Az Ujság, 1911. február/2 (9. évfolyam, 40-50. szám)
1911-02-16 / 40. szám
e pelt államférfiak nyilatkozatait is, azaz, bizonyítékul vették éppen azt, amit meg kellett volna az aktákból állapítani. Az akták kötelező bankközösséget ordítanak, a szerepelt államférfiak ellenben azt mondták, hogy noha így van írva, ők mindig az ellenkezőjét értették. Ha e nyilatkozatok jelentenek valamit, akkor kár volt egyáltalán vizsgálgatni, mert hiszen ezek az urak ezt régebben is mondták, s ha most el kell hinni a szavukat, előbb is hihettek nekik. Bizonyság éppen csak maga az akta volna. Ez pedig nagyon jó szövegezésben kimondja, hogy a bankkal tárgyalni kell, megállapítja, meddig hosszabbítandó meg a bankszabadalom, sőt megmondja, hogy ez a meghosszabbítás nem függ attól, várjon a bank elfogadja-e az új föltételeket, vagy sem. Szakasztott azon kapta szerint, mely a paktumban elintézi a vámközösség kérdését, mondván, hogy a két kormány tárgyaljon az új vámszerződés fölött, de ha nem egyeznének meg, akkor is meg kell csinálni a vámközösséget, az önálló vámterület lehetőségének teljes kizárása mellett. Persze, ürügyet a homályos szövegezésre találtak. A titkos akta azt mondja: mind a két kormány egyetértőleg a szabadalom meghosszabbításáért ellenértéket fog a banktól kérni, »ohne dass von deren Annahme durch die Bank die Verlängerung des Privilegiums im vorhinein abhängig gemacht werde«. Németül idézzük ezt a passzust, mert a fordítók jellemzően más-más értelmét adják a szövegnek a szerint, hogy Kossuth mellett, vagy Kossuth ellen éreznek. Andrássy gróf lapja úgy fordítja ezt a passzust, hogy a bank által való elfogadás nem tételezi föl eleve a szabadalom meghosszabbítását. Bizony preparált fordítás ez, ami arra vall, hogy szükségét érzik a preparálásnak. A német szöveg szerint ennek a mondásnak bizony nincs más értelme, mint az, hogy kérhetnénk ellenszolgálatokat, de a megújítás nem függ attól, vájjon a bank elfogadja-e a feltételeket, vagy sem. Ahogy a vámközösség sem függhetett attól, várjon megegyezik-e a két kormány, vagy sem. Shakespearet jól kell játszani, vagy sehogy, de játszani kell. Ismételjük, nekünk ez a fogalmazás elég világos, de ha még lehetne kétség, azt eldönti a kérdés: ha nincs benne kötelezettség a közös bank mellett, mert kellett azt titokban tartani ? Mért nem foglalták ezeket a merőben akadémikus szempontokat abba a nyilvános megegyezésbe, melyet annak idején megállapítottak ? Ha csak nem tételezünk föl teljes értelmetlenséget az eljáró uraktól, más értelme ennek nem lehetett, mint az, hogy ott sokat beszéltek a bankelkülönítés lehetőségéről, ezt tehát nem kellett titkolni, de mivel ebbe az osztrákok nem mentek bele, hát a reverzálist, hogy az a nyilvános akta nem gilt, négyszemközt nyomták a markába, így történik ez minden álügyletnél. Denikve : Ausztria megengedte a koalícziós kormánynak, hogy kellő biztosíték ellenében hazudhasson az országnak, amint politikailag jónak látja. Mi nyugodtan konstatálhatjuk ezt azok után, hogy a négy úr verdiktje megmentette az illető fejeket. Ezek után az igazság már nem vérengző, sőt hozzátehetjük, nem is meglepő. Hiszen ha visszatekintünk a bankkérdés stádiumára, szabad szemmel láthatjuk, hogy a Wekerle-kormány és különösen Kossuth Ferencz magatartását inkább a titkos