Az Ujság, 1909. december/2 (7. évfolyam, 297-309. szám)
1909-12-16 / 297. szám
t Vándormadarak. írta Váradi Antal. Sok dolgon megütköznének ma, ami rendes szokás volt a régi színi világban, így minden szinházi szünidő előtt összegyűltek a Nemzeti Színház tagjai s apróbb-nagyobb truppokká szervezkedtek, a melyek aztán megszállották a haza valamelyik tájékát s ott táboroztak a szünidő végéig. Ha nem ment valami jól, fölszedték a sátorfát s mentek odább. Némelyik töredéknek hét-nyolcz nyári állomása is volt egy vakáczióban. Akadt olyan is, aki kettőt-hármat játszott s odább ment. Némelyik nem tudott megegyezni a truppvezetővel, az a maga szakállára, vagy ha asszony vala, a maga fürteire vette föl a harczot az ismeretlennel, fogadott egy zongoristát, ha író volt a férje , az konferált, ha zenész , hegedült, zongorázott s nevezték ezt művészi körútnak. S mint minden kör, ez is az által tűnt ki, hogy önmagába visszatérő görbe vonal lévén, oda lyukadt ki, ahonnan kiindult, azaz : a Nemzeti Színház udvarára. Ott aztán egy hétig ki nem fogytak a diadalok elbeszéléséből, odaát pedig, a Karl-ban, amint a mai Treichlinger-házzal szemben fekvő földszintes korcsmát akkor nevezték, félmeszely bor mellett dőlt az adoma-őzön s nem egy vakácziós élmény tartotta magát kaczagtató anekdota alakjában esztendőkig, így 1865-ben Szerdahelyi Kálmán szervezett egy kisebb truppot, a mely először is Kecskemétetostromolta meg. A kis társaság tagjai voltak: Prielle Kornélia, Niczkyné, Prielle Emilia, — ez a vidéki színésznő önként csatlakozott a sógora direkcziójához — Hubenayné, azonkívül két népszínházi tag, — értsük a budai népszínházat, az alagút szájánál — Tóth Jenő és Dózsa. Szerdahelyi a vidékről is vitt magával két igen tehetséges fiatal színészt, Drágus Károlyt és Temesváryt. Az első az akkor megnyílott szinitanodának legelső növendékei közül való volt. Ebben az esztendőben nyitották meg ugyanis ezt az intézetet s tanárai voltak Gyulai Pál, Egressy Gábor, Szigeti József, az operai szakon Boccolini Herkules, Böhm Gusztáv, Babits Ferencz és Campilli Frigyes. Az első drámai növendékek között olvassuk a Bogdanovics Krisztina, Gózon Ida, Hubenay Kornélia, Dulka Sarolta, Egressy Ákos, Egressy Árpád, Udvarhelyi Lajos, az operánál Csepcsányi Berta, Szűk Elza, Gobbi Adél, Neszweda Anna, Toperczer Ilka, Szigligeti Aranka, Avarfi Kálmán, Kuliffay Ede, Vajdafi Ernő és Stéger Samu neveit. Az intézetet 1865 január elsején nyitották meg, délelőtt tizenegy órakor. Az igazgató, Festetich Leó gróf felolvasta az alapszabálytervezetet s az alapítási oklevelet, a fölvett, közel negyven növendék névsorát s üdvözölte a megjelent vendégeket, kiknek sorában ott ült a nemzeti színházi bizottság néhány előkelő tagja : Ürményi, Károlyi György gróf, a Nemzeti Színház intendánsa, írók, művészek. Az előadások január hetedikén, szombati napon kezdődtek. A Fővárosi Lapok egyik közeli száma aztán az új színésznemzedék tanulni vágyának elő jeléül közli azt az elhatározást, hogy a Szigligeti nővérek, Sántha Antal, Kovács és Náday urak folyamodtak a színházi komité- hez, engedné meg nekik a színészképezde drámai osztályának elméleti képzéssel foglalkozó óráinak látogatását. »Kétségtelen, — írja Vadnay — hogy meg fogják nyerni.