Az Ujság, 1906. november (4. évfolyam, 315-329. szám)
1906-11-16 / 315. szám
a mivel szemben — íme az antithesis — az a tény áll, hogy a közadókból 55 miliommal többet fognak kiszorítani, — ha az Isten engedi. De nem kell hinni, hogy az egész 48 miliom fizetésemelés lesz. Ebből csak 15 miliom jut a személyes javadalmakra , nagyokra és kicsikre. Tehát kevesebb, mint egyharmadrész. Legtöbbet kap belőle a pénzügyi és kereskedelemügyi minisztériumok személyzete, együtt majdnem 10 miliőmet. A kultuszminisztérium valamennyi javadalmasa 2 millió 288 ezer korona szerény javításban részesül. Ebben vannak a néptanítók is. A földmivelésügyi és igazságügyi miniszterek 1—1 miliőmén jóval alul. Látnivaló, hogy ez a részleges javítás, mely a 15 miliőm koronát összevissza sem haladja meg, egyáltalán nem igaz ok a jajveszékelésre. Az állami alkalmazottak keserves állapota, valamint a vasutasok és a néptanítók nyomorúsága úgy föliszsza ezt az aránylag csekély összeget, mint a szomjas homok a záporesőt. És ha valamit csodálni kell, az bizonyosan nem a »rendezésnek« csúfolt alamizsna nagysága, hanem az a tengernyi ígéret, amivel a koalíczió az ezernyi-ezer családot meg tudta szédíteni, holott tarisznyájában a boldogságnak csak ilyen hamupogácsája találtatik. Megtudjuk továbbá, hogy az állam kenyerét tulajdonképpen 108 ezer alkalmazott eszi, ami a családtagokkal együtt 500 ezer élőlény ellátását jelenti. Ide nem értve a vármegyei és felekezeti dotácziókból részesülő egyéneket és családokat. Ide nem értve az államilag segélyezett felekezeti tanítókat, a képviselőházat, a főrendiházat, valamint a katonákat és honvédeket sem. Sötétebben csak a fölemésztett összegeket festi a pénzügyi bizottság. A 108 ezer alkalmazott a nyugdíjasokkal megtoldva, évenként 275,5 miliommal terheli az államháztartást. A kreált állások száma pedig lehetetlenül nagy. Amiből a koalíczió pénzügyi bizottsága azt az eddig így sohasem formulázott kegyetlen és üres kapitányunk fölriadt, kirántotta fegyverét és vad elszántsággal közéje lődözött a közönségnek. Egy-két ember meg is sebesült, erre aztán nyugdíjazták. Az volt csak ilyen szenvedélyesen rabja szenvedélyének, mint ez a zenebarát ott a másik asztalnál. És tényleg, szegény ezalatt folyton ütötte a taktust, lóbálta a lábát és a keringő fordulatait még talán a nyakával is igyekezett jelezni. Úgy látszott az arcán, hogy egész lénye átolvad a zenébe és ő rá nézve a földi lét megsemmisült. Valósággal vezetni lehetett volna őt a zenehangok segélyével, mint a pórázra kötött ebet, anélkül, hogy észrevette volna, hogy tulajdonképpen nem a maga ura, hogy nem rendelkezik többé saját lényével, hanem egy felső hatalom vette uralma alá azt, egy oly hatalom, amely a zenét csak formául választotta, hogy őt megcsúfolja. Szinte öntudatlanul és mindig ezt az alakot néztük és egyik társunk váltig azt vitatta, hogy ez nem lehet más, mint katona. Mi kinevettük állítását, mire ő azt mondta, hogy be fogja bizonyítani, hogy neki van igaza. Legkiváncsibbak arra voltunk, hogy miképp fog meggyőzni bennünket arról, hogy ez a taktust verő alak tényleg katona, mert azt a leghatározottabban megtiltottuk neki, hogy az ismeretlent megszólítsa és kiverje csodálatos ábrándozásából. Barátunk nyugodtan várakozott, míg a zene egy kis szünetet