Az Ujság, 1907. május (5. évfolyam, 104-115. szám)

1907-05-01 / 104. szám

2 szerint. De minden magyar szívébe bele­nyilallik az a szó, hogy a legkevesebb, a­mit megkívánhatunk, annyi, hogy Hor­­vát-Szlavónországban élő véreink »leg­alább magyarok maradhassanak«. Azon­nal fölmerül itt a föl nem tett kérdés magától is, hogy a magyar állam tulaj­donképpen hol van ? Felelni rá azonban nem szükséges. A feleletet mindenki készen találja abban az egész nemzetre oly bántó követelőzésben, a­melyet a horvát-szerb koalíc­ió — még csak nem is a többség — a magyar kormány ellen szögez. Még­pedig új közjogi előnyökért és bizonyosan régi szolgálatok fejében. A milyen például a Dráván túli magyarok­kal való jogtalan és durva elbánás. Két másik tétel az ínségig szegény­­sorsú kálvinista papok segítésére és az új iskolareformra vonatkozik. Nem iri­gyeljük azoknak a belső világosságát, a­kik Tisza gróf beszédének ebbe a részébe is bele fognak kötözködni hivatalból. De egyetlen józan értelem sem fogja magá­ban elnyomni bírni azt az igazságot, hogy Tisza gróf beszédének ebben a részében is több hazafias türelmességet és becsü­letes bátorságot lehet találni, mint a mennyit valaki közéletünk mai láthatá­rán egyáltalán fölfedezhet. Abban a korban, a­mikor szinte min­denki az érdekharcz legélesebb fegyve­reivel küzd az állam és a többi osztályok ellen , akad egy államférfi, a­ki a magyar­ság legmegbízhatóbb oszlopainak, az ev. ref. lelkipásztoroknak pusztán az osztó méltányosság j­ótéteményeit reklamálj­a. És a­mikor a politikai­ körültekintgetés, elvtelenség és gyávaság klasszikus idejét éli, meg meri mondani, hogy állandó ellenlábasával, Apponyi Albert gróffal, egyetért a főkérdésben. Vagyis abban, hogy a magyar népoktatást nem az álla­mosítás, hanem a vallásos szellemtől át­hatott autonómiák alapjára kell fektetni, helyesebben : azon meghagyni. Álláspontjával bizonyosan sokan nem értenek egyet. A népoktatás államosítása kérdésében magunk sem állunk vele és Apponyi gróffal egyazon elvi alapon. Azt azonban mindenkinek meg kell éreznie, hogy mi más lehetne ennek az országnak az élete és mi más a »nemzeti egység« nagy eszméjének tevékeny tartalma, ha a magyar közélet a meggyőződés, a hit és a szabad vitatkozás eme módja sze­rint tudná folytatni az országalkotás félbehagyott művét! A pápai beszéd legmélyebben ható, czivakodásaink közt szinte megdöbbentő része azonban az, a­mit Tisza gróf a pusztító fényűzési szenvedélyről, az osz­­tálygyű­lölet és türelmetlenség rombolá­sairól s ezzel szemben a hit és a művelt­ség testvéri viszonyáról, a vallásos szel­lem és béke erejéről, valamint az egy­házak küzdelmeinek helyes, nemzeti irá­nyáról mondott. A mély meggyőződésnek ezek az egyszerű kijelentései már szinte idegenül hatnak a tékozló életmódban, osztály­­czivakodásokban és ellenségeskedésekben szétmálló időben. Minden, a­mit csak a közéletben látunk, sőt minden, a miért ma hevülnek és a miben hisznek az em­berek , merőben ellenkezik Tisza gróf aggodalmaival. Mindössze csak a lelki­­ismeretek fognak tőle valamelyest meg­zavarodni. A lelkiismeretességre azonban, iga­zat szólván, most nem adunk sokat. Adnunk kell azonban arra, hogy a lelkek­ben a hazafiasság mély impulzusai, a nem­zeti együvétartozás faji és