 M fmmr an ■■ M EB Budapest, Kerepesi-út 54. s& * jMk §Í 11 Ifi ffTM ISM MT TeleI<mJ>6—16. _ 7. ■ . Bfig Ipa J§f if 11 IH mg jam kiadóhivatal: ........ 2 » 40 » J^LJeÍ ÉSf Eh Sh III ESiiiJtÍ Hl “EH Budapest, Kerepesi-út 54. ES. fgjpBsMBS Mm Hí « if jm reá ^1 wjlk ||| Teieion 64—01—02-os. ,dS számára 8 fillér. BWl M _ Ml J& WLJff Jff fi Iffehila Sípjelen Bidden nap, ünnep Vidéken 10 fillér. gjf és vasárnap után is. — Nem akartam, hogy két szék közt a pad alá essem. Nos hát ez az ígéret ? az semmi. Kerületi érdek ? bliktri. Adott szó ? vigye a kánya. Pártérdek? üsse kő. A mandátum maradjon meg, — ez a fő. ROVÁS. Mondjuk, hogy ez egy beszélgetés, ami nagyon könnyen megtörténhetett volna . — A jövő héten, akkor lesz az igazi hadd-el-hadd. — Miért ? Hogyan ? Miképp ? — Vád alá helyezzük a darabontokat. Szétszedjük őket. Megsemmisítjük minden ivadékukat. — Bizonyos ez ? Egészen bizonyos ? — Hogyne. Olyan bizonyos, mint a kétzel kettő négy. — De hisz Goluchowskit is meg akartátok enni, Buriánt is szét akartátok szedni, Pitreichot is meg akartátok buktatni. — Hja kérlek, az más. Ott a pártfegyelem megkötötte a kezünket. A paktum lefogta a cselekvési szabadságot. — De hiszen erre is szól a paktum. A kormány kötelezettséget vállalt, hogy nem lesz vádindítvány. — Nekem mondod, a tanárnak ? Tudom én ezt nagyon jól. — Hát meg akarjátok szegni a paktumot ? Meg akarjátok buktatni a kormányt ? — Ördögöt akarjuk. Nem is fogjuk. -— De hisz akkor nem lesz vádindítvány, nem lesz kivégzés, nem lesz megtorlás, semmi se lesz. Minek kiabáltok hát ? — Éppen azért, mert semmi se lesz. Ha csinálnánk valamit, az maga beszélne, de ha semmit se csinálunk, kiabálni kell. Az országnak ez jó mulatság, mi meg szépen megélünk miatta.—— Így azonban a jövő héten kompromittálva lesztek az ország előtt ? — Mi ? Lehet is minket kompromittálni! A jövő héten megint verjük a mellünket és megint kiabálunk : »Hej, csak az a paktum ne volna ! De megmutattuk volna ! . . .« * összeült ma a mentelmi bizottság. Azaz, dehogy ült össze. Csak meghívták ülésre a tagjait, s a tagjai nem jelentek meg az ülésen. Vajjon mi lehet ennek az oka ? Lusták a képviselők ? Dehogy lusták, hisz olyan szorgalmasan járnak a minisztériumokba, hogy nézni is szédület. Félnek talán valami határozattól ? Világért se. Ezek és félni ? Hiszen múltkoriban még jégesőben is el mertek menni a Házba. Hol van hát a hiba ? A bizottságban. Ez az a bizottság ugyanis, ahol az immunitás köpönyegét szokták levenni az emberekről. Innen szokták kikérni azokat a tisztelt honatyákat, akik jártukban-keltükben, apró maanipuláczióikban egyszer-másszor bele szoktak ütődni a büntető törvény kacskaringóiba. Ha már okvetlenül ki kell vájniuk egymás szemét, legalább nem sietnek vele. * Barabás Bélának csakugyan sikerült a kis mandátumjátéka. Lemondott az aradi mandátumról, de úgy mondott le róla, hogy mégis megmaradjon. És megtartotta az erzsébetvárosi mandátumot, de úgy tartotta meg, hogy elvegyék tőle. A bizottságban, ahol a vitás kérdést ma eldöntötték, megkérdezték Barabástól, miért hozta-halogatta a lemondást, holott a váradi mandátumnál nagyon alaposan tudta, hogy mikor kell lemondani. KOBOZ KRÓNIKÁJA. Egy uj zsoldos. Aszondom néked : a császár nagy úr ! Másik uj zsoldos. Mért mondod ? Hisz teszem parancsait. Az egyik. Teszed, buzgóbban is a régieknél, Kiket kimartunk a szolgálatából, De ! . .. A másik. Mit : »de« ? — Az