Az Ujság, 1908. július/1 (6. évfolyam, 158-169. szám)
1908-07-02 / 158. szám
2 ........................................... a munkások vezetőit terheli a felelősség egész súlya. Mégpedig sok irányban terheli. Oly kockázatokba viszik bele a munkásokat, amelyek a szóban forgó kérdéssel semmi arányban nem állanak; kiteszik őket, s velük sok száz családtagot, a nélkülözésnek, esetleg munkaelvesztésnek , s főleg súlyos gazdasági károkat idéznek elő, amelyek a polgári társadalmat sújtják. S a munkásokra épp ez utóbbiban rejlik egy nagy veszedelem. Az tudniillik, hogy a polgárságnak az a nagy zöme, mely az évek folyamán munkásbaráttá nevelődött, ily esetek alkalmából megzavarodik ; rokonszenvében megingatják azok a momentumok, amelyeket vagy nem tud megérteni, vagy ha megérti azokat, sehogy sem helyeselheti. Hogy miért kelljen sok száz munkásnak sztrájkolni, miért kelljen elsőrendű fontosságú üzemek működését kocztáztatni vagy pláne megakasztani, holott csupán arról van szó, hogy a szakszervezetnek hatalmi befolyása legyen a munkaadó vállalatában s beavatkozási joga a munkaadó és munkás mindennapi ügyeibe, s azt a polgári társadalom annál kevésbé tudja megérteni, mert sokszor nagyon hoszantó eseteket lát, amelyekben a vállalkozónak és munkaadónak legtermészetesebb jogai és érdekei vétetnek semmibe egy szakszervezeti hatalmi beavatkozás folytán. A gázgyári munkások ma kitört sztrájkját is ebből a szempontból vagyunk kénytelenek megítélni. Két hétig folytak a tárgyalások, melyeknek materiális eredménye föltétlenül kedvező volt a munkásokra. A munkabér- ésmunkaidő-követelések tekintetében a gyárigazgatóság elment a lehető legszélsőbb határokig. S úgy látszott, hogy a munkások a kivivőit sikerükkel beérik s a munka akadálytalanul folyik. Egyszerre az utolsó pillanatban harcz és háború tör ki — a bizalmi férfiú miatt. A szakszervezet azt követeli, hogy neki képviselői legyenek a munkások közt, akiknek bizonyos alkalmakkor beavatkozási joguk van, de mindenesetre jelentést tesznek a szakszervezetnek s a maguk felfogása szerint kritizálják a munkaadó rendelkezéseit és ténykedéseit. Bármily oldalról nézzük is ezt a kérdést, rideg hatalmi érdeknél egyebet nem tudunk benne látni. A szakszervezet itt, közvetve bár, de mégis elég nyomatékosan, úrrá akar lenni a vállalat fölött, mélyen belenyúl, mert módja van rá, a legszigorúbban vett magánjogi viszonylatokba s a legmagánabb érdekszférákba. Szinte úgy fest ez a hatalmi kérdés, mintha a körül forogna : ki az úr a csárdában ? A vállalkozó-és annak igazgatósága, vagy pedig a szakszervezet vezetői? Ez az a pont, ahol a nagyközönség nem tudja, mert nem is lehet neki megérteni a súlyos veszedelmeket, amiket úgy a munkásokra, mint a közönségre felidéznek. Itt fordul el a munkásküzdelemtől a rokonszenv, mert a méltányosság és belátás igen nagyfokú hiányát kell látni azok részéről, akik a hatalmi erőpróbákat rendezik. S különösen a mostani esetnél súlyosbító körülmény, hogy oly üzemnél csinálják a bajt és veszedelmet, amely nem apró részletekre bontja a hátrányt, hanem egyenesen súlyos veszedelmekkel fenyeget. Aváros éjjeli világítása, sok ezer lakás, sok ezer ipari üzem kerül válságba, s kiszámíthatatlan a kár és baj, amely egy gázgyári sztrájk nyomában támadhat. Ily közérdekű üzemeknél különben is arra a jogos álláspontra helyezkedik a nagyközönség, hogy a munkás közérdeket szolgál, s magasabb kötelességek