Az Ujság, 1907. január (5. évfolyam, 1-13. szám)
1907-01-01 / 1. szám
n em hatalomban maradni. Az országehát hadd szolgálja továbbra is azokat, akik úgy tettek, mintha ők szolgálnák az országot. Az ország! Az a naiv antichambikrozó ! Éveken át vár, míg rá kerül a sor, s csak nem tud igazához jutni. Tessék végignézni a közelmúlt történetét Bánffytól kezdve mostanig. Mi mindent nem terveztek az ország javára. De közbejött az egyik obstrukció, mely válságot csinált, közbejött a másik, a harmadik, a negyedik. A parlament, melynek az ország számára kell dolgoznia, mindig a maga dolgát csinálta. Végül jött a nagy fölfordulás, bukott a minden haladást akadályozó szabadelvű párt és jöttek azok, akiktől egy tapodtat sem tehetett előre Bánffytól Tisza Istvánig senki, mert ők nagyon akartak előre jutni. És jöttek ők, a nagyon előre törtetők, a végczéloknak egy kézfordulásra apostolai. Jöttek és itt vannak és hirdetik az igét: mi csak addig maradhatunk, amíg senki sem kívánja, amit mi követelünk, s mi csak azért nem csinálunk semmit a magunkra vállalt munkából, mert különben összeomlik a béke, Magyarország egyetlen üdve, a régi rendszer temetője. Jöttek mint úttörők és itt vannak mint útkaparók, akik amerikáznak. Az ország pedig megint várhat, mert várnia muszáj. Megint ott vagyunk, ahol az ő ellenzékiségük alatt voltunk : a politika a parlament és a kormány helyzetéhez nyomorodik s nem alkalmazkodik az ország igényeihez. Szent czél, hogy a koalíczió fönmaradjon, hogy a kormány fönmaradjon. Ennek a czélnak szolgálatában szünetel a programm, minden párt programmja, ennek érdekében kell eltérni a programaitól a katonai kérdésben és a gazdasági kérdésben, ezért kell hallgatni mindenről, amiről folyton beszéltek s ezért nem szabad semmit se tenni azon a téren, ahol mindent vártunk. A képviselőház és a kormány most már rendesen tudott gondolkozni. Eszébe jutott, hogy valahányszor baj érte életében, ő azt mindig előre tudta. Egy-egy villámgyors elhatározással mindig megmenekülhetett volna. Olykor azonban hiányzott lelkéből az elhatározás aczélos ruganyossága és ilyenkor a fejére szakadt a veszedelem. . Egyszer megtörtént, hogy faluhelyen járva, bement egy házba és vizet kért. Nem is volt nagyon szomjas. Mikor már ajkához emelte a poharat, megütötte fülét egy szó, melyet a kerítésen túl beszélgető emberek mondtak. Tífusz ! Egy kis borzongás futott végig a testén. Tudta, hogy el kellene dobnia a vizes poharat ." az öreg asszony, akitől az italt kérte, vártozással teljesen nézett rá a vörös szemével és ő félig kiitta a poharat. Aztán hazament és tífuszba esett. Később sokat szenvedett egy nő miatt. Nem szerette, sőt meg sem kívánta. Volt egy pillanat, mikor már ajkán volt az oldó szó : Gyűlöllek! . . . De nem mondta ki és gyávaságáért évekig tartó szégyenletes rabsággal bünhödött. . . Most megint maga előtt látta a fehérfőkötős női arczot. Két sárga szem hunyorgott tunyán a fehér arczban. Ha fölemelte a pilláit, akkor világosság lett a szobában. Ha lehunyta, akkor sötétség lett. A fehérfőkötős arcz eltűnt, de a szemei ott világítottak a homályban és megnőttek. Most már akkorák voltak, mint egy-egy tányér. Majd megszaporodtak. A szoba fala, a padmaly csupa sárga, óriás macskaszem volt, melyek mind tunyán és leselkedve pislogtak. Egyszerre valamenynyien lecsukódtak és nem is nyíltak meg többé önönmaguknak a feladatai, a czéljai. Az ország reszkessen, nehogy bajuk történjék, mondjon le, nehogy nehézségük legyen s fizessen számadás nélkül, nehogy zavarba jussanak. S ezalatt folyik az idő, esztendő esztendő sarkát tapossa és mindenik szilveszteri határnap záróköve egy az ország számára elveszett esztendőnek. 