Az Ujság, 1907. május (5. évfolyam, 104-115. szám)
1907-05-01 / 104. szám
2 szerint. De minden magyar szívébe belenyilallik az a szó, hogy a legkevesebb, amit megkívánhatunk, annyi, hogy Horvát-Szlavónországban élő véreink »legalább magyarok maradhassanak«. Azonnal fölmerül itt a föl nem tett kérdés magától is, hogy a magyar állam tulajdonképpen hol van ? Felelni rá azonban nem szükséges. A feleletet mindenki készen találja abban az egész nemzetre oly bántó követelőzésben, amelyet a horvát-szerb koalíció — még csak nem is a többség — a magyar kormány ellen szögez. Mégpedig új közjogi előnyökért és bizonyosan régi szolgálatok fejében. A milyen például a Dráván túli magyarokkal való jogtalan és durva elbánás. Két másik tétel az ínségig szegénysorsú kálvinista papok segítésére és az új iskolareformra vonatkozik. Nem irigyeljük azoknak a belső világosságát, akik Tisza gróf beszédének ebbe a részébe is bele fognak kötözködni hivatalból. De egyetlen józan értelem sem fogja magában elnyomni bírni azt az igazságot, hogy Tisza gróf beszédének ebben a részében is több hazafias türelmességet és becsületes bátorságot lehet találni, mint a mennyit valaki közéletünk mai láthatárán egyáltalán fölfedezhet. Abban a korban, amikor szinte mindenki az érdekharcz legélesebb fegyvereivel küzd az állam és a többi osztályok ellen , akad egy államférfi, aki a magyarság legmegbízhatóbb oszlopainak, az ev. ref. lelkipásztoroknak pusztán az osztó méltányosság jótéteményeit reklamálja. És amikor a politikai körültekintgetés, elvtelenség és gyávaság klasszikus idejét éli, meg meri mondani, hogy állandó ellenlábasával, Apponyi Albert gróffal, egyetért a főkérdésben. Vagyis abban, hogy a magyar népoktatást nem az államosítás, hanem a vallásos szellemtől áthatott autonómiák alapjára kell fektetni, helyesebben : azon meghagyni. Álláspontjával bizonyosan sokan nem értenek egyet. A népoktatás államosítása kérdésében magunk sem állunk vele és Apponyi gróffal egyazon elvi alapon. Azt azonban mindenkinek meg kell éreznie, hogy mi más lehetne ennek az országnak az élete és mi más a »nemzeti egység« nagy eszméjének tevékeny tartalma, ha a magyar közélet a meggyőződés, a hit és a szabad vitatkozás eme módja szerint tudná folytatni az országalkotás félbehagyott művét! A pápai beszéd legmélyebben ható, czivakodásaink közt szinte megdöbbentő része azonban az, amit Tisza gróf a pusztító fényűzési szenvedélyről, az osztálygyűlölet és türelmetlenség rombolásairól s ezzel szemben a hit és a műveltség testvéri viszonyáról, a vallásos szellem és béke erejéről, valamint az egyházak küzdelmeinek helyes, nemzeti irányáról mondott. A mély meggyőződésnek ezek az egyszerű kijelentései már szinte idegenül hatnak a tékozló életmódban, osztályczivakodásokban és ellenségeskedésekben szétmálló időben. Minden, amit csak a közéletben látunk, sőt minden, a miért ma hevülnek és a miben hisznek az emberek , merőben ellenkezik Tisza gróf aggodalmaival. Mindössze csak a lelkiismeretek fognak tőle valamelyest megzavarodni. A lelkiismeretességre azonban, igazat szólván, most nem adunk sokat. Adnunk kell azonban arra, hogy a lelkekben a hazafiasság mély impulzusai, a nemzeti együvétartozás faji és történeti