hárulnak reá, amelyeket nem szabad megszegnie. Láttuk annak idején a vasúti sztrájknál, hogy ez a momentum fordította el a nagyközönség rokonszenvét, a különben jogos és méltányos követelések dácsára, azoktól a vasutasoktól, akik a forgalmat megakasztották. S szakasztott ugyanaz az eset ma is a gázgyári sztrájknál. A sötétség s az üzemszünet rettentő veszedelmeit könnyelműen felidéző vezetők és szakszervezetek ellen fordul a hangulat. S tetézi ezt az az aggodalom, hogy száz meg száz munkás él családjaik a sztrájkkal járó nélkülözés, nyomor és gond hullámaiba merülnek. Ha a sztrájk erőszakolói azt hiszik, hogy az ily hatalmi próbák által felidézett zavarok fölérnek azzal a veszteséggel, amelyet a munkásmozgalmak iránt való rokonszenv csökkenése rejt magában, rettenetesen csalódni fognak. S fájdalom, e csalódás árát a munkások fogják megadni. Mert bármennyire lekicsinylik is a polgárságot, ha tulságba viszik a gyűlölködést, ha könnyelműen lábbal tiporják érdekeit s elfordítják szivét és elméjét a munkásoktól, akkor maguk építenek törekvéseik elé egyre merevebb falakat, egyre tátongóbb szakadékokat. A munkásérdekek istápolása könnyebb és gyorsabb akkor, ha egy azokkal rokonszenvező polgárság jóakarata kíséri, mint hogyha egy meggyötört, ok nélkül elkeserített s kicsinyes hatalmi próbákkal ellenzésbe hajtott társadalom áll azokkal szemben. A polgári társadalom nélkül vagy ellenére ma még nem lehet szocziálpolitikát csinálni. S még sohá nem. Ezt fontolják meg a mostani sztrájknak nemcsak munkásai, de vezetői és erőszakolói is, teszi Arany nézete szerint a száraz didaxis is. Ez az értelme annak a bírálatának, melyet figyelőjében A csillagász leánya czímű beküldött novellára irt. »Sok benne a csillag, mégis kevés a csillagászat; de ha az utóbbi akármennyi volna is benne, akkor is a jellemeket, páclikvéryt keresnék, s ezek itt hiányosak. Iránya lehet valamely költői műnek, de a főirány mindig, aszép légyen, ne a hasznos vagy tanulságos.« Ide csatolható az a nyilatkozata is, melylyel Lamartinenak azon jóslata ellen foglalt állást, hogy a költészet a messzi jövőben, az emberi intelligenczia fejlődésével s igy az érzelmek és képzelet háttérbe szorulásával megszűnik majd eposz, líra és dráma lenni, czélja nem lesz többé az emberi érzésnek és képzeletnek élethű alakokban való bemutatása, hanem lészen az ész éneke. Az érzés és képzelem dallamos játéka helyett katexében elmélkedő , a bölcselmi, vallásos, politikaiés társadalmi eszmék komoly visszhangja. Jánosi Gusztáv közölte a Koszoruban A költészet rendeltetése czímmel Lamartine e dolgozatának fordítását, melynek végéhez Arany ezt a megjegyzést fűzte : »Midőn a költészet örök élete felőli hitben osztozunk a lángelmű francziával, figyelmeztetnünk kell a járatlanabb olvasót arra, hogy itt költői jóslattal van ügye, s hogy az a kor, melyben a poézis, a szép örök formától megválva, az emberi érzelem, emberi cselekvés helyett bölcselmi és társadalmi eszmék vajúdási processzusában keresné megifjodását, már csakugyan az élemedett vénség kora lenne. De ily kor, ha beáll is néha-néha, tartós nem lehet, s csupán időszaki hanyatlásait mutatja a költészetnek«. A költészet örök életében s egyúttal esztétikai mivolta, valamint a többi művészetekkel szemben önállósága megőrzésében való hite vezette Aranyt abban a tiltakozásában is, melyet Wagner Richárdnak az Oper und Drama-ban foglalt jóslata ellen emelt. Az