1898 óta nincs kiegyezésünk anélkül, hogy önálló vámterületünk volna, és nincs véderőtörvényünk anélkül, hogy nemzeti haladásunk lenne, vagy szociális és gazdasági előnyünk a kétéves szolgálatban. Év év után múlt kész beruházási programmal, de a parlamenti zavarok miatt ma is csak ott vagyunk, ahol voltunk. Nyolc év stagnácziója, nyolc ellopott esztendő a nemzet életéből jellemzi azt a nemzeti küzdelmet, mely ime az ő győzelmükkel végződött, hogy folytatódjék további esztendők lopásával azért, hogy győzelmük bérét a markukban tarthassák. Hol volna az ország, ha Széktől fogva végig dolgozott volna a képviselőház ? Mivé fejlődött volna az ország gazdasága, hová jutottunk volna katonai téren is, ha ők nem még többet követeltek volna, hogy ezzel semmit se engedjenek létesülni ? Öt évi természetes fejlődés volna a hátunk mögött, most kiszámítottan 1909-ig, ameddig együtt maradni akarnak, még három évi mozdulatlanság van előttünk, nehogy a paktumban, vagy a koalíczióban kár essék. ■Hja, az alkotmányért remegnek ők, ez nekik a legszérőbb, most, amíg hatalomban vannak. De ha ma kicsöppennek a hatalomból, vaj’ mit csinálnának holnap ? Egyszerűen nekiesnének az alkotmánynak s hirdetnék ismét a félretett jelszavakat. Akkor megint semmi sem lenne elérhetetlen s mindent rögtön kellene megkapni, a mihez jogunk van. Hát lehet-e más érzéssel, mint keserűséggel harangozni az uj esztendő elébe, mely az övék ? Azaz tele van hazug-Körös körül vak sötétség lett. A beteg mozdulatlanul feküdt ágyán és figyelmesen hallgatta a távoli, szakadatlan hörgést. Majd megértette, hogy ő maga az, aki hörög és ekkor elhallgatott. A gép se zakatolt többet és a kazán se tüzelt. Nagy csend lett köröskörül. A beteg tudta, hogy most történni fog valami. Jönni fog valaki. Már hallotta is közeledő lépteit. Eleintén halkan döngtek, mint egy megrendült emberi szív dobbanása, de aztán félelmetes harsogással közeledtek, mint a partját ostromló tenger árja. Már itt van ! Ő az, akiben a beteg sohasem hitt és a kitől mégis állandóan rettegett a szive titkos zugaiban. Ő, akit sohasem látott és akit mégis jobban ismert, mint önmagát. Itt van mellette. Nem mer ránézni, a szemét se meri kinyitni és mégis látja. Oly kolosszális, hogy homlokával a padmalyt érinti, állával pedig a szoba padlóját. A profilja nemes, zord és kifürkészhetetlen. Ehhez hasonló, szédületes pánikot csak egyszer érzett életében a beteg , akkor, mikor külső országban nagy földrengést élt át. A paloták meginogtak körülötte, a föld bömbölve hánykolódott a lába alatt és ő elvesztette nemcsak minden reményét az élethez, de minden kedvét is. A beteg most megérti, amit különben is tudott, hogy ő benne nincs semmi jóság, semmi szánakozás. Nem is lehet, mert hiszen Ő maga a kérlelhetetlen, örök igazság. Nem beszélnek egymáshoz és mégis megértik egymást. Az ő jelenléte egyetlen nagy