Az Ujság, 1906. december (4. évfolyam, 330-344. szám)

1906-12-01 / 330. szám

4 Hentaller Lajos : Szemtelenség ilyet mondani. Mezőfi Vilmos : Kéri a minisztert, hogy a munkáslakások révén ne teremtsen ipari jobbágy­ságot. (A munkások és a nemzet.) Kossuth Ferencz kereskedelemügyi miniszter ezt hiszi, hogy az egész Ház egyet fog vele érteni abban, hogy Mezőfi képviselő a szólás jogával féz alkalommal visszaélt. A kereskedelemügyi kor­mánynak esze ágában sincs, hogy a munkások ellen ellenséges indulattal viseltessék. Hanem mindig tiltakozni fog az ellen, hogy a munkásokat a magyar nemzet kebeléből mint különálló részt igyekezzenek egyesek kiragadni és ellentétbe hozni a magyar munkás érdekeit a magyar nemzet összességének érdekeivel. (Helyeslés és taps.) A­míg ő a miniszteri székben ül, senkinek ezt megengedni nem fogja. (Taps.) Bozóky Árpád Mezőfi Vilmosnak előbb tett megjegyzésére felelve, kijelenti, hogy neki van érzéke a szoc­iális kérdések iránt, ha nem akarja is ezt az értéket kamatoztatni. (Helyeslés.) (A vitát folytatják.) Földes Béla: Angliában indult meg a mun­kásnép szervezkedése. Ott azonban egészen más a szakszervezet, mint nálunk. Ott a szakszervezet csak akkor engedi meg a sztrájkot, ha azt jogo­sultnak és sikerrel biztatónak tartja. És még Angliában is igen sok a panasz a szakszervezetek ellen, noha azok igen jelentékenyen hozzájárultak a munkások szellemi és erkölcsi színvonalának emeléséhez. A mi szakszervezeteink azonban na­gyon lényegesen különböznek az angolokétól; nálunk a szakszervezetek túlságosan szoros össze­köttetésbe jutottak a szocziáldemokrácziával. A szakszervezetnek semmi köze a politikához, s bizonyos jogi és erkölcsi elveket respektálnia kell. Nálunk valóságos elvadulás tapasztalható; semmiféle kötelezettséget nem akarnak ismerni, csak jogokat, s az általános demoralizáczió jeleit mindenütt láthatjuk. A munkások körében most tapasztalható anarchista felfogásnak tovább táp­lálékot adni nem szabad. Nevelni kell a munká­sokat s gondolkozásukat szabaddá kell tenni. Idézi a szoczialisták folyóiratának azt az állítását, hogy még a szoczialista vezérek nagy része se ért a szoczializmushoz, hanem csak egy pár frázissal vág neki az életnek. A munkások óriási tömegét még meg lehet nyerni a magyar nemzeti állam eszméjének, csak ész és szív kell hozzá. (Tetszés.) Szterényi József államtitkár helyre akarja igazítani azt, a­mit Mezőfi helytelenül mondott. Mezőfi nagyban bírálta a sztrájk­javaslatot, a­mely pedig még el se készült; ez abszurdum. Förster Ottó: Az egész ember abszurdum. ( Derültség.) Szterényi József államtitkár: Mezőfi védel­mezi a sztrájkot és a bojkottot, de a gyárosnak azt a jogát, hogy üzemét redukálhassa, nem akarja elismerni. Ez is abszurdum. Teljes egyenlőtlenség volna, ha a munkásnak a legmesszebbmenő jogot biztosítanánk, a munkaadót pedig abban a jogá­ban is korlátoznék, hogy maga határozza meg, folytassa-e gyárának az üzemét, vagy ne. A sztráj­kokat nem a szakszervezetek rendezik ugyan, de a szervezet hivatalnokai minden sztrájknál ott találhatók a vezetők között, sőt mondhatni, hogy az összes sztrájkokat ugyanazok az emberek inté­zik. A békéltetéseken a kormány a munkások iránt mindig a legnagyobb jóindulatot tanúsította. Volt eset rá, hogy ő maga ajánlkozott a sztrájkvezetők­nek arra, hogy a munkásokat felvilágosítsa, de a sztrájkvezérek ezt sohase fogadták el. A szak­­szervezet szükségességét elismeri a kormány, de csak addig, a­míg visszaéléseket nem követ el. ■Hogy a kormány a kisipart elhanyagolja, azt sem lehet igazsággal mondani; a kormány büszkén hivatkozhatik mindarra, a­mit a kisipar érdekében tett; igaz, hogy egyes iparágakat megmenteni nem lehetett, de nem lehetett másutt sem, a megvál­tozott termelési viszonyok következtében. Meg van győződve, hogy az izgatók csak ártanak a