Az Ujság, 1909. november/1 (7. évfolyam, 259-270. szám)

1909-11-05 / 262. szám

Budapest, 1909. VII. évfolyam. 263. szám. Péntek, november 5« Előfizetési iraki Egész évre____28 k. — f, Félévre__„ 14 « — » Negyedévre ,,»1­7 « —­­ Egy hóra _ ... 12 » 40 » Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út SI, SS. Telefon 56—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi­ út 51. sz. Telefon 162-63 és 58-03. »«Értélén hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. ROVÁS. Justh Gyula visszautasítja a gyanút, hogy tegnap Kossuthtal beszélt volna. Természete­sen teljes közöttük a szolidaritás. De ki meri gyanúsítani Justhot, hogy szóba áll Kossuth­tal ? Ez rágalom, ő imádattal tiszteli a párt­vezért, de ilyen embert ő föl nem keres, vele kezet nem szorít s egyáltalában fütyül reá. S pláne hogy megegyezett volna vele. Ilyesmit csak állítani is becsületsértés. Ö megegyeznék Kossuthtal, a­ki minden szekeret tol, mely mögé fogják ? Igenis, a függetlenségi párt tel­jesen egységes és Kossuth vezérlete alatt híven kitart a külön bank és egészen külön függet­lenségi kormány mellett, de az fog történni, a­mit Justh akar, s ha Kossuthnak nem tet­szik, hát álljon a feje tetejére. * Sok, nagyon sok képviselő fog vasárnap Makóra utazni. Ezért különvonatot kapnak, külön étkezőkocsival természetesen. S a ma­gyar királyi államvasutak költségére természe­tesen, mert a vasút a kereskedelmi minisz­térium alá tartozik, a kereskedelmi minisz­térium pedig a függetlenségi párté. Teringet­­tét, hogy ordítottak volna ezek az urak régeb­ben hasonló esetben. Korteskedés az ország pénzén ! S igazuk lett volna. Most azonban, a­ki azt mondaná, hogy Justh Gyula járjon szalonkocsin, mert elnök, de a többi járjon rendes vonaton, a­hogy tud, mert tuc­at­­emberek, honáruló közösbankos bélyeget kap a képe közepébe. Nagy Emilék bátrak és igazak, ők ebédet adnak. Kossuth tiszteletére ki ne ebédelne ? Éppen csak azok nem, a­kik Makóra mennek, ezért Kossuthot éppen Makó nagy napján kell megtisztelni ebéddel. Remek fogás, hogy el­váljék a vese a májtól. A­ki Kossuthnak ebé­delni akar, az nem mehet Makóra. A­ki Makóra akar menni, az nem ebédelhet Kossuth­nak. Mindenkinek tehát akarva-akaratlan színt kell vallania, s ha megteszik, nem vétettek a szolidaritás ellen, mert hiszen maga Justh is együtt ebédelne Nagy Emillel, ha nem kellene Makón lennie, s Kossuthnak sem kell exku­­zálnia magát, a­miért nem ment Makóra, hiszen itt kellett ebédelnie a tiszteletére ebéde­­lőkkel. Ebéd itt, beszámoló ott : ez a nemzeti politika hű szimbolizálása. Torok és gyomor. A Petőfi-Ház. írta Szilágyi Géza. " Ma már nem vagyok az a könnyen izguló ifjú, a­kinek tíz évvel ezelőtt, korholtam maga­mat. Kis dolgok ma már nem izgatnak. Rövi­­debb utazások például nem remegtetik meg fásultabbá korosodott idegrendszeremet. Na­gyobb utazások eshetősége nyugtalanít csupán, teszem azt, egy Ausztráliába való kirándulás, vagy, félénk áhítattal súgom, az örök semmi­ségbe való utazás.