Az Ujság, 1909. március/1 (7. évfolyam, 51-61. szám)
1909-03-02 / 51. szám
r~ - V' -- ^ »-gyrrr--, V: 2 helyes voltát elismerni s mintegy kormányzati szankcziót adni a magyar akarat megnyilvánulásának. Két irányban kellett állást foglalni s a nemzet felfogását ország-világ előtt dokumentálni. Az egyik: a készség minden erőnkkel megvédeni nagyhatalmi tekintélyünket s kétségbevonhatatlan jogainkat, a másik: visszautasítani minden illetéktelen beavatkozást s egyszer s mindenkorra széttépni oly illúziókat, amelyek a mi rovásunkra akarnak veszedelemmé fejlődni. Az előbbivel Magyarországnak elhatározása kell hogy latba essék ama hatalmaknál, akik esetleg a mi belpolitikai helyzetünkből vagy nemzetiségi viszonyainkba balul ítélve meg a helyzetet, a monarchia egységes fellépésének csorbításában reménykednek. Az utóbbiban pedig világos utasítás foglaltatik a mi külpolitikánk vezetői és intézői számára abban az irányban, hogy Szerbiának teljesen indokolatlan és jogtalan kárpótlási követelései visszautasíttassanak. Nemcsak a területbeliek, hanem a gazdaságiak is. Éppen ez utóbbi tekintetben követel szilárdságot Tisza István gróf is, abból a föltétlen helyes felfogásból indulván ki, hogy Szerbiának az annexióhoz semmi köze, Szerbiát az annexióból részünkről semmi károsodás nem érte, nincs tehát mit és miért kárpótolnunk. Ha Szerbiának a közel vagy messzi jövőben kalandos tervei, hóbortos aspirációi voltak, amelyek, mint kártyavárak, az annexió tényével összeomlottak, magára vessen az eszménybeli kilátások elvesztéséért. Azért, mert a szerb politikusok az ábrándok jellegéből a földre pottyantak, nincs joguk fájdalomdíjat követelni tőlünk. Mi a szerb kereskedelmi szerződés megkötésekor elmentünk a legvégső határig, hogy a jó szomszédi és gazdasági viszonyt fentartsuk, áldozatokat is hozzunk s teljesítettnek tekintjük a becsületes és lojális szomszédnak minden kötelességét. A leghatározottabban tiltakoznunk kell tehát az ellen, hogy a kereskedelmiszerződésben már fixírozott engedményeken és előnyökön túl újabb kedvezmény adassanak Szerbiának, főleg pedig aaagyar érdekbe ütköző, magyar érdekeket csorbító kedvezmények. Mi a gazdasági viszonyt Szerbiával rendezettnek s befejezettnek tekintjük a szerb kereskedelmi szerződésben, s habár a parlament még nem ratifikálta azt, semmi kényszerítő ok nincs arra, hogy az alkudozások után megállapított végső mérlegen Szerbia javára módosítsunk. Mi nem tartozunk rekompenzációval. Abban a pillanatban, amikor Szerbia rakonczátlankodását gazdasági engedményekkel lennénk hajlandók elcsitítani, nagyhatalmi tekintélyünkön magunk ütnénk helyrehozhatatlan csorbát. Bármily gavalléros is a mi külügyminiszterünk a mi pénzünkkel, amikor a maga hebehurgyaságait vagy zsákutczába jutását honorálni szeretné, meg kell értetni vele azt az álláspontot, amely ma a főrendiházban mint a magyar álláspont kifejezésre jutott. Mi háborút nem akarunk, mi Szerbiát megalázni, megleckéztetni nem akarjuk, senkijét nem bántottuk, senkivel veszekedni nem akarunk. Törökországgal, melynek mégis csak volt formális beleszólási joga az annexióba, tisztáztuk és rendeztük ügyünket. Senki másnak számot adni nem tartozunk, legkevésbé Szerbiának, amely a maga aknamunkájával, délszláv agitácziójával s emisszáriusaival maga idézte elő az annexió kényszerét. Ha Szerbia csalódottnak érzi magát, szokjék le