akta, mint a nyilvános jegyzőkönyv dirigálta. S aki nagyon kíváncsi volt arra a titkos megállapodásra, az megtudhatta annak idején az egyes fázisokból, a fölmerült gyamokokból, no meg Wekerle Sándor kijelentéséből, hogy titkos megállapodás nincsen. Egyebekben pedig ez az eset éppen csak egy irányban szégyenletesebb a többinél, hogy alkotmányos államban alapvető ügyeket, melyekben egyre a nemzeti akaratra hivatkoznak, a nemzet háta mögött, titkos írásokban intéznek el. S most már egy kissé érthető és nagyon is komikus, hogy a függetlenségi párt egyre a nemzeti akaratra hivatkozott a bankkérdésben, s nagyon méltatlankodtak, hogy a korona fittyet hány a nemzeti akaratnak Mert az már igaz: a koronának is szabad az, ami a nemzet képviseletének lehetséges. Jártam naponta a Sorbonneba, ami körülbelül olyan messze van, mint ide Soroksár. Persze, hogy gyalog mentem. Nagy, nyir házat vittek bankárok. Fényes közönség fordult meg a szalonjaikban s örömmel ismerkedtek meg velem, a »rokonszenves« magyar nemzet idegenbe szakadt tagjával a franczia vendégek. Meg kell azonban jegyeznem, hogy akkor már beszéltem francziául. Mivel az első napokban, leülvén a kávéház elé, vizet kértem. Nem értették. Végre is egy izgalmas lélek megmagyarázta a pinczérnek, hogy ez az úr szomjas, mire aztán hoztak sört. Annyira megszégyeltem magamat, hogy vagy egy hónapig a számat sem mertem kinyitni, csak jártam esténként a színházakba, megvettem a szöveget s néztem, mit mondanak és hogyan mondják, így tanultam meg a kiejtést. Aztán vígan beszéltem, akárcsak itthon. A nagy debacle után voltunk, a hetvenes évek legelején. Bámulva jártam a Tuileriák kormos romjai között s nézegettem a Hotel do Ville és a becsületrend palotájának sötét omladékait . Minden középületen az odafestett : »propriété nationale«, ami visszaidézte emlékembe a szalonba járatos franczia tisztek és előkelők elbeszélését a kommün rémnapjairól. Mikor reggeli után, azaz délben kiindultam tanításom végeztével otthonról, végig a boulevard Haussmannon, aztán a többin, a Madeleine, az opera, a főszent Dénes- és Szent Márton-kapuk előtt, odakanyarodtam a Szajnához és a két egymásnak szemközt álló színház, a Historique és Chatelet között átmentem a hídon, föl a Boulmicken a Panteon felé, ahol a Sorbonne árnyékában a tudomány burjánzik, s hallgattam, hallgattam tudós franczia professzorok tanításait idegen világokról és ismeretlen iiterátorokról, aztán beültem a könyvtárba és előkértem egy-egy magyar könyvet, hadd érezzem egy kicsit otthon magamat. E közben telt az idő és a heti zsúrok alkalmával mindig több magasrangú katonatiszt látogatott el az én házigazdáimhoz. Forrongott a világ, minden franczia szemében mély tűz, agyában a revanche gondolata. Azzal ébredtek, azzal aludtak el. És mihamar belátták a francziák, hogy az ő nyelvbeli exkluzivitásuk jóra nem vezet. Minden porosz katonatiszt tudott francziául és a franczia parasztokkal beszélt. Ők egy jottát sem tudnak németül, s ha valamikor Berlin felé mennének, egy hangot sem tudnak megértetni az idegen néppel. Ezen az állapoton változtatni kell. Be kell hozni a német nyelv tanításit, legalább is a katonai iskolákban! Igen, de ki tanítson németül ? Talán valamelyik »maudit prussien« • Soha ! Inkább nem mennek Berlinbe ! Ha azonban akad egy-egy