ösztönei még egészségesek. Ez fogja tehát megérezni, ennek kell megéreznie, hogy a társadalmi béke érdekében mondott szavak tartalma nem doktrína, hanem egy mélységesen látó hazafias elme intelme a »nemzeti rut gyülölség«, a széthúzás és az összetartozó erők fölprédálása ellen. Figyelmeztetés, hogy a bomlás a nemzeti élet alapjait kezdte ki s a kibékítés, a hazafias összezárkózás órája elérkezett. Hogy ebből politikai irányok vagy éppen kibékítő és egyesítő tevékenységek induljanak ki, — úgy, amint helyes volna — hinni ugyan nem merjük. Azonban elég annyi is, ha a társadalmi béke bátor és egyenes jelszava a hazafias szívekben és elmékben magának fészket rak. A többit kifejti az idő és ami ennél is erősebb: a kénytelenség. De ha a közszellem ezt is elveti és rohan tovább a disszoluczió útján, akkor csak a keserves tapasztalat marad még hátra, az észretérésnek eme legbrutálisabb indítója. És ha valaki azért zárkózik el mindezektől, mert éppen Tisza István mondta, csak tegyen le erről a döntő aggodalmáról is. Ha a jelszó fogott a nemzet lelkében, biztos lehet róla, hogy ő lesz a legutolsó, aki annak gyümölcsei után a kezét kinyújtja, a szűk lakkcipőhez, a kényelmetlenül feszes redingote-hoz és a kemény, feszélyező czilinderhez. Ezt is megszokta azonban, mint az európai kosztot. Amióta Kína is kezdi az élelmesebb és fürgébb japániak példáját követni, egyre több sárgaarczú ember özönlik Párisba és Yen-Yen herczegnek megvolt mindig a maga társasága. Ezek az előkelő pekingi ifjak nagyon buzgón, szinte túlságosan utánozták a jobbmódú párisi fiatalemberek divatját. Sportoltak, a lóversenyre sűrűn jártak, kártyáztak, korhelykedtek és mindenik igyekezett magának egy kis metresszt szerezni. Yen-Yen herczeg kivétel volt, mert neki nem volt pénze. Mint a császári udvartartáshoz tartozó herczegnek, minden költségét az állam, vagyis a nagykövetség viselte. Örökös ellenőrzés alatt állt, mindenről számlát kellett prezentálnia és nagyobb kiadásokhoz előzetes jóváhagyás végett Pekingbe kellett folyamodnia. Mig onnan megjött hivatalosan a válasz, akár éhen is halhatott volna. A herczeg oly szegényesen és csaknem olyan boldogan élt, mint akármelyik nyomorgó párisi diák. A nagykövet már azt jelenthette haza a szüleinek, hogy a herczeg egészen megjavult, szorgalmasan tanul és régi kicsapongásait egészen abbanhagyta. Odahaza az öreg herczeg már azon kezdett tűnődni, hogy ne hozassa-e inkább haza a fiát és ne neveljen-e inkább belőle mandarint, aki holta napjáig tanul a haza javára és minden igaz ember örömére. Ekkor történt, hogy a nagykövetség fiatal emberei mulatságra gyűltek össze és a bőséges vacsora után magukkal vitték Yen-Yen herczeget is a »Parisiana« mulatóba. A buffet-ben pezsgőzni kezdtek, gyorsan mámoros lett az egész társaság és Yen-Yen herczeg a nélkül, hogy észrevették volna, megszökött Méche d’Or-ral, a legszebb szőke kis nővel. * Az ital már nagyon a fejébe szállt és pajkoskodni, torkoskodni, majszolni kezdett, mint egy gyerek vagy pedig mint egy sárga ,kis majom. Furcsa és groteszk mozdulatai voltak, a szemegolyóját úgy el tudta forgatni, hogy csak a fehérje látszott ki és így ijesztgette a leányt. Méche d’Or egyre vigabban falatozott, nőttön-nőtt