Az Ujság, 1908. január/2 (6. évfolyam, 14-27. szám)

1908-01-16 / 14. szám

Budapest, 1908. Csütörtök, január 16. II. évfolyam. 14. szám. Előfizetési éraki Egész évre _ 28 k. — £ Félévre „ _ „ 14 » — * Negyedévre ... _ 7 » — * Egy fióra « „ «, 2 » 40 » Egyes szám éra helyben­­ 4_ és vidéken 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG: »Budapest, Rákóczi-út 54. bz. Telefon 56—16. KIADÓHIVATAL:­­ Budapest, Rákóczi­ út 54. sí. Telefon 64—01—02—03. Megjelen hétfő kivételével­­ minden nap, ünnep után is. "­ ROVÁS: Hiba volna elmulasztani az országra való hivatkozást. Az ország teljesen nyugodtan fo­gadja a házszabályreviziót. Tehát az ország akarja a házszabályreviziót. Természetesen. A januári választásokon az ország felelt ugyan e kérdésre : kell-e neki a házszabályrevízió, s felelt nemmel. Ennélfogva megkérdezés nél­kül bizonyos, hogy most igennel felelne. Az ország ugyanis szintén koalíc­iós. De feleljen Apponyi úr : ha ő ma ennek a nyugodt or­szágnak föltenné a kérdést, úgy, mint 1906 januárjában, a­mi most képtelen föltevés, mert ki van zárva az eset, hogy Apponyit ki­dobnák, mint Polónyit, de hát csak tegyük föl, mit gondol Apponyi, akkor is nyugodt maradna az ország, s ő a mai helyzetben nem tudná ugyanazt a vihart támasztani, mint akkor, az akkori helyzetben? Csináljanak, a­mit akarnak, de hagyjanak békét az ország­nak. Nem az országnak kell a szólásszabad­ságnak elnevezett klotár, hanem nekik, s nem az ország nyugodt, hanem ők nem nyugtala­nítják.* Óriási tévedés, mondja Wekerle. Dehogy is meglepetés a házszabályrevízió, hiszen Andrássy már hetekkel ezelőtt bejelentette. Dehogy is ellenkezik a többség eddigi nemzeti szellemével, sőt ellenkezőleg. Dehogy is sérti a szólásszabadságot, hiszen csak nem vétek a szólásszabadság ellen, ha addig be nem re­kesztik az ülést, a­míg valakinek mondani­valója van. S dehogy is akarják ők a klotúrt, ellenkezőleg: százötven embernek kell indít­ványoznia, s azonkívül az elnöknek is hozzá­járulnia, mielőtt bezárnák a vitát. S végül nem is gondol a házszabályrevízióra, hanem maga a képviselőház. A kormány nem is szól bele, éppen csak kidolgozza a tervezetét. S nem is foglal irányában állást, éppen csak arra alapítja egész további politikáját. Kell-e ennél tisztább tisztázása valamely tisztázatlan kérdésnek ?* A finom Andrássy ma ismét nyilatkozott a választóreformról. S nem hajlandó elmon­dani nagy titkát, mert elég jókor ismeri meg az ország a már beterjesztett javaslatokból. Mért kell titkolni ? A kiegyezési titkot még megokolták azzal, hogy nem szabad az osztrák­nak elárulni, a­mit vele tárgyalnak. A finom Andrássy azonban nem vesz magának fárad­ságot kifogás találására, hanem egyszerűen, belügyi végzésszerűleg és grófiasan azt mondja : majd megtudják elég jókor. Tudniillik akkor, mikor már kész a javaslat, mikor in camera caritatis már el van fogadva, mikor változ­atni rajta már nem lehet, szóval, mikor megint nekik lesz igazuk, s ez a javaslat, úgy, a­hogy van, sokkal jobb lesz mindazok­nál, a­mik többé nem lehetnek. Leonóra. írta Színi Gyula. Leonóra egyedül ült a szobában és me­rengett. A kezében egy könyv