Az Ujság, 1910. december/2 (8. évfolyam, 298-311. szám)
1910-12-16 / 298. szám
, hanem tanulás, vagy üzlet irányában száll meg egy-két napra vagy hétre. De belebotlik még az is, aki egyáltalán még nem is látta soha Budapestet, hanem csak az innen származó különleges exportczikkek után ismeri. A kelleténél is világosabban szólva, ez az export jórészben emberhúsból áll. Nem különbség, hogy fölcziczomázott emberhúsból. Ma sem bizonyos még, hogy mily gazdasági vagy művelődési okok kívánták azt, hogy Budapest, sőt Magyarország e részben Dél-Amerikában is híressé legyen. És hogy egy megnevezhetetlen áruczikket a magyar névről nevezzenek el hungarának. Elismerjük, hogy ebben is javulás van. A törvény s vele a társadalom, kivált a művelt magyar nőtársadalom tevékenysége remélhetőleg végleg el fogja nyomni ezt az aljas rabszolgakereskedést. Bár ezzel még nincs vége annak az orfeum-szerűleg űzött exportnak, mely a magyar nevet a külföld harmad-negyedrangú deszkáin meghurczolja. De sokkal rosszabb ennél az, hogy Budapest kitűnő pornografikus hírnek is örvend a külföldön, ha ugyan öröm az ilyen is. Nem mondunk túlságosan nagyot azzal, hogy Budapest nevének odakint egy kis fejlettségi mellékize is van. És ne mondja senki, hogy ez nem baj. Ha Budapestet mindenki úgy ismerné, mint Párist, akkor nem volna baj, mivel fényes oldalait is ismerné. De a műveit világ Budapestet jobbára csak hírből ismeri és az már baj, hogy a jóhír ólomlábakon jár, ellenben a rossz hír a szelek szárnyán röpül. És ne higgye azt senki, hogy a gyorsan fejlődő fiatal magyar fővárosnak becsületére vagy éppen hasznára szolgál az, ha az innen származó tömeges pornografikus képeket, írásokat és könyveket odakint a nagy műveltségben vigyorogva adják kézről-kézre az emberek. Nem az úgynevezett erény és erkölcs az, aminek a védelmére kell itt kelni, bár hiszen az se valami megvetendő dolog. Védelmeznünk kell azonban Budapest becsületes hírnevét s ezzel egyben nemzeti reputácziónkat is az ellen az aljas ipar és még aljasabb export ellen, amelynek a tűzhelyét Budapesten eddig sem a rendőrség, sem a bíróság, sem a társadalom ismételt fölháborodása nem bírta elpusztítani. Évtizedek óta ismerjük ezt a kérdést. Nemcsak a budapesti másod-harmadrangú könyvesboltok ablakaiból. Ami ezt az utóbbit illeti, máig sem bírtunk tiszta állapotokat létrehozni, sőt nemrég volt olyan idő is, amikor a nyomtatott piszok még utczáinkat is elárasztotta. És ma is megvan még a budapesti közönséges életnek egy bizonyos »tónusa«, ami az illendőség szempontjából sok kifogás alá esik. De roszszabb az, hogy a pornografikus nyomdák, fényképező helyek és efféle iparüzletek kiirthatatlan makacssággal ragaszkodnak Budapesthez. Bizonyosan azért, mivel itt virágzásuknak föltételeit legjobban megtalálják. Nem volna helyes a rendőrséget e miatt éppen most megróni, amikor egy ilyen pornográfus fészket meglepett és tétényi főraktárával együtt fördult. A fogás megint nagy volt, amennyiben óriási mennyiségű nyomtatott és ábrázolt disznóságot foglalt le, természetesen az üzletemberek nélkül, akik szabadlábon védekeznek. Ez rendben van, de kevésbé van rendben az, hogy az efféle aljas üzlet és kivitel meg-meg újra összeszedi magát, ha a veszedelem és lárma elmúlt. Ez már a hatodik ilyen üzlet, amire egyhamarjában emlékszünk. Most persze