Az Ujság, 1909. november/1 (7. évfolyam, 259-270. szám)

1909-11-02 / 259. szám

Budapest, 1009. VII. évfolyam, 250 szám. Kedd, november 2. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon 56—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon 162-63 és 58-03. Megjelen hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. Előfizetési árak. Egész éne­k . ... 28 L —­s. Félévre ......... 14 » — » Negyedévre .....^ 7 » — » Egy hóra _.....51 2­­ 40 » Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér, ROVÁS. A bécsi lapok annyira megszerették az Ausztriának valóban igen hasznos koalicziót, minden összeveszettségével és hullaszagával együtt, hogy valahányszor ez a szegény nyo­morult minden életmentő gondolatból kifogy, ők mindig találnak ki számára valami újat. Ez persze kivétel nélkül valami ostoba, ma­gyar hazafias frázis, mely azonban elég jól van a koalícziósok eszéhez mérve, kik míg a magukéból éltek, akkor is csak ilyen frázisokra alapították egyetértésüket. Egyesüljenek az összes magyar pártok Ausztria ellen ! — ez most a koalíczió-mentő bécsi eszme. Ezt ugyan olyan c­inikus pofával kínálják ide az osz­trákok, a­minővel az angol fegyverkereskedők puskákat adnak el a benszülött vadaknak, a­kik ellen Anglia hódító és irtó háborút akar indítani. Az üzlet angol szempontból haza­­fiatlannak látszik, pedig nagyon hazafias, mert azok a puskák felrázzák a vadak önérzetét, de azután nem sülnek el. * Az elkeseredett bankosok mind sűrűbben csinálgatják tovább vidéki népgyűléseiket s a jó vidékiek annál szívesebben adnak ezekhez publikumot, mert már úgyis tudják, hogy bátran követelhetnek akármit, nem lesz abból semmi. Maguk a bankosok sem annyira naivok, hogy a külön bankot még mindig elérhetőnek vélnék, de népgyűléseznek csak azért is, hogy pukkadjanak antibankos fegyvertársaik, imá­dott pártvezérük pedig hüledezzen Justh na­gyobb népszerűségén. Bécs m­egi­­­esetésének reményén már régen túl kell lenniük. Erre a főhatalomra legfeljebb azzal a rezolut mélán­ci­óliával gondolnak, a­melylyel a pénztelen szabólegény m­ég olasz salátát is rendel a liba­­pecsenyéhez, bizonyos lévén benne, hogy akár­­ több, akár kevesebb lesz a számláján, végül őt egyaránt ki fogják röpíteni­­. Giess­wein kanonokot tartják a legfelvilá­­gosultabb néppárti képviselőnek s ő mégis keresztényszocziálista szervezetet csinál, meg­nyervén hozzá elnökül egy kellemes fiatal grófot, ki eddig csak mint automobilista, sportbarát és klubember ismeretes. Ez az ár­tatlan czégér azt akarja jelezni, hogy a ma­gyar ker­esztényszoczialisták nem politizálnak, noha az osztrákok, a­kiktől nevüket és irányu­kat veszik, éppen csak azért jelentékenyek, mert, élükön Luegerrel, politikai hatalomra tettek szert. Hát mit fognak Giessweinék csi­nálni, ha nem politikát ? Keresztény gondolatot visznek be a gazdasági életbe, mondja a nép­párti kanonok. Mi a keresztény gondolatot a szeretettel, türelemmel s jóra valós­ággal azono­sítva igen nagyrabecsü­ljük ; de mihelyt arról van szó, hogy azt valahová »beviszik«, akkor az rendesen felekezeti gyűlölködést szokott je­lenteni. Már­pedig ez valójában sem nem ke­resztény, sem nem gondolat, hanem mégis csak politika. És­pedig Ausztriában Lueger­­politika, Magyarországban néppárti politika. Halottak