lengyel, talán osztrák, vagy, ami pláne kedves pejcik : valaki a szabadságszerető magyar nemzetiabból, aki tud francziául is, németül is, az már valóságos szerencse! Mindenki szeretettel emlékezett a magyarok szimpátiájának megnyilatkozásáról az ő szerencsétlenségükben, s tudták, hogy ha rajtunk állott volna, hát repülünk a segítségükre. Hiszen minket is vert a porosz, mégpedig nem is olyan régen. A hatvanhatodiki vereséget tudniillk» A katonai perrendtartás és az osztrákok. A Neue Freie Presse jelenti: Osztrák delegáczionális körökben élénken érdeklődnek a katonai bűnvádi perrendtartás nyelvproblémája iránt. Az osztrák kormánynak, amely közölte az osztrák delegátusokkal, hogy ebben a kérdésben kompromisszum elérhető még nem volt, elvi álláspontja az, hogy a nyelvkérdés két szempontból ítélendő meg : a hadsereg szolgálati nyelvének, valamint az egyesek egyéni jogainak szempontjából. Mind a két szempont ellenkezik a magyar államnyelv behozatalával, államjogi szempontból fölosztották köztünk meg az osztrákok között, a kvóta arányában. Mikor tehát megtudták, hogy én perfekte beszélek németül, valóságos örömmel szólítottak föl, hogy maradjak ott, közöttük, francziának. Megkínáltak állással a versaillesi katonai iskolában, kezdetben szerény javadalmazással, amely később, a katonai rang és munka növekvésével, szépen növekedik. Zúgott a fejem. Mikor aznap kiindultam a rendes utamra, végig a Haussmann-boulevardon, aztán el a Madeleine előtt, belenéztem a kirakatok gyöngyös, braliantos tükreibe, mesés sévres-i porczellánok műbecst képei integettek, majd meg halomszámra álló arany, ezüst, gyöngy a rengeteg üvegtáblák mögött. Egy nagy bolt kirakata elsőrendű művészek festményeivel hívogatott, Odább a skulptúra remekei állottak, bronzban, márványban és ezüstben. Mikor én már Versaillesban generális leszek, ilyenek fogják diszíteni a termeimet. Aztán befordultam az opera felé. Oda pedig mindennap el fogok menni. Mert imádtam az operát, s a szalon társaságát magyar nótákkal sokszor mulattattam- Csakhogy nem mindennap játszanak az operában. No, mindegy. Más napokon majd más színházakba megyek, elsősorban a Francaie-ba. Mire aztán a poissonniére-re értem, eszembe jutott, hogy ezt az anyámnak kell megírni első sorban. Természetes. Az ő beleegyezése nélkül nem szabad nekem hazát változtatni. Aztán meg ő neki is el kell jönni ide, mert a küzdelem keserű napjaiban együtt voltunk, s a Mária-utczai kis gerendás szobában hajnaltól késő estig dolgozott, diákokat tartott, mosott, vasalt, a kipattanó szikra AZ ÚJSÁG Csütörtök, 1911. február 16. BELFÖLD. — A képviselőház ülése. A képviselőház holnap délelőtt tíz órakor ülést tart. A bankszabadalom meghosszabbításáról szóló törvényjavaslat tárgyalását folytatja. A közoktatási miniszter a királynál. Zichy János gróf közoktatásügyi miniszter ma délelőtt tizenegy órakor külön kihallgatáson jelent meg a budai királyi várpalotában a királynál. A kihallgatás közel egy óra hosszat tartott s reszortügyekre vonatkozott. — A fehérgyarmati mandátum. Szatmárnémetiből jelentik. A fehérgyarmati mandátumra a munkapárt Kende Györgyöt, a Kossuthpárti Jármy Béla ügyvédet, a Justh-párt Szutlyogh Mihály volt képviselőt jelölte. Falussy Árpád volt főispán a neki felajánlott Kossuth-párti jelöltséget nem vállalta.