Az Ujság, 1906. augusztus (4. évfolyam, 209-238. szám)

1906-08-01 / 209. szám

Budapest, 1906. IV. évfolyam. 209. szám. i­n Szerda, augusztus 1. Ú­j^ árak: Ww ^ SZERKESZTŐSÉG: tessék csak megnézni Polónyi Gézát és Da­rányi Ignáczot olyan állapotban, a mikor a honvédelmi miniszter nem csukat­ja el a gazda­tisztjét ! ROVÁS: Mulatságos úr ez a Justh Gyula. Nem fagy hallgatna, mint­­ a­ki éppen hallgat, de lenyilatkozza az aradi vértanukat. Kijelenti, hogy ő nem feledkezett meg a vértanukról. Dehogy is feledkezett meg, csak éppen nem tartotta szükségesnek az október hatodikét megemlíteni, mert a gyászünnepre nem ka­pott meghívót. Mulatságos úr az a Justh Gyula. Ha hallgat, mint­­ a­kinek nincs mondanivalója, még valahogy meg lehetett volna bocsátani a mulasztását. Elvégre az ő elméje is csak véges elme, s ha valami nincs benne, vagy ki­esik belőle, az emberi dolog. Megfeledkezni valamiről, a­mire emlékezni kellene, hiba, a­mely azonban megbocsátható. De elmulasz­tani valamit, a­mire gondolt és a­mi meg­fordult az elméjében, vétek vagy gonoszság. Mulatságos úr az a Justh Gyula. Azért ejtette el a vértanukat, mert nem kapott meghívót. Hát júliusban küldjék szét az ok­tóberi meghívókat ? Avagy talán október ne­gyedikére kapott Justh úr meghívót ? Nem is olyan mulatságos úr ez a Justh Gyula. Mert most már világos a dolog. Nem az aradi vértanuk miatt volt a botrány, a­kikről látszólag megfeledkezett, hanem a v. b. t. t.-ság miatt, a­miről nem feledkezett meg. * Az ügyvédi kamara holnap foglalkozik a sajtószabadság kérdésével. Tiltakozni fog az éjszakai ügyész intézménye ellen, felszólal a kabinet noir miatt, és megbélyegzi az erő­szakos, abszolutisztikus intézményeket érde­mük szerint. Már magában elszomorító, hogy az ügy­védi kamarának ilyetén dolga akad. Hogy a sajtószabadságot védelmezni kell kormány, többség és parlament ellen. Hogy harczolni kell a cabinet noir ellen, mint a középkorban a szüzeket rabló sárkányok ellen. De még ennél is elszomorítóbb lenne, ha holnap az ügyvédi kamara másképp bánik el Polónyi Gézával, mint a­hogy elbánt Lányi Bertalan­nal. Ha elfelejtkeznek a sajtószabadságról, a levéltitokról, az intézményes szabadságokról, s nem gondolnak egyébre, csak várható ki­nevezésekre, jutalmakra, kodifikálásokra és zsíros csődtömegekre. Mert megeshetik ez is. Polónyinak hosszú keze van. Hát csakugyan Darányi Ignácz volt a diabolus rotae. Ő ugratta be a honvédelmi minisztert az erőszakosságba, s a­mikor baj támadt belőle, szépen meglapult. (Éppen úgy, a­hogy gondolni méltóztatnak.) Csak ma tudódott ki ez a titok. Csak ma derült ki, hogy Jekelfalussy Lajos, a törvé­nyekben járatlan katona előbb a törvények­ben járatos, simakezű Darányi Ignácztól kért tanácsot, s csak azután fogatta el a gazda­tisztjét. Honnan van tehát, hogy mi már tegnap ugyanezen a helyen megmondottuk, hogy akár elejtik a honvéd­elmi minisztert, akár nem, Polónyi Géza és Darányi Ignácz mégis csak különb legények nála ? Ugyan, hogy lehet ez ? Nincs boszorkányság a dologban. Való­ban nincsen. Csak igazság van benne. Mert A kifogástalan asszony. Irta Színi Gyula. I. Életének nagy, elhatározó lépéséhez a legegyszerűbb fekete ruhát választotta. Ünne­­pies, komoly volt benne és a­hogy kedves, gyöngéd, kissé fiús arczára megható sápadt­ságot festett a fekete delaine, a szavainak is mélységet, súlyt adott. De hogy túlságosan borúsnak ne lássék, ibolyacsokrot tűzött az övébe és a kora tavasznak ez a kaczér szín­foltja mutatta, fagy nem szűnt meg nőnek lenni és ... remélni. — A gyűjtött pénzt — szólt kezdetben elfogult és remegő hangon — magam hoztam el. Legyen szives elismervényt adni róla, hogy az utolsó fillérig átvette. Elhoztam a gyűjtőíveket is, a­melyekből ellenőrizheti az összeget. . . doktor úr. Valamennyi szava közül ez az utolsó volt a legfagyosabb, a legkegyetlenebb. A »doktor úr« kissé belesápadt, nem tudott mit felelni reá és hallgatott. Az író­asztalához ment, itt egy elismervényt és a pénzt elzárta a szekrényébe. Szomorúnak látszott, elgondolkozott, mintha fájna neki, a­mit tesz és végre megszólalt: — Leszámolni és szakítani jött. Ettől féltem a leginkább és erre kellett magamat a legelszántabban elhatározni . . . Nem sziv­­­vesen tettem, nem a szivem szerint. A leány köhécselt és halkan felelt: — Azt hiszem, mehetek. Isten vele !