Az Ujság, 1907. március (5. évfolyam, 52-64. szám)

1907-03-01 / 52. szám

2 indítványok formájában lehetett hallani, nem volt kevesebb, mint ez . A munkáskezeket állami beavatkozással is itthon kell fogni. Új drákói kivándorlási törvényt kell hozni. A földmivelési szakszervezeteket ürügyekkel és zsandárokkal is el kell nyomni. Amihez még a sajtószabadság megrendszabályozása, az esküdtszék hatáskörének megcsorbítása és az az elég világosan megnyilatkozott várakozás járult, hogy a közigazgatási hatóságok a földbirtokosság külön érdekében alkalmazzák a törvényt. Mindez csak olyan képviselőházban volt lehetséges, amelyet nem a magasabb politikai belátás természetes hullámverése, hanem jobbára a fölébresztett szenvedélyek szabálytalan vihara és a kalandorság söpört innen-onnan egybe. A földmivelési munkáskérdés megoldásának természetesen ennyi oktalanság új alapot nem teremthetett. Mindössze csak a valóság ismeretét homályosította el. "fényképpen áll azonban ma is, hogy a magyar földművelő munkásság sorsával mélységesen elégedetlen, s a változott viszonyok közt képtelen lévén megélni, Amerika aránytalanul kedvezőbb gazdasági éghajlata alá szökik. És hogy ez a nítus — a szoczialisták biztatásával növelve — láz gyanánt ragadja meg a parasztságnak egyre szélesebb köreit. Ott inkább, ahol erőszakot próbálnak ellene, mint ott, ahol a megértés és a munkásság helyzetének javítása folyik. Tény azonban az is, hogy a válság békés megoldása a kis- és középbirtokosság körében könnyebb, mint ama bizonyos 43 százalék latifundiumon. A magyar birtokos, aki a nép közt él és a földmivelési munkának maga is többékevésbé részese, a dolog természeténél fogva hamarabb találkozik munkásaival a megélhetés közös, nagy békítő érdekében. A baj fészke a nagy uradalmakban van, ahol a munkás alig több még ma is, mint beállított gép, s a földvételi viszonyok rosszak, vagy egyáltalán nem is — No és ennyiben maradt ? — Ha én nem vagyok ott, annyiban is maradt volna örökre. Én azonban fölállottam a hátulsó lábamra. Teringettél, ez már sok ! Az én pénzbestiám azonban megint finoman mosolygott: — Hadd el, kérlek , senkiért sem teheted tűzbe a kezed. Mindössze csak drágább az egyik, mint a másik. — Erre már igazán méregbe jöttem — folytatta az én jó barátom. — Ráförmedtem : — Hallatlan. Ismered te azt az embert személy szerint ? A pénzbestia mosolygott és megint összeriszálta a három ujját : — Hát hogyne, mikor . . . — Nohát akkor mondd meg, alacsony-e vagy magas? — Magas, hórihorgas ember. — No jó. Szőke-e vagy barna ? — Szénfekete. Nagy sötét szakálla van. — Ez is jó. És a haja ? — Dús fekete fürtjei vannak, mint valami czigány vajdának. Erre már mindenki kaczagni kezdett és összemarházták (ez már akkor divat volt) a pénzembert. Ezzel a személyleírással tudnillik én nyugodtan elszökhetnék San Franciscóig, ha valamikor kedvem szottyanna néhány százezer koronát sikkasztani és San Franciscót elég nyugalmas tanyának tartanám, hogy magamból második kiadást rendezzek. Egyébiránt ezt a dolgot nem henczegés okából mondtam el. Ha akkor az én barátom kapható egy tenyérnyi föld sem. Nem lehet tehát benne kétség, hogy az a reakció, amelyet napok óta hallunk a Házban, elsősorban a latifundiumok érdekeiből párolog elő. Nem becsüljük egyébiránt kevésre a kis- és középbirtokosok bajait sem. Az általános betegség alatt mindenki szenved. Szenved az egész nemzet is. A munkáskrízis az üzérkedésben már előre van eszkomptálva. Ilyen drágaság, amilyen most van, még sohasem volt ebben az országban. De milyen lenne még akkor, ha a krízist — amitől Isten őrizzen — a reakczió tudatlansága fölcsigázná. Ez a drágaság természetesen így is automaticre hat a társadalmi élet kölcsönhatásának törvénye szerint. Drágaság van, mert krízis van. De növekedni fog a kivándorlás, növekedni fog a krízis, mert drágaság van és a munkás megélhetése egyre nehezebb. Útját állani ennek, az állam rendelkezésére álló segítési módokat alkalmazni, legfőbb ideje. Nem osztályérdek, hanem nemzeti szükség. Az erőszakos és reakcionárius rendszabályoktól azonban senkinek sincs annyi oka óvakodni, mint a magyar földbirtokosságnak, s kivált a kis- és középföldbirtoknak. A latifundium csak kiállja valahogy a krízist, de borzasztó elgondolni, hogy milyen óriási romlást és vagyonmegsemmisüléseket idézne elő megint bár egyetlen olyan állami beavatkozás is, mely a munkáslázat paroxizmussá fokozná, s a gyönge terméssel — amire, fájdalom, kilátás van — általános agrársztrájk párosulna. Nem. A magyar földbirtokosságnak nincs semmi érdeke ebben a reakciós próbálkozásban. Szerencsére a józan ítélet ítélőszéke előtt a