­­" Egy évtizeddel ezelőtt azonban még kur­tább utak is széjj­elvert­ék lelkemről a flegma ködét. Ifjúkoromnak akkortájt kellemes szen­­zácziószámba mentek azok az egynapos, oly­kor másfélnapos utak, a­melyekre elkísérhet­tem egy fiatalembert, a­kinek rendszerint derűs mosolygás fényesítette nyájasra az arczát, de a ki rögtön hajthatatlan fanatikussá tüzese­­dett, mihelyt Petőfi Sándorról volt szó. Ezt a kemény akaratú rajongót Kéry Gyulának hív­ták. A Petőfi-Társaság elhatározta, hogy Petőfi-Házat létesít, a­mely a Petőfire vonat­kozó ereklyék nemzeti temploma lesz. Az elha­tározás gyönyörű volt, a terv megvalósítása becsületbelinek magasztalható kötelesség, csak az volt a baj, hogy egyelőre nem voltak meg azok az ereklyék, a­melyeknek egy Petőfi-Házban való örökös őrzését magára vállalhatta volna a kegyelet. És ekkor kezdődik meg Kéry Gyula szereplése. A Petőfi-Társaság megbízásából, de a megbízotti köteles buzgóságot a költő iránti rajongás szinte dühös szenvedélyével tetézve, nyakába veszi az országot. Egy agya­fúrt detektív nyomozó furfangjával s a lelke­sedésnek semmiféle akadálytól meg nem rop­pantható fáradhatatlanságával járja be újból meg újból azokat a helyeket, a­melyek Petőfi nagy magyarországi vándorútj­ának megszen­telt stácziói. Mindenütt fölkutatja a költő lépteit és a mi emlék maradt nyomukban, minden kortársi nyilatkozatot, minden írott vagy nyomtatott följegyzést, minden élettelen, mégis oly beszédes tárgyat összeszed. Többször, mint vidám útitársa, tanúja lehettem annak a soha el nem halványodó színes kedvnek, a melylyel bálványozott költőjének nyomába sietett, annak az olykor ravaszsággá élesített okosságnak, olykor meg szinte erőszakká ke­ményedett. rábeszélésnek, a melylyel nem is sejtett rejtekhelyről kiszimatolta, kincsükhöz babonásan ragaszkodó tulajdonosuktól el­­disputálta és mint szent zsákmányt diadallal vitte haza a Petőfi-Háznak a költő kéziratait, leveleit, arczképeit, bútorait, a poéta szerettei­nek apró-cseprő dolgait, mindazokat az erek­lyéket, a­melyek a legbecsesebb ereklyén, Petőfi összegyűjtött munkáin túl a költő földi bolyongásának materializált emlékei. A világért sem akarnék túlozni. Jól tu­dom, hogyha Bartók Lajos és Szana Tamás — mind a kettő fölvette már a néhai előnevet — nem áll ki a Petőfi-Ház létesítésének eszméjé­vel, hogyha Herczeg Ferencz nem vallja leg­szebb ambícziójának, hogy mint a Petőfi- Társaság elnöke, népszerűségének egész hódító erejét latba veti a Petőfi-Ház érdekében, Endrődi Sándor tüzes lelkesedésével, Ferenczi Zoltán pedig páratlan szakismeretével nem áll a Petőfi-Házért küzdők élére, ha a magyar közönség nem él oly szívesen az alkalommal, hogy a maga részéről is köveket vigyen Petőfi Sándor ereklyéinek hajlékához, akkor kétség­telen, hogy most vasárnap még meg nem nyit­hatnák a Petőfi­ Házat. De bőségesen megadva mindenkinek a kellő elismerést, lehetetlenség, megfeledkezni arról, hogy Kéry Gyula nemes és szerencsés gyűjtő makacssága nélkül, a­mely másokban is fölkeltette az ereklyegyűjtés kedvét, a Petőfi-Ház, ha fölépült volna is, még nagy időre félig üresen maradt volna. A halott Petőfi háza — az élőnek jobb­fajta szoba se jutott — azon a helyen van, a­melyet a Bajza-utcza huszonegyedik száma jelez. Csöndes, előkelő utcza, gazdag emberek­nek és művészeknek vásári zajtól nem háborí­tott utczája, mely voltaképpen talán nem is illenék a lázas életnek csak ritkán halk szavú