hóbortos ábrándozásairól; ha a helyzet, melyet harcziaskodó, kihívó viselkedésével önmagára fölidézett, most újabb megaláztatást hoz rá, nyelje le. Sorsát a maga kezében tartja. Semmi — Nincs valami kívánsága ! — kérdezte az asszonyka. — Nem akarna valamit ? Ejnye, ejnye, de csinos ez az asszonyka, gondoltam magamban. Pedig semmivel se volt csinosabb, mint tegnap vagy tegnapelőtt. És a figurája is nagyon tetszett. Pedig nem is volt valami karcsú. A mosolya pedig egyenesen elszédített. Pedig elég bárgyúan vigyorgott reám. Mondjátok, mi ingerelt engem ezen az asszonyon ? Ugye, nem tudjátok . Hát én tudom. A hatalmas karú ura, aki kovácslegény volt és a kinek éles borotva volt a kezében. Az ajtó tárva-nyitva. Az embernek csak be kellett néznie, s éppen úgy láthatott engem az ágyamban, mint ahogy én láttam őt a tükörbe nézve. És ekkor valami bolond szédület fogott el, s én megfogtam az asszony kezét, és levontam magamhoz, és elkezdtem csókolni. Szinte véresre szívtam az ajkát, úgy csókoltam. És az asszony meg se moccsant, s hagyta magát ölelni, hagyta magát csókolni, sőt vissza is adta a csókjaimat. Őt is elragadta-e a pillanat heve, őt is izgatta-e a borotvaéles veszedelem, vagy csak félt megmoccsanni, mit tudom én ? Szóval, elkövettem az életem legnagyobb vakmerőségét. A szeme előtt jóformán, egy arasznyira a kezében tartott borotvától, rutul megcsaltam egy marhaerejű fegyveres embert, aki ha véletlenül odanéz, menten fölhasítja a gégémet, s akinek bizonyára egy hajaszála se görbül meg, ha gulyáshúst aprit belőlem. Hát hallottatok, fiuk, már ekkora ostobaságot ! Mondom, az asszony nem valami nagyon érdekelt. Szép se volt, csábító se volt. Soha szerelemről még csak nem is beszéltünk. Egyéb dolgokról még kevésbé, mert komoly dolgokról talán nem is lehetett volna vele beszélni. S így nem is tudhattam, hogyan fog viselkedni ez a nő, ha így orvul megtámadom. Kiált-e vagy rámüt ? Csak egy sikoltása elég lett volna arra, hogy belőlem menthetetlenül törvényszéki hullát csináljon. És ha nem sikolt, ha sikerül az ostoba merénylet, hát mi gyönyörűségem van benne ? Hiszen az asszony annyira se érdekelt, hogy csak a keresztnevét is tudnám. Akárhogy erőltetem is az emlékezetemet, egy vonását se tudom a lelkembe visszaidézni, annyira hétköznapi volt a képe. A hangját se tudom, milyen volt. A lelki tulajdonságait pedig anynyira nem ismertem, hogy nem is tudom, voltak-e egyáltalán lelki tulajdonságai. Hát lássátok, ez volt az életem legnagyobb vakmerősége.* A kapitány most egy kis szünetet tartott. A csúf képű piktor rögtön felhasználta a kedvező alkalmat és elszólta magát: — Nem tudom, hogy némely emberek mért nevezik az ostobaságot röviden vakmerőségnek ? A kapitány csak ezt várta : — Mert a vakmerőség mindig ostobaság. Ahol ostobaság nincsen, ott nem is lehet vakmerőség. Mert az a vakmerőség, amelynek komoly czélja és tiszteletreméltó eredménye van, az nem vakmerőség, hanem bölcs cselekedet és megfontolt okosság. Csakhogy nem ezt akartam én kihozni a történetemből, fiuk. Egészen mást akartam kihozni. — Hát add elő — mondta a csúf piktor. — Ha már a történetet bevettük, lenyeljük akkor a morálját is. — Csakhogy előbb a történetnek is folytatása van — mondotta a rejtélyes kapitány. — Mert az az igénytelen és formátlan asszonyka mégse volt olyan igénytelen és olyan hétköznapi, mint gondoltam. Nem