munkásoknak, mikor a szoc­iálpolitikai reformok ellen csinálnak hangulatot a társadalomban. A kormány kéri a képviselőházat, hogy az izgatás miatt ne sújtsa a munkások millióit. (Zajos he­lyeslés.) Sümegi Vilmos a székelyföld érdekében szólal föl. A költségvetést elfogadja. Bánffy Dezső báró az idő előrehordott volta miatt holnapra halasztja beszédét. AZ ÚJSÁG Szombat, deczember 11 Az amerikai magyarság védelme. — Beszélgetés Hengelmüller nagykövettel. — (Saját tudósítói­ból.) Október végén, midőn Goluchowski meg­bukott és Hengelmüller László, Ausztria-Ma­­gyarország washingtoni nagykövete hajóra szállt, hogy érintkezésbe lépjen az új külügy­miniszterrel : egyes amerikai lapokban meg­jelent egy clevelandi távirat, mely ismertette a szélesebb körök számára is egy clevelandi magyar újságnak, a Szabadság­nak Hengel­müller nagykövet és amerikai konzulságaink ellen intézett igen vehemens támadását. A vádaknak, melyek e támadás alapjául szolgál­tak, két oldala volt. Egyfelől szemére vetet­ték a nagykövetnek, hogy politikája Amerika­­ellenes, másrészről bizonyítani látszottak azt, hogy e magatartása és egyáltalán egész tény­kedése nem kedvez az amerikai magyarság érdekeinek. A clevelandi újság támadó czikke eddig ismeretlen adatok alapján azt igyekszik bebizonyítani, hogy a nagykövet és a konzu­látusok nem Magyarország-Ausztria és Amerika egymáshoz való, jó viszonya érdekében működ­nek s hogy a konzulságok, tudatlanságukkal, sok bajt szereznek az amerikai magyarságnak. Nyilvánvaló dolog, hogy e támadás, ha adatai megállják a bírálatot, alkalmas arra, hogy meggyöngítse első­sorban Hengelmüller nagykövet helyzetét úgy az Unióban, mint itthon, Magyarországon. Hengelmüller László nagykövet, mint tud­juk, körülbelül egy hét óta itthon van Buda­pesten. Hallottuk, hogy sűrűn érintkezik a magyar kormánykörökkel és ennélfogva hitelt lehetett adni annak az elterjedt s offic­iózusan nem is tagadott hírnek, hogy köztünk való tartózkodása összefüggésben van azzal az álta­lános óhajtással, hogy a magyarságnak, saj­nos, mind nagyobb arányokat öltő amerikai kivándorlásával szemben erősítsük meg az­ Unió területén levő konzuli szervezetünket s erősítsük meg különösen magyar elemekkel, mert hiszen mindig arról folyt a szó és ismét­lődött meg a panasz, hogy az Amerikába ván­dorolt magyarság nagy elhagyatottságában és bajaiban úgyszólván állami és jogvédelem nél­kül él, mert nagykövetségünknek nincs elég gondja reá és konzulságaink, a mellett, hogy elégtelenek, személyzetük számával és jobbára osztrák eredetével nem eléggé jóakaratuak, de nem is képesek arra, hogy segítségükre utalt honfitársainkat megfelelően támogassák és támogatni tudják. Mindezt figyelembe véve, csak természetes, hogy a nagykövet budapesti tartózkodása fel­keltette azt az óhajtásunkat, hogy tőle sze­mélyesen kérjünk felvilágosítást az immár, sajnos, milliónyi amerikai magyarság sorsáról, küzdelmeiről, s ha igaz a vád, életérdekeinek diplomácziánk és konzulságaink részéről való elhanyagolásáról, az elhanyagolás okairól s a baj megszüntetésének eszközeiről. A nagykövet szíves volt ma délután hosz­­szabb kihallgatáson fogadni Az Újság tudó­sítóját, ki az alább következőkben ad számot látogatásának eredményéről és Hengelmüller nagykövet készségesen és tartózkodás nélkül megtett nyilatkozatairól : (Viszonyunk az Egyesült­ Államokkal.) A nagykövet mindenek előtt arról a vádról tett egészen rövid kijelentést, hogy politikája Amerika-ellenes volna. Ez a vád képtelen, először mert nem felel meg a nagykövet küldetésének és természetes törekvésének, másodszor és főképpen, mert állása, mint amerikai nagyköveté, tarthatat­lanná vált volna itthon is állomása helyén attól a pillanattól fogva, midőn ily politikai irányának tanújelét adta volna. De nem állhat meg ez a vád a nyilvánvaló tényekkel szemben sem, mert