Az Ujság, 1907. június (5. évfolyam, 143-155. szám)

1907-06-16 / 143. szám

Budapest, 1907. V. évfolyam. 143. szám. Vasárnap, junius 16 Előfizetési árak: Egész évre _ 28 k. — 1. Félévre___... 14 » — » Negyedévre _ 2­7 * — » Egy hóra___2 » 40 » Egyes szám ára helybeli és vidéken 10 fillér. AZ UJJSÁG SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon 56—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi­ út 54. sz. Telefon 64—01—02—03. Megjelen hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. ROVÁS: A ki nem hiszi el, nézze meg a törvényt. Törvényben van kimondva, hogy képviselőnek csak nagykorú ember választható meg. Ennél­fogva a képviselő urak mind nagykorúak. Ennélfogva nagykorú az a százharmincz úr is, a­kinek egy szép napon eszébe jutott, hogy a kis ember nem várhat a boldogságára addig, míg Kossuth Ferencznek bejelentenék indít­ványaikat, ennélfogva ők sem vártak. Sürgős, nagyon sürgős volt a kis ember — tegnap­előtt. Ma azonban helyeslőleg tudomásul vet­ték, hogy az indítványok indokolása várjon a horvát obstrukc­ió végéig, s azután is ter­mészetszerűen várhat a kis ember, míg az esetleg elfogadott indítványokat a kormány beillesztheti bokros teendői sorába. Mennyi idő, de mennyi, a­míg a kis ember ráér, s ők nem várhattak huszonnégy óráig. Minek kí­vánja akkor a törvény, hogy a képviselő nagy­korú legyen ? M Olyik ember csak akkor tudja, hogy a pofon megaláz, mikor már az arczán csattan, mások a személyes tapasztalat nélkül is tud­ják s nem várják azt be. A koalícziós urak csak most kezdenek dühöngeni, hogy micsoda szégyen és nevetség a folytonos horvát szó a magyar parlamentben. Fülükbe kellett csat­tantani azt a pofont, addig nem is sejtették. Mi konstatáltuk, miikor a nagy barátkozás mézesheteiben fölhangzott a­Z első horvát »Tisz­telt Ház !«, a­minek elvi jelentőségét kidomborí­tottuk. De hát persze, erről ők nem tehetnek. De már az nem igaz, hogy semmiről sem te­hetnek, mivel a horvátoknak joguk van a horvát szóhoz. Ez a joguk megvan nekik 1868 óta, s mégis csak most élnek, azaz vissza­élnek vele. Egyszerű, világos tény, hogy a horvát szóáradatot azok hozták magukkal, a­kiket a magyar koalíczió segített mandátum­hoz, s a koaliczió nemzeti szellemére egyaránt jellemző, hogy kegye csupa olyan testvér felé fordult, a­kik egy kukkot sem tudnak ma­gyarul, s azok ellen, a­kik mindig magyarul beszéltek.* Csodálatos, hogy a bizalomteli hangulat mindig csak hétfőtől szombatig tart. Szom­baton — vasárnapi eseménynek — mindig kitör belőlük a félelem. Ilyenkor a henczegek is sápítozva írnak s szidják a komiszokat, a­kik ellenfél létükre a koalíczió ellen mernek hangulatozni. A főfüggetlenségi ma kitűnően csügged, annyira, hogy sóhaj formájában már az igazságot is kormánya fejéhez vágja. Őszre marad minden, mi lesz őszszel, ha minden kemény diót akkorra tartogatnak ? Alkot­­mánybiztosítékok ? Őszszel. Kiegyezés ? Ősz­szel. Újonczemelés ? Őszszel. Választóreform? Őszszel. Kis ember boldogítás ? Őszszel. Úr­­isten, így összehalmozni a nehézségeket, mik alatt össze kell roppanni. Vigasztalódjék az aggódó főfüggetlenségi. Ha arra gondolna, a­mire az előrelátó Wekerle, nem félne tőle. Őszszel ki fog derülni, hogy tavasz is van. KOBOZ KRÓNIKÁJA. Nyeregbe jutni élvezet, De lovagolni nehezebb, Mint henczegni gyalog. Felül vasárnap a csibész, S legott bolond komédia kész A ló már oldalog. Előre — lotty és hátra — totty, Lig­ lóg előbb csak valahogy A komikus alak, Majd ló farán, majd ló fején, De sosem ül kellő helyén, — S forog, de nem halad. Indúl. .. ha-h­ó ! Megáll. .. gyű­gyű ! Jaj, mily ügyetlen együgyű, Hát kellett ló neki ? S mi gonoszul nevetjük őt, Pedig utóbb szegény rüpők A nyakát szegheti. Látod szegény, a vurstli­ban Vidám körhinta annyi van, — Míg annál maradál: Keringtél bükkfa paripán Vitézül, mint egy kapitány, S hamar, mint a madár. De