hiszem, hogy az a különös és veszedelemmel teli csók részegítette meg, hanem az asszonyi természet tört ki belőle. Szóval, ez az asszony elkezdett az én életemmel (és közben a magáéval is) úgy játszani, mint kisgyerek a lapdával. Mindig és minden alkalommal, amikor veszély ült a nyakunkon, bejött hozzám csókolózni. Amikor az ura részegen hazabotorkált, olyankor ő hozzám jött csókolózni. Amikor lárma és zaj, perpatvar és verekedés volt a házban, ő sietett csókolózni. Akár ébren volt a kovács, akár aludt a kovács, ő nem akart egyebet, csak csókolózni. És különösen a borotválkozó napokon tört ki a vakmerő szenvedélye. Amikor éles kés volt az ura kezében, ő mindig hozzám sietett csókolózni. Mit mondjak nektek, fiuk ? Én megszöktem a Kinizsi utczából. Úgy megszöktem, mintha soha ott se laktam volna. Úgy eltűntem a vidékéről, mintha sohase kóstoltam volna a kovácsné csókjait. És most jön a morál, fiuk. A morál, amire piktor barátunk olyan nagyon kiváncsi. És a morál az, fiuk, hogy a férfiember néha vakmerő. Amikor rászorítja a helyzet, vagy nagyon rájön a bolondóra. És ilyenkor képes a legszertelenebb ostobaságokra, a legvakmerőbb kísérletekre. Ilyenkor nem ismer se Istent, se törvényt, hanem megy a maga őrült képzetei után. Ilyenkor történnek a legvakmerőbb lehetetlenségek. Hanem az asszony, fiuk, az asszony az egészen más. Az asszony mindig vakmerő. Az asszonynak az alapkaraktere a vakmerőség. Az asszony olyankor abnormális, ha nagyon is megfontolt. A vakmerőség a férfiúnál esemény. Az asszonynál természet. AZ ÚJSÁG__________ ^Fr*^Fr Kedd, 1909. márczius 2. okunk nincs arra, hogy elhatározásait mi irányítsuk kedvezőre a magunk áldozatkészségével. mlfíll. «]* A képviselőház ülése. A képviselőház holnap, kedden, délelőtt tíz órakor ülést tart. A tőkekamat- és járadékadó reformjának ma megkezdett tárgyalását folytatja. A függetlenségi párt tagjait a pártvezetőség hírlapok útján hívja fel, hogy holnap mentői nagyobb számban jelenjenek meg az ülésen. — A bán Budapesten. Rauch Pál báró horváti bán Krenedics dr. titkárral Budapestre érkezett és a mai délelőtt folyamán Josipovich Géza horvát miniszterrel, majd pedig Wekerle Sándor miniszterelnökkel tanácskozott. A bán ma délután megjelent a főrendiház ülésén, este pedig Bécsbe utazott. Holnap délelőtt kihallgatáson jelenik meg a király előtt. Ezen a kihallgatáson a bán a horvátországi helyzetről tesz jelentést és föl fogja keresni Aerenthal báró közös külügyminisztert is, hogy vele tanácskozzék. Bécsből a bán ismét Budapestre jön, s egynapos itt tartózkodás után vissza fog térni Zágrábba. A választási névjegyzék. Andrássy Gyula gróf belügyminiszter most körrendeletben felhívta a központi választmányokat, hogy az 1910. évben érvényes választói névjegyzék előkészítéséhez szükséges intézkedéseket az előírt határidők pontos betartása mellett tegye meg. — Márczius 15. Nagy György megint bejegyzett egy indítványt a Ház indítványkönyvébe. Most egy éve azt indítványozta, hogy a nemzeti kormány tegye nemzeti ünneppé márczius tizenötödikét. Akkor Wekerle azt felelte neki, hogy nincs szükség az ő ösztökélésére, a nemzeti kormány tudni fogja kötelességét. De azóta eltelt egy esztendő s most Nagy György megismétli indítványát. Az oraviczai mandátum. Oraviczán holnap lesz a választás, amelyet annyi izgalom előzött meg. Az alkotmánypárti jelöltnek, Siegescunak