napja. írta Martin József. A fejlődés, a szakadatlan teremtés, mely­nek nem volt kezdete s nem lesz vége soha, különféle lényeket lök a világba, abba az arasznyi létbe, mit életnek nevezünk. Az anyag titokzatos körforgásának folyamán az egyik­ből növénysejt lesz, a másikból hernyó, a harmadikból toledói herczegérsek. Nem foly­tatom, mert negyediknek az ellentétek tör­vényénél fogva okvetlenül a szadagórai csoda­rabbit említeném föl. De bármilyen rangfoko­zat jusson is a földi lénynek, bizonyos, hogy nagy előszeretettel ragaszkodik az élethez s kézzel-lábbal kapálódzik a halál ellen. Mindenki élni akar, lehetőleg sokáig, le­hetőleg jól s erre a czélra irányuló élete nem egyéb, mint a létért való küzdelem, a­mely alól nincs kivétel a nagy mindenségben. Élni akar az egyed, legyen az állat, rovar, vagy ember, élni akar a gazember, ki a kiváltságo­­sabb emberpéldányt megöli a vagyonáért, s élni akar a remete, az aszkéta, a vértanú. S éppen ezek küzdenek legjobban az örök halál ellen, mert az aszkétának, a vértanúnak, a remetének a lemondása voltaképp csak optikai csalódás s a rövid földi élet árán, erényeik befektetése árán dicsőséges örök életet igyekeznek maguknak biztosítani a túlvilágon. A­mint élni akar az egyed, úgy élni akar­nak egész fajok az állatvilágban, s nemzetek az emberi világban. Megszámlálhatatlan sok­féle formája van ennek a vitalitásnak, de vegyük csak a fajfentartási ösztönt. Egyedek, fajok és nemzetek nemcsak maguk akarnak élni, de az életet, a lehető legjobb életet igye­Vas,szósz görög ezredes. Typaldosz görög sorhajókapitány. Lehet, hogy nem is ismerik egymást. Nevük mégis két nevezetes állomást je­lent egy és ugyanazon történelmi folya­matban. keznek biztosítani ivadékaik számára is az által, hogy szaporítják s megerősítik őket. A fajfen­­tartás ösztöne egyszerű valaminek látszik az alsórendű­ lényeknél, a magasabb fokokon azon­ban annyira finomult, annyira differencziáló­­dott ez, hogy egészen más valaminek gondoljuk, pedig lényegében ez is csak puszta fajfentartás. A felekezetek tudják, hogy mint generáczió kihalnak, az egyházi férfiak, a néppárt, a sza­badkőművesek és szabadgondolkozók, a hit­térítők és a 48-as függetlenségi párt szintén tudják, hogy propagandájuk gyümölcsét nem ők fogják élvezni, s mégis agitálnak, hogy a maguk ideáinak és meggyőződésének uralmát a késő utódok számára biztosítsák. Átadják ideáikat, átadják szellemüket a következő nem­zedéknek, hogy ezek adják ismét tovább a következő ivadékoknak; tudják, hogy nem­csak ők, de ivadékaik ivadékai is kihalnak, de azt is tudják, hogy ez ivadékokon át to­vább terjed és erősödik az idea, a meggyőző­dés, s végre diadalra jut. Vagyis a hittérítő, a klérus, a szabad­gondolkozó épp úgy szaporítani s föntartani igyekszik a maga fajtáját, akár a légy, vagy a szúnyog, a szellemi élettől iszonyú messze eső nyomorult kis culex pipiens. Az élet egyik melléksarjadzása az érvé­nyesülni akarás. Valamelyik embernek ideája akad, melyet meg akar valósítani. Nem bírja, de kerít társat, egyet, többeket, csoportot, egész tömeget, így terjed az anarchizmus, a szocziálizmus, így terjed a keresztényszocziáliz­­mus, a reakc­ió, a szabad iskola, minden. Az érvényesülni akarással együtt jár a verseny, melynek külsőleg nagyon sokféle az