egyik. De a kimart régiek A kevesebbet csöndesen tevék, Mi meg, a többet hetykén, zúgolódva. Hányavetin beszélünk, szitkozódunk, Hogy ilyen-olyan terhes, megalázó, Elvünkbe ütköző szolgálatunk ... Ez, azt hiszem , bolondság. S ezt a császár jó néven nem veszi ! A másik. Már mért ne venné ? Ha mindent megteszünk, mit ő parancsol : Mit bánja bármi durván kotyogunk ! Az egyik. Hapták ! Ám itt jő a császár maga. A másik. Éljen az uj rend s a Felség joga ! Az egyik. Éljen a császár ! A másik. Éljen ! Éljen ! Éljen ! A császár. Dank schön ! De zsoldos ne sokat beszéljen, Hanem parancsom némán megtegye. Ezért fogadtam. Ez nem vármegye. Hallom: fecsegtek únos untalan, Pedig a sok szó mind haszontalan. (El.) Az egyik zsoldos. No, mit szólsz hozzá ? A másik. Mit ? — Hogy nagyszerű Ez üde jókedv, e kegyes derű ! Ah, mily felséges leereszkedés ! Ezt meghálálni : egy élet kevés. Az egyik. S te ezt a fricskát zsebre így rakod ? A másik. Biz igy ! . .. S ha én, te is felfoghatod, Hogy ez kedélyes bizalom jele. Az egyik. Nemrégi zsoldos ilyet nem nyele. A másik. Mert ki sem érdemelte, de nem ám ! Az halk, hideg, kimért hab volt, komám. Nem szitkozódott s nem imádkozott, Az elvi áldozatot nem hozott. Az így szólt : »a mi szükség megadom, Mivel közszükség, önkényt, szabadon«. Mi meg igy bőgünk : »adná a fene ! Elvünk szerint: kutyának kellene ! S mégis megadjuk, bár szivünk megfájdul, De csak kipaktált császári muszájbuli. Az egyik. Aha, már pedzem roppant érdemünket, Melyért a császár fricskával kitüntet. A másik. S minél több fricska, annál jobb nekünk, Mert zsebre annál többet tehetünk. Lapunk mai száma 48 oldal. -------1-— M . --- . T— ...'13 a kenyér. A politika nagy dolog, de az állampolgárok kenyeret esznek. Lehetőleg még mást is, ami a létföntartáshoz szükséges, ha van. A megélhetés gondjait szép elméletekkel és szólamokkal csillapítani olykor lehet, de az élet nagy realitásai mindig visszatérnek és követelik a magukét. Jó-e valamely politika vagy rossz, átlagban sohasem az határozza el, hogy milyen tetszetős, hanem végre is az, hogy az állampolgárok miliomjai egyenként és összesen szenvednek-e tőle vagy prosperálnak? Ez maga a haza. Most a körmönfont politikai okoskodások és az indulatgerjesztések művészete háttérbe szorul egy pillanatra. Az ország egyik része — a beati possidentes — arat, a másik része pedig nyakig úszik abban a gondban, hogy az iskolából kikerülő vagy abban előrelépő gyermekeinek milyen pályát válaszszon, ahol meg is élhet ? A jövendő nemzedék elhelyezésének egyre verejtékesebb gondjai ezek. Lehetetlen, hogy a figyelő hazafi testvéri módon ne érezzen együtt a tűnődő magyar családokkal, honfitársai Maniek a lagúnában. írta Herczeg Ferencz. Valami szörnyű hang ver föl éjjeli álmomból. Egy czirkáló útjára induló torpedónaszád gótesipja. Úgy üvölt, mint a gonosz démon, kinek farkát egy kardcsapással lenyisszantotta valamelyik harczias arkangyal. Aztán megint mélységes csönd és sötétség vesz körül. Egy pillanatig gondolkoznom kell, hogy hol vagyok tulajdonképpen. A hideg rézrúd, melyet a könyököm alatt érzek, útba igazít. Egy igen keskeny ágyban vagyok. Az ágy pedig a vitorlásom hálókamrájában van. A vitorlás meg a velenczei Giudeccán macskázik, vagy harmincz lépésnyire a Punta della Salute nagy aranygolyóbisától. Két arasznyira a fülem mellett halkan csobogó hullámok verdesik a hajó bordáit. A párhuzamos hullámgyűrűk