tartott és akkor eltűnt közülünk, odatételt vonja le, hogy a magyar állam a bürokratikus gutaütéshez áll közel. íme, hogyan visszatérnek a halottak. A Tisza István-féle fizetésrendezésnek volt egyik motívuma, hogy a tisztviselők javadalmait igazán és hathatósan csak úgy lehet rendezni, ha a fölösleges állásokat redukáljuk és azok javadalmait is a munkáskezek kielégítő díjazására fordítjuk. A gondolat visszatért, de ez is, mint minden, ki van fosztva tartalmából. A koalíció csak sóhajtozni tud, felelősséggel járó javaslattal előállani nem mer. Az egyes miniszteri tárcák azonban tele vannak újonnan kreált állásokkal. Polónyié különösen ékeskedik. Kérdezzük : hova lettek a konklúziók, hova tűnt el egyáltalán a megfelelő alapos segítés lehetősége, sőt hova fog eltűnni a 15 miliom jó nagy része is, ha ezt az egetverő panaszt ilyen mártással adják az ország elé. Elég világos, hogy milyen értéke van ennek a 15 miliomos mézesmadzagnak az állam alkalmazottjaira és milyen az adófizetőkre nézve. Az előbbiek nyugodtak lehetnek, hogy a koalíció által föltárandó új bevételi forrásokból — a közelgő nagy államkölcsönt is beleértve — minden lesz, csak az ő javadalmaik megfelelő és végleges rendezése nem lesz. Az adófizetők pedig nyugodtak lehetnek afelől, hogy a tőlük régi és új czímeken kiszorítandó adóknak csak egy nevetségesen csekély töredéke fog eljutni ama szerencsétlen polgártársaik ínséges asztalára, akik az állam kenyerén tengődnek. A felől pedig egyáltalán nyugodt lehet mindenki, hogy itt nem a rendezés a fődolog, hanem egyszerűen a politikai lekötelezés. És ezzel vége is volna, ha a pénzügyi bizottság bölcsei el nem felejtkeznek magukról és az elijesztő képet egy olyan visszataszító ecsetvonással nem fejezik be, ami több mint fölháborító. Azt mondják, hogy a közhivatalnokoknak elfizetett évi 275 miliőm két irányban is túlságos teher a nemzetre, államra és társadalomra. Először azért, mivel sietett a karmesterhez és azzal — aki neki jó barátja volt — sokáig tárgyalt. Aztán visszajött hozzánk, nagy boldogan, mint aki ügyét jól rendbe hozta és leült az asztalhoz. A zene kisvártatva ismét megszólalt és először egy bosztont játszott, az ismeretlen alak erre újra nekilátott az ütem verésének. Most a zene hirtelen elhallgatott, egy pillanatnyi csend következett, a mi emberünk felvágta a fejét és hallgatódzott, mint a felriadt mén, a mikor távoli veszély közeledtét sejti. A következő pillanatban a zene teljes erővel felharsant és egy harczi riadót hallatott, mely fokozott rivalgással a Rákócziindulóba olvadt. Leirhatatlan jelenet következett erre. A mi alakunk emberfeletti dolgot művelt. Egy pillanat alatt újra katonává vedlett és a harczi riadó minden akkordját átélte, átvezényelte, oly szenvedélylyel, hogy már többé nem tudott magán uralkodni, hanem felugrott székéről és kezébe állva a közönségnek, rokkant esernyőjével dirigált egy darabig, aztán pedig elszánt biztonsággal vagdosta a mulinékat, mig a Rákóczi-induló fel nem harsant, mert erre lovaskatonaként nyargalni kezdett, s úgy ugrált az asztalok között, mint egy generális, aki maga vezeti tűzbe seregét, se nem látott, se nem hallott, csak ugrált, vágtatott és hadonászott mindaddig, míg neki nem esett egy lámpaoszlopnak, amelynek aztán iszonyúan nekivágta a koponyáját, mire