u. n. jövő zenéje ellen, mely Wagner szerint a többi művészeteket mind magába fogja olvasztani, úgy hogy azok, s így a költészet is, elvesztik majd mostani önállóságukat. Arany nyilatkozatát, melylyel nem a zenekritikus szerepét akarta magához ragadni, csupán a maga művészete önálló jövőjében való hitét fejezte ki, félremagyarázták a Zenészeti Lapok, úgy hogy Aranynak e kérdésben többször is kellett nyilatkoznia. Bartalus István a Koszoruba lelkesült ismertetést irt Wagner Richárdnak a Nemzeti Színházban 1863 julius 23-án dirigált hangversenyéről, a melyben sürgeti e zene meghonosítását operai műsorunkon s felszólítja zeneszerzőinket, főképp Erkelt, hogy alkotásaikban a Wagner-mutatta irányban haladjanak. Mellesleg említjük, hogy az anti-Wagneriánusok vezére, a melodikus olasz operák legnagyobb szószólója irodalmunkban akkor Brassai Sámuel volt. Arany a Bartalus czikkéhez ezt jegyezte meg : »Nem kívánunk tisztelt referensünkkel vitatkozni, örömest elismerjük Wagner kitűnő tehetségét, sőt opera-reformja is úgy tűnik föl előttünk, mint egy s más tekintetben üdvös reakczió a jelenkori opera túlzásai ellen. Azonban a jövő operájának, amennyire elméletből ismerjük, nem ígérhetünk nagy jövőt, mert a szavalati drámával kivan versenyezni, mire képtelen, s mert e miatt kénytelen megbénutni azt is, amit mint opera elérhetnek. A Zenészeti Lapok élesen kérdőre vonta e megjegyzésért Aranyt, szemére vetette, hogy Wagner-operát még nem is hallott, s fölszólította odavetett nézete bízón jutására. Arany hosszabb nyilatkozattal felelt, melynek főrésze igy hangzik : »Wagner mindent alárendel operájában a drámának, sőt az abszolút zene műformáit is éppen a drámai hatásért veti el, csak az új operát ismeri el a drámai művészet tökélyes műformájának, mert a művészetek ide olvadnak s csak itt érik el tökélyüket, mi oly messzi jövőre esik, hogy innen lett aztán a jövő zenéje, mit sokan nem értenek s e miatt csak gúnynak veszik. Hogy ez iránt a t. ez. szerkesztőség meggyőződjék, olvassa el az Oper und Drama-t Wagnertől. Mi a bénitást illeti, ez alatt nem értünk egyebet, mint azt, hogy a zenei műformák kiküszöbölése sokat levon a zene becséből. Igaz, hogy ezt Wagner a drámai hatásért teszi, de éppen az a kérdés, vajjon ez áldozat árán megvásárolhatná-e azt az erős drámai hatást, minő a szavalati drámáé . Mi, amennyire elméletből ítélhetni, kételkedni bátorkodunk benne, így jegyzetünk csak az elméletre szorítkozva, kár volt a Zenészed Lapoknak szemünkre vetni, hogy még nem hallottuk Wagner egyetlen operáját sem«. Az említett lap újabb támadására Arany Végszóval felelt, melynek élére Shakespeare Romeo és Júliáiéiból ezt a részletet írta, a maga fordításában, mely a Szász Károlyétól eltérő s az eredeti helyet kihagyásokkal adja : Sámson : Kinn a meztelen kardom ! Köss beléjök, én majd védlek hátul! Ábrahám : Minket illetnek azok a szamárfülek, földi ? Sámson : Akit illet, azt illeti, földi. Gergely : Kapezáskodik kend, földi? Ábrahám : Hogy kapezáskodom-e, földi ? Nem, földi. Ezzel jelezte már előre, amit aztán nyilatkozatában meg is mond, hogy ellenfelei elcsavarták a vita irányát, kötekednek vele, nem akarják megérteni, hogy az ő megjegyzése ÚJSÁG. Csütörtök, július 2. JELF@L1. : A képviselőház ülése. A képviselőház holnap, csütörtökön, délelőtt tíz órakor folytatja a végrehajtási novella tárgyalását. Ha ezzel végez, a birtokrendezési javaslat kerül sorra.