« Hogy éltek-e aztán az engedelemmel ? Nem tudom. De visszatérve a mi kis vándormadarainkra, Szerdahelyi társaság a többi között A csapodár, Az idegesek, Egy millió, Az utolsó levél, Borúra derű, Az elkényeztetett férj s aj Fehér hajszál czímű franczia vígjátékokkal indult világgá. Az eredeti irodalomból Degré, Balázs Sándor és Berczik Árpád darabjait választották. Útba ejtették Kecskemétet, Makót, Aradot, Szegedet s körutjokat Debre-»czenben végezték be. Szigligeti Ede is szervezett társaságot és» megindult vele faluzni, mint akkortájt nevez-' ték. Társasága leányaiból s egynéhány szini-, iskolai növendékből állott, kikhez Sántha, Szilágyi, Benkő és néhány kardalos is csatlakozott. Nyíregyházára ment legelőször, onnét, Szatmárra. Jól írta egyik újságunk, hogy a szünidő csak a Nemzeti Színház épületére lesz a csönd és nyugalom ideje, mert a tagok többet fognak ez idő alatt játszani, mint Pesten. Balázsné Bognár Vilma maga indult neki Magyarországnak. Ekkor élte virágkorát mint énekesnő s férje, a szellemes író, mint felolvasó és ügyes imprezárió kisérte útjában. Szatmár, Mármarossziget, Deés, Kolozsvár, Torda, Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Szeben és,, Déva voltak állomásai e nyugat felé vivő vállalkozásában, mely alatt különösen a magyar, népdal művészi előadásával szerzett tapso -"v, ' 1 *' ‘ "'V-' •...r.................................... ■■. Budapest, 1909. VII. évfolyam. 297. szám» Csütörtök, tkzezember 16. Előfizetési árak 3 Egész évre „..... 28 L —f. Félévre.......... 14 * — » Negyedévre ...... 7 » — » Egy hóra__... 2 » 40 » Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefőn 66—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon 162—63 és 58-03. Megjelen hétfő kivételével minden nap, Ünnep után is. * ROVÁS. Nem tudjuk, Wekerlét meglepte-e Lukács László és Khuen-Héderváry Bécsbe hivatása, az országot mindenesetre meglepte. Sértetlenül állnánk szemben ezzel a fordulattal, mely bármikor jöhetett volna, de akkora reszenzust sohasem kelthetett, mint éppen most. Wekerle pénteken kér indemnitást és ugyanakkor fogadja a király azokat, akik utódai lesznek. Igazán azt hiszik Bécsben, hogy ezzel Wekerlének megkönnyítették az indemnity kérését ? A dolog inkább úgy fest, mintha Bécsből előrekiáltanák : minek ezeknek indemnity, mikor úgyis más jön ? Ha Bécsben ellene vannak az exlex kikerülésének, akkor ez a taktika remek. S ha úgy akarják, hogy Wekerléék csak azért menjenek exlexbe, nehogy Lukácsra, vagy Khuen-Héderváryra háruljon az ódiuma, akkor is igen okosan taktikáznak. De hogy ez mire való, mikor minden taktikázás nélkül is zsebre vághatják azalkotmányt, azt igazán nem tudjuk megérteni. Megint csak igaza van Wekerlének. Ő sohasem mondta, hogy az indemnity-kérést megelőzőleg királyi kéziratot fog produkálni. Aki kételkedik ebben, várjon péntekig s látni fogja, hogy csakugyan nem mutat föl királyi kéziratot. Az pedig egészen más dolog, hogy azért nem produkálja, mert nem kapta meg, s hogy róla beszélnek, onnan való, hogy szeretett volna ilyet kapni s erre mindent elkövetett. Az igazmondó Wekerle tehát nem sokban különbözik attól a másik Wekerlétől, aki mosolyog, ha nem mond igazat, s mosolyog, ha kisütik róla.