arczulata, lényegében pedig nem egyéb annál a törek­vésnél, hogy más ne éljen, vagy ha mégis él, Vasszosziés Typaldiszi­. Vasszosz ezredes 1897. február 15-én 2000 főnyi görög sereggel Plataniánál partra szállott, kitűzte a görög lobogót és György görög király nevében birto­kába vette Kréta szigetét. Ez a durva megsértése a nemzetközi jogrendnek a görög király és kormánya tudtával tör­tént, így ítélték meg az esetet Konstanti­nápolyban is, mert nemsokára kitört a görög-török háború, a­mely,a görög had­sereg csődjével végződött. A hatalmassá­gok is beavatkoztak. Kiparancsolták a görögöket Krétáról és Ausztria-Magyar­­ország, valamint , Németország vissza­vonulása után Francziaország, Nagy- Britannia, Olaszország, Oroszország kato­nailag megszállották a szigetet és mint ennek protektorai (védőhatalmasságok) vállalkoztak a status quo föntartására. Tulajdonképpen ezeket terheli tehát a felelősség a krétai kérdés tizenkét évi felemás kezeléséből származott összes sú­lyos következményekért. Az 1897-i háború kézzelfoghatóvá tette, hogy Görögország emberileg be­látható időben képtelen Törökországtól elragadni a szigetet. Ebben a tekintetben a larisszai csata óta nem történt változás, mert a görög szárazföldi és tengeri had­erő újjászervezésére készített tervek mind papiroson maradtak. A védő hatal­masságok mind a mellett azt a hiedel­met táplálták a görög nemzetben, hogy a sziget rövidesen tulajdonukba megy át, ha ugyan máris nem volna az övék. György görög királyi herczeget, majd az ő kudarcza után Zaimisz volt görög miniszterelnököt állították a krétai kor­tehetetlenné tétessék.­­ kenjék be bár a czé­­lokat akármilyen ideális mázzal, az ügy lé­­nyegében még­sem egyéb, mint a koncznak megkapacitása, vagy ha már megvan, bizto­sítása. Mélységes atavizmus, létért való küz­delem ez, ha mindjárt nemzeti dicsőség, vagy reneszánsz czímet adunk is neki. A hím kutya született ellensége a hím kutyának, mert ez s nem a szarvas, nem a sas zavarja az ő czir­­kulusait. Dzsingisz kán azért akarta meghódí­tani a világot,, mert nem akart más uralkodó nemzetet megtűrni, mint a mongolt. Czélok tekintetében édes testvérei a Standard Oil urai, a biblia zsidói, a­kik szerint Jehova Izraelnek szánta az egész földet, s az eret­nekeket megpörkölő inkvizíczió, s közeli ro­konai a pártok és nemzetek, kik féltik egy­mástól az uralmukat. Ez a törekvés a szabá­lyozója annak, hogy Anglia nem fél a tenge­reken a kis Dániától, de fél az egyre hatal­masodó Németországtól, s hogy a Vatikán az egész mozlim, zsidó és pogány világot nem utálja annyira, sőt még a keresztény protes­tánsok millióit sem, mint néhány reform­katolikust s fölvilágosító Ferrert. Ez az élet a maga külső megnyilatkozásai­ban, s mégsem tudjuk, hogy voltaképp micsoda. Meg kell elégednünk azzal a frázissal, hogy arasznyi létünket közönségesen életnek nevez­zük. És azt sem tudjuk, hogy mi voltaképp a halál, bármennyiszer tapasztaljuk is elég furcsa a megnyilatkozásait. A halál az életnek a látott vagy tudott formában való megszű­nése, de hogy átlényegü­lés-e, a vitális erőnek más, finomabb formában való továbbélése, azt nem tudjuk. Félni azonban félünk tőle, mert a halál megszünteti az életnek látható for­máját, s kiragad megszokott környezetünkből Lapunk mai száma 32 oldal.

Next