Az Ujság, 1910. október/2 (8. évfolyam, 246-257. szám)

1910-10-23 / 252. szám

Vasárnap, 1910. október 23. _________AZ ÚJSÁG________ HÍREK. Német iskola. Budapest magyarságára igazán féltékenyen kell vigyázni. Ha van valami, a mi bizonyítéka a magyar kultúra erejének, de egyúttal garancziája a magyarság jövőjének, hát a városok és legelső­­sorban Budapest megmagyarosodása az. Egy mil­liós nagyváros, a­mely tiszta magyar, ez Európa számára a magyar kultúrának gazdagsági bizo­nyítványa, a magunk számára pedig megnyugta­tás a jövőt nézve. A magyarosítás politikája jó­formán mindenütt csődöt mondott, a városokban azonban diadalmaskodott a magyarság minden ravaszkodás nélkül, egyszerűen a benne lévő nagy erők és sokféle békésen hódító tehetség által. Diadalmaskodott, pedig Budapesten például a né­met kultúrával kellett megküzdenie. És ez a diadal többé kétségbe nem vonható, tőlünk el nem ve­hető, vissza nem csinálható és le nem tagadható. Ne féltsük ezt a diadalt többé attól az egyetlen árva német iskolától, a­melyet a főváros s a kul­tuszminisztérium most birodalmi német alattvalók gyermekei számára engedélyezett. A főváros és a kultuszminiszter helyesen tették, hogy ezt az isko­lát engedélyezték. Ezt az engedélyt ugyanis lehe­tetlen volt megtagadni Németországnak egészen felesleges megbántása, boszantása, kihívása nélkül. Berlinben magyar állampolgárok számára éppen így engedélyeznének magyar iskolát, ha az ottani magyar állampolgárok kérnék és a budapesti né­met iskola ügyének a halasztgatása már eddig is túlságosan sok alkalmat adott a nagynémet sajtó­nak arra, hogy elharsogja: íme úgy gyűlölik a magyarok Németországot, hogy még a német állampolgároktól is megtagadják a német iskolát, még azokat is erőszakkal akarják megmagyarosí­­tani. Mi tudjuk, hogy Magyarországon semmi sem ismeretlenebb, mint a németgyűlölet, de az okos­ság, a barátság, a szövetséges viszony megköve­teli, hogy ezt az amúgy is olcsó bizonyítékát barát­ságos érzelmeinknek habozás nélkül megadjuk. Az a német iskola nem fog ártani Budapest magyar­­­ságának ; ellenkezőleg : a teljes elszigeteltsége, a természetes elzártsága fogja megmutatni, hogy erőszakkal itt Budapesten senkit sem akarnak megmagyarosítani, mert erőszak nélkül, természe­tes módon ez a város úgyis magyarrá tesz minden­kit, a­ki ide kerül a falai közé. A Parseval. Jön ? Nem jön ? Ki bánja! A hadseregnek minden ügye iránt komolyan és őszintén érdeklő­dünk, de ez a »kormányozható« léghajó igazán csak mint furcsa mutatvány, mint különös, han­gosan reklámozott produkczió tarthat számot az érdeklődésünkre. Osztrák földön felrepül a nehéz alkotmány és berregve, szuszogva, erőlködve le­száll a rákosi gyakorlótérre. Hát aztán ! Nagyon szép dolog, hogy a paritás révén legalább meg akarják mutatni Budapestnek is a léghajót, ha már minden kísérleti állomás Ausztriában van,­­ de mit bizonyít az, hogy a Parseval eljut Buda­pestre ? Azt igen, hogy ezúttal szerencséje volt, de azt igazán nem, hogy általában használható és szükséges, hasznos felszerelési tárgy a hadsereg számára. A ballonos léghajók akkor sem ígértek sokat, amikor még nem volt repülőgép; azóta egészen nevetségesek lettek, ha a nevetségességük — mint az öreg Zeppelin eseteiben — a tragikum határát érinti is. Minek a sok czéltalan próbálko­zás még ? Minek az erőlködés ? Minek kidobni azt a sok pénzt, a­melyre olyan szükség volna máshol, a­melyet például sokkal okosabb volna repülőgépekre fordítani. Ezek a lomha, nehézkes ballonos léghajók olyanok, mint a Maupassant ludai, a­melyeken erőt vesz a repülés vágya, mikor a fejük felett vadludak repülnek el, vergődnek, csapkodnak, erőlködnek, azután lomhán hullanak vissza a földre. A Parseval lomhán fog visszahullni a földre, a mikor felette sebes és könnyű szárnyas Budapesti motívumok. Irta Quintus. Mink falun nevelkedett emberek