­­ A »doktor úr« felállt, megfogta búcsúzóul­­a leány kezét, de hirtelen köny szökött a szemébe és elfordította az arczát az ablak­­ felé, a melyen gyönge tavaszi fény cápadozott. —■ Az a baj, —• szólt — hogy már meg­történt. Nem tudok mit szólni. Csak az fáj, hogy így megy el tőlem, a nélkül, hogy meg­értett volna. A leány vállat vont. — Megérteni ... — szólt. — Azt hiszem, hogy maga volt az, a­ki nem értett meg engem. Elhatároztam eleve, hogy egy szónyi magya­rázatot sem fogok kérni, sem adni erről a dologról, de sokkal gyöngébb vagyok magá­val szemben, semhogy szó nélkül­ el tud­nék innen menni. Sóhajnyi szünetet tartott. — Később fogja csak meglátni, Sándor, hogy milyen őrültséget követett el. Nem értem, nem értem és teljesen megzavarodva állok a tény előtt. Eleinte azt hittem, hogy én vagyok a hibás. Kaczérul viselkedtem magával szemben, tápláltam­ magában a féltékenységet, de — most már megmond­hatom — csak azért, mert szerettem és még jobban magamhoz akartam fűzni. Féltem attól, hogy ha látja, mennyire szeretem, nem fog többé érdeklődni irántam —­ a férfiak hálátlanok — és ezért vetélytársakat szugge­­ráltam magának, a­kik nem is élnek. Most már megtudhatja, hogy hiú árnyékok ellen harczolt, mert nekem magán kívül nem voltak udvarlóim, nem érdeklődtem egy férfi iránt sem. Egyedül magát szerettem. Átkozottul félreértett. Azt hitte, hogy kaczér vagyok, pedig kettőnk közül én voltam a féltékenyebb. Ha maga megmondta volna, hogy mit akar tenni, zokogva borultam volna a nyakába és kértem volna, ne kövesse el ezt a vétket saját maga ellen és én ellenem. Ezt a vallomást a másik lehajtott fejjel hallgatta. Nagyon sápadt volt és összeszorí­­totta a fogát, mintha sírás ellen küzdene. A szemén nem, de a hangján végigpergett a köny : — Elza, ha nem követtem volna el olyan vétket, a­mit többé helyrehozni nem lehet, arra kérném, hogy üljön le nálam és hallgasson meg. Tudom, már nem szeret, de talán van annyi könyörület még a szívében . . . üljön le. Nagy gyermek vagyok és megérdemel­ném, hogy a fejemet simogassa és összeszid­jon, hogy ilyen gyalázatos csínyt követtem el. Hallgasson meg, talán fog számomra mentséget találni. Mert ugy­e látja, hogy én most is szeretem magát és szeretni fogom, a­míg élek. Nehéz azt megmagyarázni, a­mit tettem. Megházasodtam. Szívem ellenére. A szívem hideg maradt, az eszem házasodott meg. És néha úgy érzem, hogy igazam van. A házasság olykor szerelemből ered, de nem egyenlő a szerelemmel. A szerelem ünnep, a házasság pedig hétköznap és kényelem. A házasságban higgadt, vezető elmére van szükség, lelki és fizikai üzletvezetőre, had­vezérre, szóval eszes lényre. Én magával szemben nem tudtam ezt az uralkodó szerepet elérni. Maga uralkodott rajtam. Én nem voltam én, hanem báb, a­melyet a maga szeszélyeinek a finom szálai rángattak. Sze­rencsétlen lett volna a mi házasságunk, mert nem egy férfi erős akarata, hanem egy nő poétikus, romantikus szeszélye vezette volna. —• Bolondság, bolondság — fakadt ki Elza. —­ Maguk annyi mindenfélét olvasnak össze, annyiféle rémet és gyanút látnak, hogy nem tudnak tisztán ítélni. Egy nő, a­ki sze­reti magát, nem vitte volna romlásba. Ha tetszik, uralkodhatott volna rajta, mert egy szerelmes női szív olyan, mint a gyermek lelke, hogy a szerelmese tetszése szerint for­málhatja. Okos embernek tartottam magát ' *. ..•£.! s 1 ■wt?—........... ......... 1 ■} [Lapunk mai száma 24 oldal. Kenyér és sris. A sztrájkjogról vitatkozni ma már nem lehet. Hisz minálunk is el van is­merve a sztrájkjog. Ha a munkások nincsenek megelégedve a feltételekkel, a­melyek mellett dolgozniok kell, egyen­ként vagy csoportosan, a kellő törvé­nyes formák közt, abbahagyhatják a munkát. Senkit arra kényszeríteni nem lehet, hogy munkaerejét ne a maga szabta feltételek mellett bocsássa más­nak rendelkezésére, így fest a dolog elvben s a puszta emberi jog szempontjából. Egészen más kérdés a sztrájk jogo­sultsága. A határt a munkás átlag­­kereseti viszonyai és életmódja egyrészt, másrészt pedig az ipari és gazdasági vállalkozás vagy üzem rentabilitása szabja meg. Bizonyára a legkívánato­sabb volna, hogy a munkás valóban nyolcz órát dolgozzék csupán s annyit keressen, hogy abból magát és család­ját emberséges módon tarthassa fenn, sőt keresményéből félre is tehessen va­lamit; aggkoráról és rokkantságáról pedig, úgyszintén özvegyéről és árvái­ról megfelelő intézmények gondoskodja­nak. Az ideál pedig az volna, hogy a munkás a vállalat hasznában is része-

Next