tizen­két év óta, mióta mostani pozíc­ióját elfoglalta, mindig a legkitűnőbb személyes viszonyt és egyéb­ként is a legkifogástalanabb érintkezést tartotta fenn az Egyesült­ Államok kormányköreivel. A nagykövet hálásan emlékezett meg tudósítónk előtt arról, hogy e tekintetben minden hatalmon levő amerikai államférfiú részéről a legnagyobb mértékű támogatással és" előzékenységgel s azzal a törek­véssel találkozott, hogy a kölcsönös viszony az Egyesült­ Államok és Ausztria-Magyarország közt a lehető legkitűnőbb legyen. (Vádak a nagykövetség ellen.) De könnyű a helyzete — így szólt — az ame­rikai újságban említett egyéb vádakkal szemben is. Jól ismeri e vádakat, meg is felel reájuk szíve­sen. Az egyik vád a következő tények körül for­dult meg. Egy munkaközvetítő harminc­ vagy negyven magyar kivándorlót elszerződtetett Ala­­bamába, egy ott működő fakereskedő társaság szolgálatába. Nagyon nehéz munkát vállaltak a szerencsétlenek, tudtukon kívül. Erdőirtást ős­erdőben. Nem is bírták sohá sem a munkát, sem a rossz ellátást és szabadulni akartak nehéz hely­zetükből. Ez igyekezetükben súlyos konfliktusba keveredtek a vállalattal s megesett az, hogy a munkavezetők testileg megfenyítettek két magyar munkást, új eszközzel akarva kényszeríteni őket és társaikat, hogy a munkában megmaradjanak. A nagykövet értesülve e dologról, rögtön és saját felelősségére kiküldötte a new-yorki főkonzulátus egy hivatalnokát az alabamai erdőipar-telepre, hogy megvédelmezze honfitársaink érdekét. A ki­küldött, negyvennyolc­ órai utazás után a hely­színére érkezve, mindenek előtt arra a panaszra volt figyelemmel, hogy korlátoztak személyes sza­badságában néhány magyar munkást, erőszakot, testi fenyítéket alkalmaztak ellenök, a­mi azt a benyomást keltette, hogy az amerikai törvények szerint súlyosan büntetendő peonage esetéről van szó. Fentartva tehát magának a bűnvádi eljárás megindításának jogát, a nagykövetség kiküldöttje ezzel meglelte az alapot a magyar munkásokkal kötött szerződés felbontására s miután megtérí­tette a vállalatnak az érettük New-Yorkból ren­deltetésük helyéig kifizetett elég jelentékeny úti­költséget, valamennyiöket Jacksonvillebe, Florida államba kisérte. Itt lévő tiszteletbeli konzulátu­sunk szerzett aztán számukra munkát, de nyitva hagyta számukra azt a lehetőséget is, hogy egy éppen rendelkezésre álló hajón díjtalanul haza­utazhassanak Magyarországba. A kivándorlottak túlnyomó része vállalta az új munkát, kilenc­en közülök azonban azt kívánták, hogy a nagykövet­ség New­ Yorkba szállíttassa őket. Ezt a kíván­ságukat a nagykövetség kiküldöttje már nem teljesítette, mert tapasztalati tény, hogy csak a gyári, bányászati stb. munkára vállalkozó kiván­dorlottak boldogulnak Amerikában, ellenben New­ Yorkban és a nagyvárosokban inkább ki vannak téve annak, hogy tönkre menjenek, elzülljenek. Ez az emberséges cselekedet szolgált aztán alap­jául annak a vádnak, hogy a nagykövetség és konzulátusaink nem segítik, hanem bajba keve­rik az Amerikába vándorolt magyarságot. Pedig — így szólt a nagykövet — alig van európai kormány, mely az emberség szempontjából annyi áldozatot volna kész hozni Amerikába került honfi­társaiért, mint a­mennyit a magyar kormányok mindenkor meghoztak. (A latimeri eset.) A másik, e most említettnél jóval szomorúbb eset 1897-ben Pennsylvaniában történt. A híres latimeri eset ez, midőn a latimeri sherif sortüzet adatott a sztrájkoló tót bányamunkásokra, kik közül tizenegy elesett, tizenegy pedig megsebesült. A nagykövetség ez alkalommal elment a legszél­sőbb határig természetes kötelességének teljesí­tésében. Ámbár az óriásilag felgyülemlett akták közt, melyeknek alapján könyvet lehetne írni az esetről, nincs egyetlenegy panasz vagy feljelentés sem, mely a szerencsétlenség révén érdekeltek ré­széről érkezett volna hozzá­ a nagykövetség.

Next