erős zuhanással a földre esett. Az egész közönség ezt a jelenetet nézte, szertelenül nagy azok egyre növekedő száma, akik nem produkálnal nemzetgazdasági javakat. Másodszor pedig azért, mivel egyre nagyobb terhek hárulnak azokra, akik ilyen javakat produkálnak. Ha gyakorlati alakban akarja valaki megérteni ezt a több mint száz esztendeje idejét múlt feudális nemzetgazdasági doktrínát, azt kell mondani, hogy az állami hivatalnokok nem szaporítják, hanem csak fogyasztják a nemzet, az állam és polgártársaik vagyonát. Magyarul : ingyenélők. Ha ez amaz új korszak és új szellem, amivel Magyarországot boldogítani akarják, akkor kutyául vagyunk. Hogy csak a földmíves, iparos és kereskedő produktív hazafi, de a köztisztviselő, a bíró, a tudós, a mérnök, az orvos, az író nem az , kész középkori áláspont. Hogy illik a koalíció általános eszmeirányához, igaz. De ha ez így van, ha az államtisztviselők csakugyan produktív haszon nélkül, ingyen emésztik föl a másét, — szegények — akkor mire való ez a 15 miliőm alamizsna is ? És mire való mindaz a további ígéret, amelyet a pénzügyi bizottság is két kézzel osztogat, noha az előzményekben azt mondja, hogy minden fizetésjavítás csakis az improduktív hazafiak szaporítása a produktívek terhére! Kezdünk büszkék lenni rá, hogy ennek az új szellemnek vagy minek nem vagyunk osztályos társai. De talán éppen azért képzeltük mi egészen másképpen az állami alkalmazottaknak, néptanítóknak és vasutasoknak tett szent ígéretek beváltását. Olyképpen, hogy az nem jajveszékelések, lealacsonyítások közt és nem a budget morzsáiból fog történni, hanem belátással, a félmilliónyi ember derék munkájának megbecsülésével, sokkal komolyabb mértékben és olyanformán, hogy e rég gyötrő, nemzeti fontosságú érdek legalább hosszabb időre tűrhető nyugvópontra jut. Persze ezt a gondolatot a nagy exigencziák komoly és mély fölismerése vezeti és nem az a fölötte csekélybecsű eleinte nevetgélve, de aztán kínos nyugtalansággal, mikor pedig a szerencsétlen összeesett, odarohantak hozzá, hogy felemeljék, de amikor hozzányúltak, az öreg egyszerre kitört és őrjöngeni kezdett: »Gazemberek, szétvertétek a seregemet és most engem akartok foglyul ejteni, ebből ugyan nem esztek. Pusztuljatok a szemem elől, mert összeapiitalak benneteket !« Erre felkapta rozoga esernyőjét és vad hadonázással kezdett csapdosni maga körül. Persze az a rossz esernyő hamar pozdorjává törött és az öreget nagyhamar legyűrték és elvitték. Amig czipelték, addig folyton kiabált : »Én nem akarok rab lenni! Én király vagyok! Én vagyok a dalai Láma, vagy annak a lovaskapitánya !« Elvitték, nem láttuk többé. Pár nap múlva hallottam csak, hogy kitört rajta a teljes őrület és belehalt. És ekkor, mikor ennek a komikus alaknak meghallottam ezt a szomorú végét, engem is nagy szomorúság fogott el, valami olyan lelkifurdalásféle, hogy azzal a harczi riadó életézel nem siettettük-e mi is annak a szegény ördögnek a halálát, és mindig azon tépelődtem, van-e joga valakinek egy embertársát egy élet kedvéért feláldozni ? Feleletet nem tudtam adni magamnak, de valaki azt tanácsolta, hogy olvassak el egy részt a világtörténelemből, ott majd megtalálom azt, hogy néha egy-egy ilyen riadóélet kedvéért hány ember nyargalt át a másvilágra. AZ ÚJSÁG Péntek, november 16 .