vagyunk. És ez a mink szó Budapesten ugy 4—5 száz­ezer embert jelent. Beleértetvén ebbe a vidéki városokból felszármazottak nagy sokasága is. Ugyanez a néhány százezer ember legyen a tanúm, hogy mink a szívünk mélyében halá­lunkig titkot melengetünk. Titkon úgy érez­zük . . . jaj, hogy is merjem kimondani... úgy érezzük, hogy mink különb emberek va­gyunk, mint a vérbeli budapestiek. Miért­ különbek és mivel különbek ? Nem is merek, nem is akarok felőle beszámolni, még adófizető lelkiismeretemnek sem. De ta­lán úgy van a többi mink is. Nem fér össze egyazon őszinte magyar lélekben az a két gondolat, hogy Budapest legyen hazánk do­bogó szíve, szemefénye, büszkesége, világfor­­mája, a mellett­ pedig az ember a szíve mélyén gyengéd lenézést érezzen iránta. Ezt nem szabad. Azért tehát ezt el kell nyomni hősiesen. Csakhogy még elnyomva­ is sokat jelent. Azt jelenti, hogy Budapest népének nagy-nagy része, mondjuk a fele (szerintünk a jobbik fele), a legerőszakosabb maga­ megerőltetésé­vel sem képes egészen befogadni azt a gondo­latot, hogy Budapest csakugyan képviseli a magyar nemzet lelkét, törekvéseit, nyelvét (jaj !), gondolkozásmódját, erényeit és hibáit. Vagyis hogy bizony nem igazán való magyar város ez ! Vagy legalább még nem az. Most kezdem érezni, hogy nem jó volt kikotyogni ezt a titkot. Elég annyi, hogy Budapest nem az a magyarnak, a­mi Páris a francziának, Bécs az osztrák-németnek, Lon­don az angolnak és — ugorjunk nagyot — Zágráb a horvátnak. És még nagyon sokáig kell a »szent vidéknek« ideküldözni a magyar embertermés javát, hogy igazán megdobban­jon itt a magyar nemzet szíve. Istenem: Petőfi, Arany, Vörösmarty, Jókai, Mikszáth, Deák, Kossuth, Széchenyi és Polónyi, mind­mind Nazaretből valók. Egy azonban minden veszekedés nélkül is bizonyos. Az, hogy a vidéken nevelkedett ember bizonyosabban és tisztábban látja és érti, hogy mi ez a Budapest ? ! A benszülött és bent nevelkedett ember nem tudja. Csak kényelmeit és ragyogását látja. Nyelvének fájdalmas eltorzulásait észre sem veszi, sem a szószerkezetben, sem pedig —­ a­mi még torzabb — a barbár budapesti hangsúlyban. Életének furcsaságai meg nem lepik és rossz­akaratú bolondságnak tartja azt a megkülön­böztetést, hogy ez pesti u­r. Pedig a vidéki ember azonnal észreveszi, a­mint az igazi pesti úr egyet vakkant.­­" Azon kezdem, hogy a városi ember egy­általán más ember már amúgy is. Paradoxon­nak tetszik, de nem újság, hogy a városi ember világlátása már puszta városi voltánál fogva is tökéletlenebb. Miért ? Azért, mert a falak, uttczák és más mindenféle négysarkos emberi művek közt nevelkedett városi ember nem látja organikusan a világot, csak mecha­nikusan. Mennyiségeket, mértékeket, állandó vonalakat és mindig egyformán működő gép­­szerű dolgokat lát. Részben pontosan hiva­talba, üzletbe vagy vendéglőbe járó gép maga is. Nem nevelkedik tehát a fejlődés minden­napi jelenségei közt. Innen van az, hogy a legegyszerűbb falusi emberek közt is annyi a helyes ítéletű, sőt bölcs ember, ellenben a város tele van balgákkal és kajla rajongókkal. Ez furcsa beszédnek tetszik, ugy­e bár ? Azonban erős, messzeható elmék féltik az álta­lános népfejlődést a túlságos elvárosodástól. És ezért is dolgoznak mindenfelé arra, hogy a városi népet kijjebb vigyék. Sőt kertet is adjanak neki, a­hol egy kis növényi és állati életet is lásson. Ez nemcsak a testi, hanem a lelki jóegészség végett is szükséges. A termé­szet működésének mindennapi szemlélete na­gyon tisztítja az elmét és sok mindenféle félretaposott szocziális elméletnek tekeri ki a nyakát fájdalom nélkül. A­mi alatt persze csak az utópiákat gondolom. Ugy­e­bár, hogy Budapestről írván, ilyesmi szóba sem jöhet. Jaj, kérem, dehogy is nem jöhet. A napokban középiskolai pro­fesszor uraktól furcsa dolgot hallottam. Az alsó osztályokba járó gyerekek kikérdezgeté­­séből