megint jön a bíróság és a Btk. 248. §-a alapján megint kiszabja a maga nevetséges három-nyolc napi fogházát, aminek természetesen megint nem lesz semmi visszatartó ereje. Azt gondoljuk, most már csakugyan itt volna az ideje annak, hogy a közhatalom, rendőr és bíró a jog egész erejét éreztesse azokkal, akik az erkölcsi érdekek megsértésén túl a főváros és ország becsületét is beszennyezik ezekkel az undok iparczikkekkel. A törvényben megvolna a hozzá való keménység, hacsak a büntető kéz nem volna puha és erőtelen. Legyünk tisztában különben azzal is, hogy az efféle aljasságok hatásáról ma már az egész világon más a vélemény, mint annakelőtte volt. A franczia törvényhozás is megegyezőnek tartotta a szabadsággal, hogy a pornográfiát kirekeszsze a sajtótörvény védelme alól és kemény büntetésekkel sújtsa. Németországban pedig maga a társadalom vette a kezébe a szennyes iratok s egyáltalán az obszczenitások üldözését. Nem álszeméremből, de azért, mivel tisztán fölismerték azt a pusztító hatást, amelyet az obszczén dolgok, beszédek és mulatságok magára a népességre, mégpedig éppen a műveit osztályokra, sőt leginkább a műveit fiatalságra gyakorolnak. Ma már széltében a társadalmi jó egészség védelméhez tartozónak ismerik a pornográfia üldözését. És nagyon fájdalmas lenne, ha éppen Budapestet nem lehetne megszabadítani ettől az állandó dögvésztől, elbeszélése szerint a két falu összeállóit, hogy közösen építenek templomot. De nehogy valamelyiknek közelebb essék, tehát éppen a két község közé építették, az út mentére. Mindegyiktől van egy félóra járás. Azonban idejével épített magának mindegyik külön kis templomot, és igy lassanlassan elmaradoztak a hívek s magára maradt az utrszéli egyház s a körülötte lévő temető. A vén Duna aztán tavaszi áradásokon nekinekitámadt a homokos partnak, és-elkapott egy-egy jókora darabot belőle sérültek, fordultak az emberek, kikezdte a templom körül a kis temetőt. Mikor egy-egy korhadt koporsót kimosott és vitte magával, ringatva, mint anya a gyermekét, fodros habokon, lefelé, — a partmenti kunyhók lakói keresztet vetettek magukra s babonás félelemmel morogtak . — Már megint költözködnek a darázsiak. Jégverés lesz. Végre aztán elkanyarodtunk a régóta felénk integető batinai hegy alá. Ez volt nekem a Hórek hegye. Erről zengett felém a nagy kinyilatkoztatás: ott, a vizen túl, ott a szabadság, ott a zengő kalászszal ékes róna, ott a boldogság! Hat óra volt alkonyat felé, mikor az udvardi korcsma állása alá hajtattunk. Ott kint az udvaron, a száraz lombsátor alatt, a milyet májusi ünnepekre csinálnak, csajnáltunk meg és előkészültünk az éjjeli expedíczióra. Ma sétának tartanám. Akkor világesemény volt nekem. Édesanyám a rablóktól félt, én a szúnyogoktól. Én több joggal és okkal, mint ő, mert nagy zavarba jött volna az a haramia, aki bennünket megállít, s hacsak meg nem segít bennünket valamivel, nem tudom miféle pozitív eredménye lett volna a rablótámadásnak ? Piroslett a hegyorom s a hegy tövében ásító mély pinezegádorokban fekete sötétség ijesztgetett. Már árnyékban utaztunk és ez olyan kellemes volt, mert az átmenti rétek illata belevegyült a meleg, poros levegőbe és a hazafelé csilingelő birkák bégetése mezei idilliumot varázsolt a nagykendők és sálok közé, amelyekbe anyám beburkolt. Izzadtam és remegtem. Mindig attól