Az Ujság, 1909. október/1 (7. évfolyam, 232-244. szám)

1909-10-01 / 232. szám

Budapest, 1909. VII. évfolyam. 232. szám. Péntek, 11 SZERKE Budapest, Rát Telelőn 10. KIADÓHIVATAL. Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telelőn 162—63 és 88—OS. Hegyelén hétfő kivételével minden nap, Ünnep után II. Előfizetési árak. Egész évre. 28 k. — f. Félévre 14 . — » Negyedévre „ _*t 7 » — » Egy hóra__.A 2 » 40 » Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. ROVÁS. A mosolygó miniszterelnök ma azt mondta az újságíróknak, hogy audiencziáján az okokat literálta a lemondásához. Természetesen azért mondta, mert nem igaz. Inkább azt okolta meg, hogy kénytelen lemondani, de nem okve­­tetlenül akar távozni. Sőt ha lehetséges, akar nem távozni. Ha pedig muszáj távozni, kész visszajönni. Nem állítjuk, hogy ezt tette, de ha azt hazudná, hogy ezt tette az audienczián, senki­ sem kételkednék benne. . . Bölcs bátorsággal a bankos sajtó meg­hazudtol minden híresztelést Kossuth kibon­takozási tervéről. Azt is, hogy a Lukács-féle­ terv volna, azt is, hogy Y Wekerlével próbálna ismét egyesülni, azt is, hogy a bankot kikap­csolná előkészítés képében. De ugyancsak bölcs óvatossággal tartózkodik informálni ol­vasóit, hogy ha mindezek nem a Kossuth tervei, hát akkor Kossuthnak mi az igazi terve? A bankosok ismerik ezt a tervet, de ismerik Kossuthot is. És ismerik elvégre ön­magukat is. Ezért jobb czáfolni s nem infor­málni, mert hátha kisülne, hogy Kossuth igazi terve mégis csak egyike azoknak, miket le­­czáfoltak ?­ Nemzeti szerencsétlenségnek minősítette Apponyi egy elsikkasztott közbeszólása Holló Lajos keddi beszédét. Hogyne volna nemzeti szerencsétlenség ? Nem tekintve a nem tekin­tendőket, annak a beszédnek megvan az a kvalitása, hogy tartalmazza azt, a­mit a mon­dója kevésbé kötelező helyen mindig hirdetett. Hát ez szerencsétlenség. Mert a pártegység megvan s ennek tagja és részese Apponyi, a ki viszont ezzel a mai napig hallgat és lapul. Már most a bölcsen hallgató abba a vesze­delembe kerül, hogy hallgatása a pártja vezér­szónokának kijelentéseihez hozzájárulást je­lent. Akkor felsült a czéllal, melyet hallgatá­sával szolgál. Ez — mindenki láthatja — sze­rencsétlenség. S mivel Apponyit érte, — min­denki elismerheti — nemzeti szerencsétlenség. A báránykák. írta Színi Gyula. Az utolsó vonat már rég elrobogott Paris felé. A boulognei part éjszakai csöndbe merült. A házak orma sötéten rajzolódott a sápadt nyári égre, mintha bazaltsziklából volnának faragva és­­ egy fantasztikus várnak lennének végtelenbe nyúló tornyai, csipkéi. Itt-ott gyé­ren egy-egy lámpának a szeme virrasztott meg és a világítótorony örökké keresgélő sugárkévéje tolvaj fényként világított be a ten­ger titkaiba. A mint ilyen fénykúp csúcsával a tengerfenéknek szaladt, nyomában a feketén hömpölygő­­ habok hirtelen áttetszővé lettek, mint egy vizikincstár ablakai és rajtuk keresz­tül úszó pikkelyes ezüst tányérok, arany ko­rongok, rubintos bokrok, smaragdfényű páfrá­nyok és száz meg száz eleven, nyüzsgő ékszer vált láthatóvá, a­mik a fénynyel együtt újra eltűntek. Mindezt Antal (vagy ha úgy tetszik : Antoine Dubost) a tengerbe nyúló »pier«-ről nézte, a­mely mint valami mesebeli szörnye­teg nyúlt be a tengerbe. Antalon kívül egy­­lélek sem volt ott. Az emberek már lefeküdtek és Antal is csak azért volt még ébren, mert lekésett a párisi vonatról és a zsúfolt­ hotelek­ben nem kapott szállást. Unalmában kiment a pier-re és ettől a percztől fogva úgy lefog­lalta a mesékbe nyúló tenger meg a csapod­ár, holdvilág játéka, hogy­’nem­ is gondolt­ többé' lefekvésre. A hold néha előbujt a felhők mögül és ilyenkor elsápadtak a’csillagok, alant pedig nagy,­különös alakú árnyak terpeszkedtek ten­geren és szárazon. Aztán megint eltűnt a hold !——■——— ■ !— «!■ . ■ ................ "egy bárányszerű felhőfoszlány­ mögött és újra kiragyogtak a csillagok, égen, földön és ten­­­geren pedig hirtelen olyan világosság támadt, mintha nappalodnék. A­mint Antal egyszer visszafordult, észre­vette, hogy a palló közepén, a­mely tükör­simán csillogott­ a holdfényben, egy árnyék gubbaszt. Mintegy az ember éjszaka mégsem­­olyan bátorságod, Antal arrafelé ment, hogy nem valami oszlopnak vagy árbocznak az árnyéka lappang-e ott, vagy ha ember, miféle. A­mint feléje "közeledett, az árnyék egyszerre megmozdult és átment a másik oldalra. Ez még gyanúsabb volt, úgy hogy Antal rá­kiáltott : — Jó estét. Az alak angolul­ köszönt vissza : — Good night. Ebben semmi különös nem volt, de az embernek a magatartásában volt valami­ nyug­talanság. Erősen kihajolt a korláton, a­ mély­séges vízbe bámult, mintha oda vágyakoznék. Olyan volt, mintha az életuntak közömbös­ségével kihívná a veszedelmet, a halált. Antal­ hirtelen megragadta a vállát és törtő angolság­­gal rákiáltott : — Vigyázzon, leesik. Az angol fölnevetett : — Ne féljen.