nagy, egyetemes nemzeti érdeket a magyar földbirtokosság érdekével ellentétbe hozni még a legnagyobb oktalanság sem képes. Ma már jóformán tisztázottnak kell tekinteni, hogy a földbirtokosság igazi barátja csakis az lehet, aki ezeket a reakcziós rugaszott nincs, talán még ma is úgy ismernének »illetékes körökben«, mint elsőrangú revolvert. Az igazit persze sohasem találták meg. Ámbátor nem is keresték. Egyet-mást tanulni is lehetne ebből a két esetből. Ha én nekem az a pénz most a zsebemben volna, amit együgyű honfitársaimtól kedves és derék írótársaim neve alatt már eddig is kicsaltak és kizsaroltak ezek a gyehenna tüzére való alakok, akkor ilyenforma czímeket lehetne olvasni a colportage-lapokban : I. Rothschild alkonya. Fölülmúlták. Egy honfitársunk múlta fölül, kotásokat első pillanattól kezdve súlyos kárhoztatás alá vetette. Ez a kemény kritika az, ami úgy lehet nagy földinduláshoz hasonló válságtól menti meg a magyar földbirtokot. Az igazságnak egyébiránt vagyunk mi olyan barátjai, hogy Andrássy Gyula gróf mai okos beszédét is elismeréssel fogadjuk. Nemcsak a magunk öröme végett, a mi abban áll, hogy fölfogásunkat a belügyminiszter beszédében szinte reprodukálva láttuk. De azért is, mert ezt a beszédet határkőnek tartjuk, amelyen túl már az agrárreakció bukott és leforrázott alakjaival találkozunk. Ezzel legalább a fölfogások tisztultak. Hogy azután mire lesz képes a koalícziós kormány, s hozzá még ezzel a képviselőházzal, az majd kitudódik. AZ ÚJSÁG Péntek, márczius 1. (Praktikum.) Egy kis krónikás eset arról, hogy a miniszterelnökök hogyan látják az erkölcsös világot. Olyan időben történt, amikor az erkölcs szintén járványosan lépett fel. A lapok csupa tisztaságról, az idők megújulásáról és az aranykor elkövetkezéséről írtak. Szóval olyan derült idő járt, a mikor a vén közéletbeli medvék összeránczolják a szemöldjeiket és elégedetlenül mozognak. Az egyik közéletbeli nagyság, előkelő, gazdag ember, hírneves történeti név viselője, elment a miniszterelnökhöz, hogy a vármegyéje fő vicinális vasutját sürgesse. — Kegyelmes uram, végezzétek már el. Már egy esztendeje szaladgálok vármegyénél, városnál, kormánynál, pénzembereknél, de nem megy. Pedig tudhatod, hogy a vármegyémnek valóságos megváltás volna ez a vasút. (Eleganczia.) Minden korszaknak megvan a maga polgári arisztokratáskodása. De minden korszaké más. A hosszú parókás jeunesse dorée-tól kezdve a feltárt nadrágú gigerli-ig, a finnyáskodó sfrécieuse-öktől a legújabbkori mosdatlan szocziológuskodásig egész aranybányája van a polgári előkelősködésnek. A vígjátékírók élnek belőle. Ennek a mi időnknek micsoda az arisztokratikus polgári nyeglesége ? Az elegánczia. Mi az elegánczia ? Szurrogátuma az igazi előkelőségnek. Nemcsak a szép és drága ruha, de a mondvacsinált altruizmus is. Az emberek, kivált pedig az asszonyok, kimondhatatlanul BELFÖLD. — A képviselőház ülése. A képviselőház holnap pénteken délelőtt tíz órakor ülést tart. Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület kérvényéről határoznak, ezután a többi kérdést tárgyalják. — A reakezió ellen. A képviselőházban hoszszabb idő óta különféle czimeken folyó reakciós hadjárat ma valamelyes nyugvóponthoz ért. A függetlenségi párt néhány fiatal tagja tegnap megfenyegette az elvtársakat, hogy az Országos Magyar Gazdasági Egyesület feliratára vonatkozó határozathozatalnál név szerint való szavazást kér. Hadd legyenek tisztában egymással: ki a reakcionárius, ki a liberális függetlenségi. A terv a párt egy részénél szíves fogadtatásra talált, más oldalon azonban heves ellenvetéseket, pártszakadással való fenyegetőzéseket provokált. Ma délelőtt a képviselőházban, a tanácskozási szünet alatt, a Ház egyik jegyzői szobájában azután konferencziát rögtönöztek, amelyen úgy ahogy rendezték a dolgot. Az első felszólaló Justh Gyula volt, aki kifejtette, hogy a függetlenségi pártnak egyöntetűleg kell állást foglalnia és egyhangú határozatot kell hoznia. A gazdasági egyesület kérvénye dolgában két javaslat fekszik a Ház előtt . A miniszterelnök tudakozódott és sülköhögött. — Hm, hm! Baj, baj. Azután mondd meg őszintén, mennyivel vagy te érdekelve ebben a vasútban ? — Hát semmivel. Még a birtokaimon sem megy keresztül. De a vármegyémért teszem, tiszta közérdekből. Ha én mondom, elhiheted. — No, no. Persze hogy elhiszem. Ismerem az aktákat is. De látod, éppen ez a baj. Menj haza és »érdekeltesd magad«, mondjuk, legalább úgy 50—100 ezer korona erejéig. Próféta ugyan nem vagyok, de az a tapasztalatom, hogy akkor menni fog. A közérdekű úr megcsóválta a fejét és hazament. Úgy fél esztendő múlva már vígan fütyült az új vasút.