féltem, hogy a macskagebék egyszerre csak felmondják a szolgálatot és mi itt maradunk a hegy alján. No, Jézus segíts ! Indulunk már a hegynek. A kocsis le is szállott. Leszállította a feleségét is. De mi ülve maradtunk, mint Sardanapál a trónusán, mikor az ellenséges had betört. Csirregni kezdtek a tücskök s a távól keleten megjelent az első csillag. Később majd a hold is felkel. Akkor nagyon hideg lesz, mondotta az anyám, s előre még egy nagykendőt tett a hátamra. Én lestem és olvastam a kékesszürke égbolt peremén kicsattanó csillagokat. Már hármat láttam. Most négy van. Legszebb az a nagy, az a ragyogó. Anyám azt mondja, hogy az a Vénusz. Az esthajnali csillag. Ennek a világa vezetett bennünket kelet felé. Mentünk akár a mágusok, keresve Betlehemet. Amott, a Dunán túl, ott született nekünk a Messiás. Lassan, lépést mentünk. Hűvös lett az idő. Kelet befeketült peremén valami aranyos derengés kezdődött, közelgett a hold. Mylitta tisztelői ilyenkor kórusban ordítottak, itt csak a kanász tülkölt és megcsendült az alant lévő falakban az esteli harangszó. Imádkozzunk. Nagy lassan kapaszkodik felfelé a szekér. A kocsis bóbiskol, a felesége bóbiskol. Édesanyám csendesen mozgó szájjal imádkozik és én gyerekészszel elmerülök a csillagok nézésébe és ismeretlen álmok születnek meg bennem egy világról, a melynek nincsen mása idejem, egy világról, a melynek sejtelme bele van oltva a gyereklélekbe, de nem pattan ki, csak mikor az első vallomás tör fel az ajakán. Alm03 nem voltam. A kanyargó itt hol eltakarta a kelő hold fényes előfutárait, az ezüstös felhőket, hol elém villantotta őket. Nyikorgott a szekér, csirregtek a tücskök s amint a hegyi mély után följebb-följebb értünk, apró kalibák maradoztak el mellettünk, a szőlők présházai, melyekben mélységes csend van és hideg. Éjfélt kongott odalenn a batinai kis torony, mire fölértünk a tetőre. Széles, lapos hátú hegy a batinai s vagy egy félórát kell koczogni rajta, mig a lejtőjéhez érünk. Ott aztán csodálatosan szép kiátás tárul elénk. Lent kanyarodik a széles, közepén szigetekkel meghasított Duna. Végigremeg rajta a kelő holdfény, mint egy ide-oda mozgó és tévelygő ezüstkígyó, mely a vizek színén úszik. Csöndesség van, hallatszik a bakter kürtje. Egy-egy vontatóhajó őre bugatja a tülkét, a parton minden sötét. Lassan ereszkedünk lefelé és egy órát ver, mire a parton megállapodunk. Ott fogunk éjszakázni. • Anyám beburkol még jobban, még gondosabban. Hideg szél fút és a parton áradó víz lassú csobogása hallatszik. Hajnal előtt nem indul a komp. Addig alhatunk. Alhatik, aki tud. Az ismeretlen környezet, a szűk kocsiülés, a szúnyogok nem engednek aludni. Pedig rendszerint jó álmom volt. Hallom az óraütéseket, mellettem tülköl a bakter. A messze csárdában sincs ébren senki. A révészek tanyája előtt pislog egy kis tűz. Még az esteli halsütés maradványa. Megtisztítják, fanyársra húzzák és a tűz köré, a homokba tüzködve sütik a halat. Nincs ahhoz fogható jó a világon. Éppen mikor el akarok szenderedni, felharsan lent a parton egy vén tülök. A révészeket költik. Hajnalodik. AZ ÚJSÁG* Péntek, 1910. deczember 16. BELFÖLD. — A képviselőház ülése. A képviselőház holnap délelőtt tíz órakor ülést tart. A ma elfogadott törvényjavaslatok harmadszori olvasása, a foszforral való gyújtógyártás eltiltásáról szóló törvény