költőjéhez. Egyébként az a ház, a melyet a Petőfi-ereklyék múzeumává alakítottak át, iro­dalomtörténeti jelentőségű és érdekességű haj­lék. Keszty Árpádé volt és egy évtizeden ke­resztül benne lakott a festőművész apósa is, Jókai Mór. Az élet elválasztotta egymástól a valamikor testi-lelki jóbarátokat. — Petőfi vég­telenül szerethette Jókait, hogy oly végtelenül meg tudott haragudni rá — de holtuk után ismét egymás mellé kerültek valahogyan, meg­osztoztak egymással egyazon házon. A föld­szintet Petőfi hódította el magának, az első és egyetlen emelet jórésze Jókainak jutott: a két nagy költő ereklyéi békességesen meg­férnek egymás ünnepi szomszédságában. Az épület sarkára nemrég rábiggyesztett előcsarnokon át — a Vágó-testvérek egyéni művészeti munkája — bekerülünk a nagy­terembe, a­mely nemrégiben még Feszty Árpád festményeinek szülőhelye volt. A falakat most is képek borítják : Petőfi arczképei és művei­hez készült illusztrácziók. Századokkal ezelőtt élt emberek is ránk hagyták hiteles arczuk­­mását, de abba bele kell törődnünk, hogy Petőfiről, a­kinek pedig még egyes kortársai is élnek, nem maradt reánk hű képírás. Hogy Holnap folytatják. Ez már több, mint komédia: ez már szédelgés, vagy komolyság. Fél­hivatalosaikkal napokon át magyaráz­­gatták a publikumnak, Kossuth Ferencz pedig sajátszájúlag kinyilatkoztatta, hogy bizony ők nem tudnak semmit sem ki­eszelni, nem is törték rajta a fejüket, szó sem lehet arról, mintha a miniszter­­tanács valami fordulatot hozna, s ime négy órai tanácskozás után a miniszter­­tanács holnapra napolta el magát, a­mikor is folytatni fogja a ma meg­kezdetteket. Hát a semmit nem tudták ma el­intézni ? Valami tehát mégis fő a bog­rácsban, még­pedig az, a­mire mondo­gatják, hogy nincs is. A kooperáczió. Ne ijedjünk meg ettől a szótól: ma­gyarul koalíc­iót jelent. S ad hozzá húst Kossuth, zsírt Andrássy és sót, meg paprikát Wekerle. A­mi csak valaha a zseniknek eszébe jutott, azt kooperál­ják közös tervnek, a­mihez megint csak az kell, a­mi eddig is kellett, a király beleegyezése, hogy a parlament bele­egyezése is meg­legyen. Mert ne tessék elfelejteni, hogy a nemzeti akarat a hazafiak révén felszabadult, s a­mihez a király hozzájárul, mindig számíthat arra, hogy a nemzet akaratává nemesül­jön. Eddig is az volt a baj, hogy nem tudták megállapítani, a király pedig meg nem mondta, mi az ő akarata, mennyi borravalót szánt nekik nemzeti maszla­gul. Ezért kiválóan praktikus az a fel­fogás, mely szerint előbb meg kellene tudni, mit ad a király, s csak azután megegyezni abban, mit kíván a kor­mány és mit követel a nemzet. De mi k ve, ma még nem végezhettek semmit. De ma már senki sem hiszi, a­mit tegnap kürtöttek, hogy nem is végez­hetnek semmit. Sőt ma már bizonyos, hogy muszáj nekik valamit végezniük. A bécsi félhivatalos ma­szomba kimondja, hogy itt a paktum, s a­m­íg az itt van, addig Magyarországon senkinek semmi jussa semmiféle meggyőződéshez. A ko­ronának az álláspontja tehát világos, és csak természetes, hogy a hősök röstellik világosan exponálni. Ez az álláspont azt mondja : cselédszerződést be kell tartani. A kormány nem kap fölmentést, mert szolgálata még nem telt le. A par- Lapunk mai száma 28 oldal.

Next