volt, a­melynek a czímlapján szomorúfűzfa borult egy urnára és egy tört oszlopra, a­melybe ez a szó volt vésve : »Poésie«. Nem lapozott a könyvben, hanem át­engedte magát egészen a gondolatainak, a­melyek lassú, halk akkordokban olvadtak föl és a nagy világfájdalomba búgtak bele. Musset, Byron, Chopin fogták meg a lelkét és a George Sand hősnőit lelki rokonainak érezte. »Femme incomprise« volt ő is, a­ki a világ ezer hiúsága közepett hiába kereste azt az egyetlen embert, a­ki megértse. Családja, rokonai, ismerősei örökösen ag­gódtak érte és egyben tisztelték is szomorúsá­gát, a­melylyel elfordult a földi hiúságoktól, hogy a költészet ideális világába merüljön el egészen. Nem járt álarczos bálokba, a­melyek pedig akkor — a harminc­as években — nagyon divatosak voltak, színházban, mulat­ságon csak elvétve lehetett látni; társaságban is ritkán.Az asztalnál keveset evett, legföljebb egy kis édességet majszolt. Az evés, ez az állati működés, hogyan is illett volna éterikus lényéhez ! Inni sem ivott egy csöppet sem és a boros pohárba, a­mikor asztalhoz ült, bele­tette a finom csipkekeztyűjét. Igazi világa az otthon volt, a négy sima fal, a­melynek tapétáit a biedermeier-kor egyszerű virágos ornamensei díszítették. A fa­­on sima léczkeretekben családi arczképek, metszetek, tájkép-litográfiák voltak. A búto­rok mind barnapiros mahagónifából készültek, szolidak, erősek, kényelmesek voltak. A nagy gömbölyű asztal erős, vastag oszloplábon állt és a tükre oly fényesre volt csiszolva, hogy még a légy is elcsúszhatott rajta. Rend és tisztaság uralkodott általában mindenütt. A bútorokat napjában többször le kellett törülni, mert a por könnyen ellepte a tükörsima felületeiket. A párnás bútorok, pamlagok, fotelek át voltak húzva világos­­szürke burokkal, a­melyeken zöld zsinór je­lezte a bútorok körvonalát. Egy szőnyegszövő ráma, a­mely a pianinó mellett állt, eléggé elárulta, hogy miért kellenek a huzatok, a­melyeket csak különösebb alkalmakkor vet­tek le. Egy szép bronzcsillár, a melybe viasz­­gyertyák voltak tüzködve, rózsaszínű füllel volt megvédve a por ellen. A komót-szekré­­nyen üvegbura alá volt helyezve az óra, a mely fekete mahagóni talpon alabástrom osz­lopokon pihent és a melyet a szép Phoebus és Esmaralda bájos bronzszobra koronázott. Egy­­egy bronzgyertyatartó állt az órától jobbra­­balra és porczellán-vázákban csinált virágok pompáztak. A szalon igazi dísze azonban a »servante« volt, a­hogy akkor nevezték. Üvegszekrény, a melynek belül tükörlap volt a háta és ebben sokszorosan csillogott, pompázott a sok csésze, a­melyet anyáról-anyára gyűjtöttek össze a családban. Volt köztük sèvresi, meisseni, vieux saxe és alt-wien porczellán is, aztán csészék, a­melyek a család örvendetes eseményét, há­zasságokat, születéseket örökítették meg, vagy a haza valamelyik fontos eseményét, király­­koronázásokat, az uralkodó család esküvőit. Itt-ott egy-egy romantikus olasz táj is díszí­tette a porczellánokat, a­melyek pedáns, gon­dos rendben sorakoztak egymás mellé. Leonóra az ablak mellett ült. A fehér perkál függönyön hiába tűzött be a napsugár, nem tudta felvidítani és megpirosítani