kérdés, számonkérés. A beteg tehetetlenül fetreng előtte. Kapkodva keresi a választ, Ságokkal és üres frázisokkal, ígéretekkel, melyekre rá kell fizetni ; illúziók foszlásával, melyeket ők költögettek a reménykedő nemzet fantáziájában ? Pengessen lantot, akinek tetszik, nekünk elszorul a szívünk, ha a jövőbe nézünk, amely teljesen reménytelen. Mert eddig minden kormány után, mely lejárta magát, jöhetett más kormány, de most jaj az országnak, ha megmaradnak, és jaj, ha buknak, mert utánuk megint csak ők akarnak következni, különben, mint a tatárok, felgyújtanak és szétdúlnak mindent. Imádkozzunk tehát életükért és kívánjunk nekik boldog új esztendőt. Más, mint az ő boldogságuk, úgy sem néz erre a szerencsétlen országra. AZ ÚJSÁG kedd, január 1. BELFÖLD. — A delegáczió. Bécsből jelentik, hogy a közös miniszterek és Monicuccoli gróf tengerészeti parancsnok január másodikán délután Budapestre utaznak, hogy a január harmadikán újra megnyíló delegáczionális üléseken résztvegyenek. — A horvát kaszárnyák fölirása. A horvátok azt akarják, hogy a horvátországi közös hadseregbeli kaszárnyákra horvát fölirást alkalmazzanak. Belovár város tanácsa, ma tárgyalta a katonai állomásparancsnok átiratát, amelyben jelenti, hogy horvát fölirást nem alkalmazhat a kaszárnyákon. A községtanács hosszabb vita után elhatározta, hogy a kérdést leveszi a napirendről. __ A zimonyi hajóállomás és a szerb kormány. Zimonyból jelentik, hogy a szerb kormány értesítette a zimonyi rendőrhatóságot arról, hogy helyesli álláspontját, ennélfogva felszólította a szerb hajóstársaságot, hogy a zimonyi állomáson ezentúl a szerb állami lobogót ne tűzze ki, hanem csakis a magyar állami zászlót és a mellé odatűzheti a hajóstársaság saját egyesületi zászlóját. Most tehát a zimonyi állomáson vasár- és ünnepnapokon a magyar zászló leng egyik oldalon, míg a másik oldalon a szerb hajóstársaság ünnepi zászlója. Újév napja. Az újesztendei köszöntések dolgában — amint említettük — szombaton határoztak a koalícziós pártok. Wekerle Sándor miniszterelnököt a koalíczió nevében Hoitsy Pál köszönti. A kormányelnöknél déli tizenkét órakor mely úgy libeg-ugrándozik előtte, mint a szikra. — Mit csináltál magadból ? — szó a kérdés. — Nem tudom, — libeg a válasz — én oly gyönge vagyok ... — Mért vagy gyönge ? Benned is megvolt az erő lehetősége. Te nem találtad meg. — Mert sohasem kerestem. — Azért lettél emberré, hogy keress. Te semmit se kerestél. És ha véletlenül mégis találtál valamit, azt eldobtad megint. — Mindent eldobtam. — Magadat is. Miért ? Semmiért. A beteg most maga előtt látott mindent, amiért eddig élt. A becsületet, a gazdagságot, a hatalmat, az élvezetet . . . Mindez oly kicsinyes, oly mocskos és ostoba volt, mint a baromfiudvar szennyében heverő takarmányszemek. Nem beszéltek többet, de ő ott maradt a beteg mellett. Némán, komoran. A beteg tudta, hogy ezentúl mindig mellette lesz. Akire egyszer ránehezedett az ő szörnyű súlyával, az nem tud többet gondtalanul lélegzetet venni. Valami tüzes fájdalmat érzett a mellében és ekkor felébredt. A szeme előtt megjelent a fehér főkötő. — Szomjas a nagyságos úr ? — Igen. Ivott. Nagy könnyebbséget érzett. A melle ugyan nagyon fájt, a szíve dühösen zakatolt, de azért úgy találta, hogy jól van így.