­Nem volna kár értem. Antalt bántotta a czinikus nevetés és már tovább akart­ menni, a­mikor az angol hir­telen Megszólította : Uram, ön jó embernek lát­szik, és bizo­nyára valami bánata vagy nyugtalansága van, hogy ilyen későn álmatlanul járkál ezen az elhagyott helyen "( — Nem, uram, — felelte Antal — le­késtem a párisi vonatról, a hotelekben nem kaptam szállást, tehát »ébren kell »az­ éjszakát átvirrasztanom. Nem­­tudja, hogy«m­ikort indul az első­ vonat Parisba ? — Azt hiszem, fél ötkor — felelte az angol és ugyanezt megismételte francziául is. — Ön tud francziául ? — Hogyne, — felelte az angol — már három éve óta lakom ,itt Boulogneban. —, Hová való ? — A túlsó partról, Folkestoneból való vagyok, — mondta az angol és megnézte *az óráját a holdfényben — most egy óra van, még néhány órát aludhatna. Akar nálam aludni ! A szobámban van­ egy ágy, a­mely üres. — Köszönöm a­ kedvességét, —­ -fejtíte Antal— ám igazán nem akarok a terhére­ lenni. — Nekem csak megkönnyebbülésemre,­­nem pedig terhemre szolgál, ha valaki­ mellet­­­tem­ van. Béllábbal már a z sírban voltaim és ha Jon vissza nem szólít, ki tudja, merre úsznék én már most! — Hát ez­­különös, — mondta*Anrcal —■ szavamra mondom, hogy "én megéreztem, hogy ön valami rosszat forgat magában. — Ezt magam sem tudom bizonyosan — felelte az angol. — Gyönyörű volt az éjszaka, mégis roppant,spleen fogott el, az akaratom megbénult,­­ könnyen és természetesen bele­csúszhattam volna a­ hullám sírba. — De hát miért ?-h hiszen ön­ még fiatal és erős ! Hagyjuk ezt — szólt, az angol. — Mindenkinek van valami bánata és tisztán véletlen, hogy tovább élünk. Jöjjön véK®, szívesen látom vendégül. Minthogy Antal már csak úgy farrfáradt,és álmos volt, szívesen fogadta az angolnaját- Az emberanyag. Megint sikerült nekik azt a nekik irigylésremélt­ó helyzetet teremteni, hogy kritizálni, számon kérő szék elé idézni őket hazaárulás. Ki fog most inkrimi­nálni, hibákat firtatni, bűnöket üldözni, mikor fejünk fölött ég a ház ? Mikor szembe kerülünk Ausztriával ? Hiába minden. Lépten-nyomon tapasztalhatod, hogy svihákság a múltjuk, svihákság a jelenük, melléjük kell állnod, mert a­mi a­ svihákok kezében van, az éppen a haza sorsa. Itt van a bűnös alkotmány­párt. Meri-e tagadni, hogy a mikor ölelkezett Hollóékkal, helyesléssel és lelki gyönyörű­séggel olvasta Az Ujság­ban a Hollóék­­ról való véleményünket ? Itt van a­­ függetlenségi párt. Merik-e állítani, hogy a­mikor a legvastagabb volt a koalícziós barátság, egy pillanatig szavahihető em­bernek ismerték el Wekerlét ? Min­denki megesküdött a másik svihákságára, csak titkolta a dolgot a politikai érdek­ből.­­S a­mit most egymás fejéhez vag­dosnak, nem megváltozott, nem újkeletű vélemény, hanem a régi, melyen a koalí­cziós rezsim és szolidaritás alapult. Végignézve az egész szerencsétlen rezsimen, konstatálhatjuk : sohasem volt véleménykülönbség köztünk és közöttük. Igen jól tudták, hogy igazunk van, csak tagadták. S a­mivel most előállnak, mintha csak lapunk félretett hasábjairól olvasnák, azzal a módosítással, hogy a­mi az egész koalíc­ióra igaz, azt rá­olvassák az immár ellenséges másik párt fejére. Ezeket azonban hagyjuk. De a haza veszedelme ma még nem akkora, hogy egy kicsit a nemzet szemét meg ne nyissuk. Hát csak tessék nézni ezt a lefolyt három évet, összes állításával, összes teremtésével. Egyesültek bizonyos feladatok megoldására. Megoldották ? Nem. Csak a főfeladatuk maradt el. Ezután lemondanak. Lemondottak ? Nem. Mert a mostani krízis nem az adott szó beváltása, hanem közbejött baleset, mely megakadályozta őket szavuk nyílt meg­szegésében. És azután fölveszik az elvek harczát ott, a­hol elhagyták. Fölve­szik-e ? Szó sincs róla. Ugyan melyik párt tért, vagy­ szán­dékozik visszatérni a paktum, általa csak fölfüggesztett, de le nem tett*program­m­­hoz ? Koalíczió nincs többé !» — azt mondják. De melyik mondja a folytatá­sát : tehát elő a magyar vezényszóval? Azt a programmot úgy fü­ggesztették­ föl, hogy­­közben megfulladjon, mint a szegre akasztott ember. Nem azért reklamáljuk a vezérszót, mintha kár lenne­ érte,­­ha­nem mert jellemző. Minden tettük jel- Lapunk mai­ száma-32 oldal.

Next