Az Ujság, 1906. november (4. évfolyam, 300-314. szám)

1906-11-01 / 300. szám

Budapest, 1906. ________ IV. évfolyam, 300. szám. ______________Csütörtök, hat ember T. ^ árak: SZERK^^ "" -------------------------------- ----------------------------------------------------------- ----------------------------------— '' .........~J...— ugyanazon szerb lapok szerint, jó hatást tett Belgrádban. Bécsben pedig éppen ma azt írják, hogy a szerb kormány 38.000 frankot adott ki a szerb vámháború javára induló sajtó-campagne-ra — Magyarországon. Ezt mi nem hiszszük. 38.000 frank nagyon kevés. ROVÁS. Megesik a szívünk Wekerle szomorúságán. Mert szomorú ő, szomorú dolognak tartván az ellenzéki sajtó kellemetlenkedéseit a paktum körül. Ezzel csak irritálni akarják a közvéleményt és kellemetlenséget okozni a kormánynak. Hát persze hogy ezt akarják, hiszen azért ellenzékiek. Várjon mit csinált az a sajtó, melylyel a miniszterelnök most meg van elégedve, azelőtt? Nem kellemetlenkedett a kormánynak ? Nem irritálta a közvéleményt ? Vaj, hol lenne a mostani kormány, ha a sajtó nem irritálja a közvéleményt ? S Wekerle még most is tagja volna a szabadelvű pártnak, ha nem kellemetlenkedtek volna a kormánynak. Mit akar ő exczellencziája ? Győzni akar, de ellenség ne legyen, kormánypártot akar, de ellenzék ne legyen, higgyenek neki, de ő ne legyen kénytelen soha igazat mondani. Nem úgy verik a czigányt. Az iszákos ember úgy képzeli magának a menyországot, hogy ott minden angyalka csaposlegény. Ám egy józan kormányelnök nem képzelheti magának a kormányzást úgy, hogy minden kalamárisból csak magasztalás szóljon. A kormányt nem szolgálhatja mindenki s a népet sem bolondithatja mindenki. Ez az igazság. A »Zejt.«-ban megvén állítólagos nyilatkozatokat hazugságnak mondotta tegnap Wekerle, s mi szokásunk szerint rögtön nem hittünk neki. Ma Ság Manó képviselő úr jelentkezik, — Wekerle beleegyezésével — mondván, hhogy a tegnap hazugságnak deklarált nyilatkozatot neki mondotta a miniszterelnök úr, de nem tudta, hogy a Zeit-nak mondja. Szép, szép. Ámbátor ha bárki más a Zeit-ban olvassa ezt a nyilatkozatot, amit Ság Manó előtt tett, nem gondol arra, hogy a Zeit hazudott, hanem arra, hogy Ság Manó úr telegrafált a Zeit-nak, Így gondolta Kossuth Ferencz, aki Wekerlével együtt nyilatkozott, de nemtagadott semmit. De Wekerle sem irigyeletti, ő sem felejtette el, mit mondott Ság Manó képviselő úrnak. Ő csak ravasz és kétértelmű. Tagadván joggal, hogy a Zeit-tal beszélt, úgy tesz, mintha tagadná azt, amit mondott. Nem első kétértelműsége a zseniális embernek s nem is utolsó. Hiszen ma is nyilatkozott a pénzügyi bizottságban. * Belgrádban azt írják, hogy az orsovai inczidens nyomja ugyan a szerb kedélyt, de nem rontja meg a magyar barátságot. Az orsovai pofont — meg vannak róla győződve — bécsi kéz adta. Ne neked, magyar kormány. Ezt a pofont Wekerle adta s íme, Belgrádban bécsi rendeletet sejtenek mögötte, csakhogy a magyarbarátságban kár ne essék. Tehát ez a nemzeti kormány is bécsi expozitúrának fest ? S ezt a belgrádi gyanakvást kéjes örömmel adja tovább a magyar publikumnak a kormánypárti Magyarország, melynek szintén az a fő érdeke, hogy a magyar-szerb barátságon csorba ne essék s e barátság kedvéért még a bálványozott magyar kormányt is megrágalmazza. A magyar sajtó magatartása azonban: A nagy csillagász. Irta Abonyi Árpád. Azon felette hires és nagytudományú csillagász, kit minden világraszóló hírneve mellett is — egyik rosszindulatú kollégája szerint — módfelett boszantott az az eléggé udvariatlan megjegyzés, hogy a regényírók — komoly tudósnak, a komoly tudósok — inkább regényírónak, sőt »kiválóan tehetséges« regényírónak tartották : valamelyik nyirkos őszi napon kissé kedvetlenül zárkózott dolgozószobájába, hogy megírja azon pompás tanulmányai egyikét, melyek nevének az egész czivilizált világon páratlan népszerűséget biztosítottak. A nyirkos időjárás okozta-e, vagy az alvás nem volt ínyére, felesége boszantotta-e föl, vagy a fia, vagy az inasa . Pepito, napfényes Adalusia e nagyon hű, de nagyon nehézfejű gyermeke, nem bizonyos. A nagy csillagász kedvetlensége azonban annyira bizonyos volt, hogy ezúttal még szivarra sem gyújtott, mielőtt munkához fogott volna s két ízben is uj tollat cserélt, mig finom, apró gyöngybetűűvel végre ráírta tanulmányának első lapjára e sokatmondó, erőteljes, mondhatni brutális czimet: »Une betise