kitetszett, hogy a fiúk jó 25 százaléka még egyáltalán nem is látott eleven szarvas­­marhát ; a hullámzó arany búzavetést is csak könyvből ismeri. Az egyik pláne, a fali ábrára mutatván (a­hol a bikának a szarva végén két gömb van), azt kérdezte a tanártól : —■ Ugy­e­bár, a bika már azzal a két gombbal jön a világra '­ •Jaj, hol vannak ezek a benszülött gye­rekek attól, a­mikor mink gyerekkorunkban a bikát így ijesztgettük : Bú, bú, bika, Vaskarika, Szénát eszik . . . A folytatása még sokkal szebb. Szóval ez már igazán nagy város. De a­ki azt mondja rá, hogy igazán magyar is, annak az őszinteségét sem kívánom meg. Itt zü­mmög-morog most az ablakom alatt ez a hatalmas és zajos város. Ősz van és tele vannak élettel az utczák véredényei. Grande saison ! Vagy százféle hangot hallok ki a mor­­mogásából és nem tagadom, hogy jól esik, mint minden élet zaja. Ezt az örökös zajt mink is megszoktuk annyi esztendő óta, de azért az egyes alkotó részeit is halljuk. A vér­beli székesfővárosi csak egyhangú morgást hall, mivel beleszületett. Nem tagadhatom el, hogy szép város. Nem belül gondolom, hanem kívül. A Dunán. Bécs nagyobb is (nem akarok hazudozni), kellemesebb is, vidámabb is, de nem ilyen szép. Már hogy a fekvése szerint. De hát az igazi szépség is a pózban a legszebb. Nem aprózom fel a belső világosságát. A szűk mellét, tüdőtlen parktalanságait, poros levegőjét, esőben sáros és pocskos kövezetét. Komor bérkaszárnyái mellett heje-huja, hol pohos, hol ösztövér szeczesszióit és más min­denféléjét. De azért a drágaságába is bele­üthetne már a tüzes istennyila valahára. Mert Budapestnek olcsónak kellene lennie, a­mikor a város végén, a Rákoson már ott hullámzik az arany­kalász-tenger és az Isten mindenféle áldása. Tantaluszi embertelenség és csúf magyartalanság az, hogy szájunkba lóg az Isten áldása és visszahúzódik, ha enni akarunk. Hej, agrikultura ! Hiszen egy hétig is lehetne erről beszélni. Csak éppen az én szerény privát­ véleménye­met teszem ide, hogy a mi külön székesfővárosi drágaságunknak a legnagyobb oka a fölösleges közvetítő-kezek őrült nagy száma. A világon egyetlen nagy városnak sincs annyi ügynöke, mint Budapestnek. A­miből ne legyen sértés, mert hiszen nem az ügynökök ellen van kifogá­som, hanem a túlságosan sok ügynök ellen. Mert éppen ilyen budapesti spec­ialitás a túl­ságosan sok ügyvéd és immár a túlságosan sok orvos is. Mindig reszketek, hogy Budapest a túlságos agyvérbőségtől egyszer gutaütést talál kapni. Különben most már mindegy, benne va­gyok a rosszakat mondásban. Ha azt kérdezné valaki tőlem, hogy mi az, a­mi még túlságos Budapesten, akkor azt mondanám, hogy túlságos sok a bank, az éjjeli mulatóhely és a kávéház. A budapesti életnek ezek a fő spec­ia­­litásai. Egyáltalán nem is értem, hogy az ilyen sze­gény ördög népnek, a milyenek mink vagyunk, minek az a rengeteg mindenféle bank ? Akár­melyik nagyobb utczán végigmegy az ember, szinte elképed a feje, ha csak az aranyos bank­­firmákat el is olvassa. És még mindig szapo­rán terem, mint az ördögbocskor. A budapesti éjjeli mulatóhelyek pedig . .. és ne vigy minket a kísértetbe, de szabadíts meg a gonosztól, amen ! Majd egyszer külön beszámolok velük, de csak jó idő múlva, mert előbb becsületesen végig kell tapasztalni valamennyit. Akkor majd szó lesz arról a cso­dáról is, hogy a magyar nyelvet hogyan lehe­tett addig-addig csavargatni, a­míg egyszerre csak alkalmassá lett a legkülvárosibb brett­­lire is. Mondják különben a bölcsek, hogy ez az éjjeli mulatás Budapestnek világvárosi jel­legéhez tartozik és idegeneket hódít. Tessék megengedni, hogy itt megvakarjam egy ki­csit a fülem tövét, vagy a fültövemet, a­hogy tetszik a nyelvész uraknak. Az erotikumokról pedig hallgass szám, nem fáj fejem. Még a kávéházakat töröm legjobban. Az lással suhannak el a­­Blériot-k, a Wrightok és az Ilmnerek. B. 9

Next