történeti ösz­tönei még egészségesek. Ez fogja tehát megérezni, ennek kell megéreznie, hogy a társadalmi béke érdekében mondott szavak tartalma nem doktrína, hanem egy mélységesen látó hazafias elme in­telme a »nemzeti rut gyülölség«, a szét­húzás és az összetartozó erők fölprédá­­lása ellen. Figyelmeztetés, hogy a bom­lás a nemzeti élet alapjait kezdte ki s a kibékítés, a hazafias összezárkózás órája elérkezett. Hogy ebből politikai irányok vagy éppen kibékítő és egyesítő tevékenységek induljanak ki, — úgy, a­mint helyes volna — hinni ugyan nem merjük. Azonban elég annyi is, ha a társadalmi béke bátor és egyenes jelszava a haza­fias szívekben és elmékben magának fészket rak. A többit kifejti az idő és a­mi ennél is erősebb: a kénytelenség. De ha a közszellem ezt is elveti és rohan tovább a disszoluczió útján, akkor csak a keserves tapasztalat marad még hátra, az észretérésnek eme legbrutálisabb in­dítója. És ha valaki azért zárkózik el mind­ezektől, mert éppen­­ Tisza István mondta, csak tegyen le erről a döntő aggodalmáról is. Ha a jelszó fogott a nemzet lelkében, biztos lehet róla, hogy ő lesz a legutolsó, a­ki annak gyümölcsei után a kezét kinyújtja, a szűk lakkc­ipőhez, a kényelmetlenül feszes redingote-hoz és a kemény, feszélyező czilin­­derhez. Ezt is megszokta azonban, mint az európai kosztot. A­mióta Kína is kezdi az élelmesebb és fürgébb japániak példáját követni, egyre több sárgaarczú ember özönlik Párisba­ és Yen-Yen herczegnek megvolt mindig a maga társasága. Ezek az előkelő pekingi ifjak nagyon buzgón, szinte túlságosan utánozták a jobb­­módú párisi fiatal­emberek divatját. Sportol­tak, a lóversenyre sűrűn jártak, kártyáztak, korhelykedtek és mindenik igyekezett magának egy kis metresszt szerezni. Yen-Yen herczeg kivétel volt, mert neki nem volt pénze. Mint a császári udvartartás­hoz tartozó herczegnek, minden költségét az állam, vagyis a nagykövetség viselte. Örökös ellenőrzés alatt állt, mindenről számlát kellett prezentálnia és nagyobb kiadásokhoz előzetes jóváhagyás végett Pekingbe kellett folya­modnia. Mig onnan megjött hivatalosan a válasz, akár éhen is halhatott volna. A her­czeg oly szegényesen és csaknem olyan bol­dogan élt, mint akármelyik nyomorgó párisi diák. A nagykövet már azt jelenthette haza a szüleinek, hogy a herczeg egészen megjavult, szorgalmasan tanul és régi kicsapongásait egé­szen abbanhagyta. Odahaza az öreg herczeg már azon kezdett tűnődni, hogy ne hozassa-e inkább haza a fiát és ne neveljen-e inkább belőle mandarint, a­ki holta napjáig tanul a haza javára és minden igaz ember örömére. Ekkor történt, hogy a nagykövetség fiatal emberei mulatságra gyűltek össze és a bőséges­­ vacsora után magukkal vitték Yen-Yen her­­czeget is a »Parisiana« mulatóba. A buffet-ben pezsgőzni kezdtek, gyorsan mámoros lett az egész társaság és Yen-Yen herczeg a nélkül, hogy észrevették volna, megszökött Méche d’Or-ral, a legszebb szőke kis nővel. * Az ital már nagyon a fejébe szállt és pajkoskodni, torkoskodni, majszolni kezdett, mint egy gyerek vagy pedig mint egy sárga ,kis majom. Furcsa és groteszk mozdulatai voltak, a szemegolyóját úgy el tudta forgatni, hogy csak a fehérje látszott ki és így ijeszt­gette a leányt. Méche d’Or egyre vigabban falatozott, nőttön-nőtt