humamé«. Néhány tűnődő, csendes pillanat múltán a mester tolla végre szántogatni kezdte a papirost, írván megszámlálhatatlan tisztelőinek, tanítványainak és majmolóinak — e szegény, gyalogos trompétereknek, ide Hunniába is — épülésére és közprédájára valahogy ilyenformán . ... Az a kérdés, uraim és hölgyeim, hogy lehet-e a »betise humaine« az úgynevezett »emberi vad ostobaság« bizonyos szempontból tudományos megfigyelés tárgya, igen, vagy nem? Részemről nem habozom kijelenteni, hogy igenis lehet, bár hivatalosan mindmáig egyetlen kifejezetten körülhatárolt tudományszakba sem osztatott be. Különben ez a maga egészében is annyira nagy terjedelmű és összetett anyagú, hogy nem igen lehet valamely tudományág speciálisan alárendelt része, midőn tehát — nyájas olvasó — én most írni akarok róla, nem a maga egészében óhajtom tárgyalni, hanem együk legérdekesebb, legkomolyabb és legjelentékenyebb nyilvánulásában : a »militarizmusban« — mely a Mars és Vénusz közt keringő földünket benépesítő körülbelül 1500 milliónyi emberiség egyak legnagyobb őrültsége. — A Föld, tisztelt uraim, az égnek egyik csillaga, lakóinak ostoba hóbortja tehát nem lehet közömbös a tudomány és az emberiség szempontjából, mely ama távoli világok lakosságát képzeletből, földi csillagunkét pedig szomorú tapasztalatból ismeri. . . A szomszédos ajtót, mely a nagy tudós hires japáni szalonjába vezetett, e pillanatban gyöngéd kéz kopogtatta meg s csakhamar megszólalt egy szonáris, kedves aszszonyi hang : — Egy perezre, édes barátom ! Én vagyok ......................... — Később, édes barátném, — felelte elfojtott haraggal a tudós, ki nem volt hozzászokva, hogy szentélyében háborgassák — nem is képzeli, mennyire sietnem kell ezzel a kézirattal. Kérem, legyen oly szeretetreméltó és engedje meg, hogy dolgozhassam. — A legnagyobb örömmel, barátom, — felelte valamivel hűvösebb hangon a hitves — nem is mertem volna önt zavarni, de tudnom kell, mielőtt kikocsizom, hogya Comédie-ba óhajt-e inkább menni, vagy az Operába ? — A Comédie-ba, asszonyom. — Istenem, mily kár! Az Operában ma este a prezidens is megjelenik, még pedig családjával... A szorki herczeg és herczegné társaságában. Oh, ez isteni látvány lesz, édesem ! Tegnap óta erre a kaviárra készül egész Paris ... és mi nem leszünk ott! — Jól van, kedvesem , az Operába megyünk. — Köszönöm, drága barátom ! De csak úgy, ha szívesen meghozza kedvemért ezt az áldozatot. A »Lohengrin«-t éneklik és ön . . . amint tudom . . . nem szenvedheti Wagnert , perig lássa . . . — Ismétlem, hogy okvetlen az Operába megyünk — válaszolta ideges hangon a mester. — Neheztel, barátom ? — Milyen kérdés ! — Hallom a hangján . . . — Oh, szó sincs róla ! — Mert ha neheztel, akkor inkább lemondok az Operáról és elmegyek a Comédie-ba. Tudja, drága barátom, az ön kedvéért... örömmel . . . bár Racine és az ő Phaedrája . . . tudja, kissé fád élvezet, kissé »aprés mode et aprés pluie . . .« — Köszönöm, igaza van ! Harmadszor is el van határozva, hogy az Operába megyünk. Pá, édesem, a viszontlátásra ! Nemde megbocsát, ha most visszavonulok? . . — Adieu, drága barátom ! Ön bocsásson meg, hogy háborgattam. Most a secretayezéghez megyek egy új borgnettért, mert Ja, régi eltört és nem is volt valami jó. Gondolom, 36 frankba került. Nem emlékszik ? Lapunk mai száma 32 oldal. Wekerle nyilatkozata. Wekerle ma a pénzügyi bizottságban ismét nyilatkozott a paktum és az újonczemelés kérdéséről. Ez a kettő eddigelé egy volt, de most már különbséget kell köztük tenni, mert a kormány is különbséget tesz. Az eredeti kérdés ez volt: van-e a korona és a kormány megegyezése között, azaz a paktumban szó arról, hogy a kormány az átmeneti idő letelte előtt is köteles nagyobb ujonczkontingenst állítani, ha annak szüksége fölmerül ? Ha a kormány erre becsületesen felelni akar, akkor a válasz csak egy rövid igen, vagy nem lehet. Ezt a szócskát azonban harapófogóval sem lehetett belőle kihúzni. E helyett már tegnap beszélt Wekerle arról, hogy az ujonczemelés szükségéről mindenki, még a sarki hordár is tud. Mióta ? Tavaszszal, mikor a kormány alakult, az ellenkezőről tudott mindenki. Előzőleg, mikor a mostani kormánypárt obstruálta , éppen azon az alapon tette, hogy az ujonczemelés tisztán a militarizmus érdeke, szemben a népek érdekével. Azóta ez a kérdés szünetelt, senki sem törte rajta a fejét, a kormány sem szólt róla. Mindaddig, amíg a titkos paktumpont-