* Kié az akta ? Ezen veszekednek most a testvérfüggetlenségiek. Természetesen Kossuth szerint az övé, először, mert így akarja, másodszor, mert már el is vitte magával, harmadszor, mert nem adja vissza. Főképpen pedig azért, mert ő Kossuth Ferencz, a függetlenségi politika ezé zárja. A dolog kicsi, mert éppen csak erkölcsről van szó, de nagy, mert jellemző. Mert az ember nem más az egyik dologban s nem más a másikban. Ahogy Kossuth Ferencz a maga privát tulajdonának tekinti a függetlenségi párt okmányait, úgy a magáénak tartja a kerületeket, a hová névjegyet küldött, a Duna—Tisza-csatornát, melynek oda kellene torkollania, a hová ő akarja, a vasutat, melynek Börgöndbe kell kilyukadnia, s a postát, a hová azt nevez ki hozzáértőnek, a ki neki tetszik. Azok a jó emberek, akik most kellőképpen megítélik, mert az irattárukat elvitte, fogják meg az orrukat , három éven keresztül hivatalos titok volt, hogy Kossuth Ferencz úr hogyan autokratáskodik, most kipattantak, mert az ő írásaikról van szó, no meg arról, hogy többet maguknak ebből az autokrataságból nem nézhetnek ki. Magyarország bekerítése. Gyönyörű az, ahogyan Horvát- Szlavónországok autonómiájából állami felségjogokat csinálnak a koalíció vagy kooperáció védszárnyai alatt. És meg kell vallani, hogy ehhez horvát testvéreink fölötte igen értenek. Az 1904— 1905. évi polratimságnak még ma is szedegetik a gyümölcseit. Sőt ma, országgyűléstelen állapotukban és örökkévaló jajveszékeléseik közt fűzik, bogozzák legnagyobb sikerrel az ő jövendőbeli államiságuk kötelékeit. Alig egy-két napja volt arról szó, hogy a Bécsben vádaskodó horvát-szerb urak hogyan kerülték meg a magyar területi felségjogokat és milyen erélyes támogatásban részesítették őket ebben osztrák ellenfeleik. Semmi esetre sem közönséges színdarab az, amikor mink a magyarok szájtátva nézzük, hogyan tárgyalnak a magyar állam területi felség- jogairól horvátok és osztrákok a bécsi esküdtek előtt. És anélkül, hogy a magyar állami szuverenitásról csak egy szót is ejtene akármelyik. Amint hogy a zágrábi felségárulási perből és ítéletből sem fogja nekünk azt senki kihalászhatni, hogy itt nem a »birodalomhűség«, hanem a magyar államfönség megsértése miatt lakottak a vétkesek. Mindez azonban nem elég. A horvátosztrák összezárkózásnak más nyomait is látjuk. Bosznia-Herczegovina annektálása óta hatalmas erőt nyert a Reichspost és Luegerék magyarpusztító politikája. A trializmus nem mese többé, hanem napról-napra szövődő pozitív terv, amelynek egészen reális czéljai vannak. Letörni Magyarországnak úgyis jobbára csak papiroson levő paritását a monarchiában és egy nagy délszláv államtest szervezésével bénítani meg a magyarok akczióképességét. Csak a vak nem látja, hogy itt Magyarország bekerítése feljük egy hatalmas szláv gyűrűbe, mely minket nemcsak politikailag és gazdaságilag, hanem fajilag is meg fog fojtani. Prágától Szerajevóig és Zágrábtól Lembergig egyre sodorják a nekünk szánt kötelet és ki fognak lépni abban a perezben, amikor bölcs királyunk szemei — quod deus la vertat — lezáródnak. Lapunk mai száma 40 oldal.