a jókedve és nem győzte hajtogatni : — Te kis majmom, te kis sárga majmom. Yen-Yen herczeg jókedve azonban nem tartott soká. Az arcza lassanként elváltozott és olyan szomorú, fakó lett, mint azoké a majmoké, amelyek állatkertjeinkben elkezdenek köhögni és csakhamar beléje pusztulnak. Az ajka meg-megrándult, a mandulavágása szeméből könyek szivárogtak. — Te sírsz ? — kérdezte a leány. És Yen-Yen herczeg reáhajolt a Méche d’Or kezére, hosszan és hizelkedően csókolta, mint ahogy árva gyermekek szokták a jószivü aszszonyok kezét. — Mi bajod ? — kérdezte a leány, de a herczeg nem mert felelni, nem merte bevallani, hogy nincs pénze. Amilyen bátorsággal és a sors kihívásával érkezett, olyan gyöngének és szánalmasnak érezte magát egyszerre. Félt, hogy őszinteségével a leánynak kellemetlenséget is bajt okoz, ami addig eszébe sem jutott. Szeretett volna forró, őszinte vallomást tenni, valahogy ekképp : — Nincs pénzem, de mégis elhoztalak, mert amint megláttalak, beléd szerettem. Szép vagy te, mint nálunk odahaza a szilvafa virága és most már röstellem neked bevallani, hogy nincs pénzem. Hátha megharagszol rám, hátha megversz te, akit legjobban szeretek a világon. A pinezér — tél víz idején— szilvát tálalt fel ezüst tálban, gyér levelek közt és Yen- Yen herczeg ajkán önkéntelenül kicsúszott a kínai mondás : — Bai — getsu ai — omou . .. Szilvavirág és holdvilág szeretik egymást. — Mi . . . mit mondtál ? — kérdezte a leány és nevetve hozzátette : — Beszélj nekem kínaiul. Yen-Yen herczeg megfogta Méche d’Or kezét és mosolyogva, finom dallamossággal, amelyet először érzett át, mondta el egy régi dajka versét: A kedvesemnek tartogattam szilva szép virágát. Lehullt a hó, fehér a rét, halott már világ, virág. A leány felkaczagott, olyan furcsa volt előtte a szavak különös hangzása. A kis herczeg pedig boldogan dőlt hátra a székében és telhetetlen szemmel nézte Méche d’Ort. A kaczagásában és a haja gyűrűiben az arany nemes csengése, színe, reflexe volt meg ; Yen- Yen pedig boldog volt, hogy megvallhatta magának ezt a szerelmet, amelyet először érzett életében. Méche d’Or megtörülte a száját és a herczeg érezte, hogy itt a válságos pillanat. — Menjünk — szólt a leány. Yen-Yen kétségbeesetten nézett maga elé. ASS ÚJSÁG Szerda, május 1. BELFÖLD. A képviselőház. Két hétre ismét vakácziót adott a képviselőház önmagának. Ma délelőtt tizenegy órakor volt az utolsó ülés. Justh Gyula elnök indítványára kimondotta a Ház, hogy a pécsi kiállítás megnyitására küldöttséget meneszt, továbbá hogy a munkásházakra vonatkozó törvényjavaslatról szóló bizottsági jelentéseket kinyomatja, végül megszavazta harmadik olvasásban is az exlexes közösügyi kiadásokról szóló törvényjavaslatot, minden ellenvetés nélkül. Ezután azon a címen, hogy a bizottságok a náluk levő javaslatokat akadálytalanul tárgyalhassák, továbbá hogy a görög-keletiek húsvéti ünnepei most lesznek, elhatározta a Ház, hogy május tizenharmadikáig nem tart ülést. Ezen a napon pedig az 1903. évi zárószámadásokat és a munkásházakról szóló törvényjavaslatot tárgyalják. A pozsony—bécsi vasút. A függetlenségi párt tegnap esti konferencziáján történtek élénk beszélgetés tárgyául szolgáltak ma a képviselőház