a jókedve és nem győzte haj­togatni : — Te kis majmom, te kis sárga majmom. Yen-Yen herczeg jókedve azonban nem tartott soká. Az arcza lassanként elváltozott és olyan szomorú, fakó lett, mint azoké a majmoké, a­melyek állatkertjeinkben elkez­denek köhögni és csakhamar beléje pusztul­nak. Az ajka meg-megrándult, a mandula­­vágása szeméből könyek szivárogtak. — Te sírsz ? — kérdezte a leány. És Yen-Yen herczeg reáhajolt a Méche d’Or kezére, hosszan és hizelkedően csókolta, mint a­hogy árva gyermekek szokták a jószivü asz­­szonyok kezét. — Mi bajod ? — kérdezte a leány, de a herczeg nem mert felelni, nem merte beval­lani, hogy nincs pénze. A­milyen bátorsággal és a sors kihívásával érkezett, olyan gyöngé­nek és szánalmasnak érezte magát egyszerre. Félt, hogy őszinteségével a leánynak kellemet­lenséget­ is bajt okoz, a­mi addig eszébe sem jutott. Szeretett volna forró, őszinte vallomást tenni, valahogy ekképp : — Nincs pénzem, de mégis elhoztalak, mert a­mint megláttalak, beléd szerettem. Szép vagy te, mint nálunk odahaza a szilvafa virága és most már röstellem neked bevallani, hogy nincs pénzem. Hátha megharagszol rám, hátha megversz te, a­kit legjobban szeretek a világon. A pinezér — tél víz idején­­— szilvát tá­lalt fel ezüst tálban, gyér levelek közt és Yen- Yen herczeg ajkán önkéntelenül kicsúszott a kínai mondás : — Bai — getsu ai — omou . .. Szilva­virág és holdvilág szeretik egymást. — Mi . . . mit mondtál ? — kérdezte a leány és nevetve hozzátette : — Beszélj nekem kínaiul. Yen-Yen herczeg megfogta Méche d’Or kezét és mosolyogva, finom dallamossággal, a­melyet először érzett át, mondta el egy régi dajka versét: A kedvesemnek tartogattam szilva szép virágát. Lehullt a hó, fehér a rét, halott már világ, virág. A leány felkaczagott, olyan furcsa volt előtte a szavak különös hangzása. A kis her­czeg pedig boldogan dőlt hátra a székében és telhetetlen szemmel nézte Méche d’Ort. A ka­­czagásában és a haja gyűrűiben az arany nemes csengése, színe, reflexe volt meg ; Yen- Yen pedig boldog volt, hogy megvallhatta magának ezt a szerelmet, a­melyet először ér­zett életében. Méche d’Or megtörülte a száját és a her­czeg érezte, hogy itt a válságos pillanat. — Menjünk — szólt a leány. Yen-Yen kétségbeesetten nézett maga elé. ASS ÚJSÁG Szerda, május 1. BELFÖLD.­ ­ A képviselőház. Két hétre ismét vakácziót adott a képviselőház önmagának. Ma délelőtt tizenegy órakor volt az utolsó ülés. Justh Gyula elnök indítványára kimondotta a Ház, hogy a pécsi kiállítás megnyitására küldöttséget meneszt, továbbá hogy a munkásházakra vonatkozó tör­vényjavaslatról szóló bizottsági jelentéseket ki­nyomatja, végül megszavazta harmadik olvasás­ban is az exlexes közösügyi kiadásokról szóló tör­vényjavaslatot, minden ellenvetés nélkül. Ezután azon a c­ímen, hogy a bizottságok a náluk levő javaslatokat akadálytalanul tárgyalhassák, to­vábbá hogy a görög-keletiek húsvéti ünnepei most lesznek, elhatározta a Ház, hogy május tizenhar­­madikáig nem tart ülést. Ezen a napon pedig az 1903. évi zárószámadásokat és a munkásházakról szóló törvényjavaslatot tárgyalják.­­ A pozsony—bécsi vasút. A függetlenségi párt­ tegnap esti konferencziáján történtek élénk beszélgetés tárgyául szolgáltak ma a képviselőház

Next