Leonóra sápadt arczát. Irigy nyelvek azt mondták ugyan róla, hogy halványságát a túlságos fűzés és egyéb sápasztó szerek okozzák és hogy a szeme élénkségét úgy fokozza, hogy czitromot föccsent beléje. De a­ki csak egyszer is látta őt egyedül, otthon, házias egyszerűségében, nem hitt többé a rágalmakban. A világfájdalom ugyan haloványságot és diszkrét szomorúságot vetett az arczára, de milyen jól illett ehhez a simán lefésült és középütt ketté választott haj, a­mely az arcz két oldalán loknis fürtöket bocsátott le ná la Hortense Manciani«. A homloka közepén pedig egy csöpp türkiszt tartott a filigrán arany­fonál, — a »ferronniére« —■ a mely a homlokát átfűzte és halántékainál a haja alá bújt. Apróvirágos muszlimruha volt rajta, a mely szabadon hagyta nyakát, vállát, mérték­kel a keblét is és óriási, széles sonkaujjaival, szétömlő, bő, ránczos rokolyájával még kar­csúbbnak mutatta darázs­ derekát. A hátára és keblére finom kasmirkendő borult. Kurta szok­nyája alól fehér selyem harisnyája a bokája ingerlő formáját nemcsak kiemelte, hanem valami szelíd háziassággal is burkolta körül. Fekete selyemtopánkája épp csak körülölelte a lábát, elül hosszú, keskeny orrba végződött a mely laposan el volt metszve. Az egész topá­n -----------------------------------------------------n A zágrábi kefirek. A horvát bánt ma kőzáporral fogad­ták Zágrábban. Ablakokat és fejeket zúz­tak be . Rauch Pál báró nem a báni palota előtt köthetett ki, a­hová pedig elindult, hanem magánpalotájába mene­kült, a­mely szerencsére egy kis mellék­­utczában van. Ez volt a hivatalos fogadtatás. Ilyen volt a báni dísz­bevonulás. A Rauch Pál báró paczifikáló munkája azzal kezdő­dött, hogy majdnem beverték a fejét. Pedig nagy önérzettel fogadkoztak, ő is, a kormány is, hogy a Rakodczay kudar­­czát helyreütik. Azt hirdették, hogy most jó nyomon vannak, s a horvát kérdés megoldása úgy megy majd, mint a karika­­csapás. Bolond, a­ki a zágrábi események­nek örülni tud, de még bolondabb, a­ki azokban az utczai csőcselék jelentéktelen tüntetését akarja csupán látni. A leg­bolondabb pedig, a ki mindezt előre nem látta s még ma sem akarja belátni, hogy a koalíczió horvát politikája csak ide vezethetett. A fiumei rezoluczió, a Supiló­­val kötött paktum, a horvátokkal vál­tott testvéri csak hazug, kétszínű s köl­csönös becsapásra szolgáló mesterkedés volt. Mind a két fél úgy tett, mintha azt akarná, a­mit a másik, de mindegyikük tudta a másikról, hogy szive hideg ma­radt s elméje a csalás gondolatával fog­lalkozik. A­mi a vasutasok pragmatikája nyomán kifakadt, a hazugságok kelése volt, a­mely a fertőző testvéri csóktól keletkezett. A horvátok obstrukcziója, Rakodczay jóhiszemű, de kalandos és ki­látástalan vállalkozása, a nemzeti párt fel­­élesztési próbája, mind beteges tünetei voltak a koalíc­ió horvát politikájának. S most itt vagyunk a vég kezdeté­nél. Félhivatalos kormánylapok hirdetik éppen ma, hogy Horvátországban erő­teljes, határozott és czéltudatos politi­kának jelei mutatkoznak. No ezt ugyan jól tipelték. A kőzápor, mely végigkísérte a zágrábi díszbevonulást, a magánpalota- Lapunk mai száma 32 oldal

Next