másra, többre fájt fogad : Megülni az élő lovat. Nos hát, nyeregbe’ vagy. De, ah, nagyon kétséges egy, (Mert ez a sport sehogyse’ megy,) Hogy benne is maradj. Neked a ló, ládd, nem való, De mert igen vigasztaló Bajunkban más baja, — Nézd , a hon uj fő emberi Nyeregben, — s őket is töri Hasonló nyavalya. A trón- s a nép-hegy mind oda! Nem ült nyeregben még soha Kormány ily gyatramód. Faképnél hagyja a király, S a nemzet is megérzi már A dicstelen valót. Nyeregbe hetykén szállt elébb, De elveszítve kengyelét, Már a lovas szűköl. Mint Bernát a mennykő után, Kaczagtatón kapkod csupán, S munkál a láb s ököl. Hiába az erőlködés ! S ha száz indítvány , mind kevés Meggyőzni már a hont, Hogy jól ül a nyeregben ez, Ki kézzel-lábbal úgy evez, Akár a­­ darabont. Bár bécsi ostor rája csap, Bécsnek ez is szolgája csak, S mégcsak nem is kegyelt. A darabont nem tűrt gálád Zágrábi fricskát legalább, — Ez­­ ilyet is lenyelt. Lehet-e ennek vége más, Mint iszonyú lezuhanás ? . . . így j­ó lovas nem ül! Jaj annak, a ki nem tanul S nyeregbe száll tudatlanul És tehetetlenül!­ ­ Lapunk mai száma 52 oldal. Horvát obstrukczió. Itt vagy megint kis ártatlan, h­im fészked áll még bántatlan . . . Édes gyermekkori emlék. És mégis hogyan jajgatnak most azok, a kik az obstrukczió szent alkotmányos intézmé­nyét szerzették. Az 1898. esztendő szabad­ság-lovagjai. Az 1902. esztendő vezérei. Az 1903—1904. évi nagy hadjárat nem­zeti hősei. A kik a kisebbség elévülhetet­len jogaira hivatkoztak és brutális erő­szakkal ölték ki a magyar alkotmányból a parlamentarizmus szellemét. A kik meg­semmisítették a többség elvét, mert tud­ták, hogy a többség telve van az alkot­mány mély tiszteletével és inkább magát engedi összetiporni, mint az alkotmányt. És a­kik végre győztek. Nem úgy, mint az egymással törvényes fegyverekkel vere­kedő felek szoktak, de mint a haramia, a­kinek a törvényre nincs semmi gondja. És berendezték hatalmukat ugyan­azokon az alapelveken, a­hogyan meg­szerezték. A többség elve ki lévén élve, nem volt többé többségre szükségük. Pótolták azzal, a­mivel kezdték. Bandába állottak és azt mondották : ez a többség. Kisebbségre pedig szintén nem volt szük­ségük, mert az — magukról tudják — alkalmatlan. Tehát eltiporták vagy be­alkudták magukhoz. Az obstrukczió mint alkotmánygyilkos elv sehol a világon nem győzedelmeskedett annyira, mint Magyar­ Parabellum­. írta Ambrus Zoltán. Tizenhét-tizennyolcz esztendős lehettem... — beszélte Borsy — úgy emlékszem, még a gimnáziumba jártam, de lehet, hogy már mű­egyetemi hallgató voltam . . . szóval éppen csak hogy kinőttem a kamaszkorból. . . s a családomban még mindenki gyerekembernek tekintett... a­mikor egyszer Richard bátyám egy hordárt küldött hozzánk, azzal az üzenet­tel, hogy ebéd után azonnal menjek fel hozzá. Mikor benyitottam a dolgozószobájába, az íróasztalánál találtam, ügyirat-csomók kö­zepett , valami hivatalos írást olvasott. Leültetett, félretette az ügyiratot, meg­kínált czigarettával és igy szólt hozzám : — Te fiú, a múltkor, a­mikor Malvin né­­nédnél vacsoráltunk, valami új lövő­szerszám­­ról beszéltél a gyerekeknek. Csak félfüllel hal­lottam , de érdekel ez a dolog. Micsoda szer­szám az, a­miről beszéltél ! — A parabellum —,feleltem. — És mi a csoda ez a parabellum ? — kérdezősködött tovább Richard bácsi. — A parabellum — magyaráztam — a Browning-féle revolvernek egy tökéletesített fajtája. Azt bizonyosan tudja Richard bácsi, hogy a Browning-féle revolver a legjobb. A parabellum abban különbözik a közönséges Browningtól, hogy hat vagy tizenkét lövés után nem kell újra megtölteni. A szerkezete olyan, hogy minden lövés után újra meg­töltődik magától, egészen a hatvannegyedik lövésig, mert hatvannégy töltéssel lehet előre ellátni.­­ Szóval egy jól felszerelt parabellummal hatvannégy lövést lehet tenni, a­nélkül, hogy újra kellene tölteni.

Next