Az Ujság, 1911. március (9. évfolyam, 51-63. szám)
1911-03-10 / 59. szám
Budapest, 1911. IX. évfolyam. 59. szám. Péntek, márczius 10. Előfizetési érák : Egész évre.......... 28 k. — 1. Félévre .......... ... 14 » — » Negyedévre .... 7 » — » Egy hóra ........ 2 » 40 » Egyes szám ára helyben és Vidéken 10 fillér.AZ UJSÁG SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon SC—16. KIADÓHIVATAL, Budapest, Rákóczi út 54. sz. Telefon 162-63 és 58-08. Megyeien hétfő kivételével minden nap, ünnep után is. ROVÁS: Mindenki fáradt, minden unalmas, tartalmatlan. Hála Istennek, ilyen hangulat kell, mikor államszükségleteket látnak el. Hála Istennek, holnap már vége az újonczvitának, és hála Istennek, holnapután megkezdik s akár be is fejezhetik a költségvetést. Éppenséggel nem vetünk súlyt rá, hogy tartalmas beszédek hangozzanak el olyan javaslatokról, melyeket tartalmas beszédek nélkül is változatlanul meg lehet szavazni. Ez a fáradság, unalom kincseket ér az országnak, mert megtéríti a már elveszett időt és sor kerülhet az államszükségletek mellett az ország szükségleteire is. Föltéve ugyanis, hogy a kormányt csakugyan a hosszú viták tartóztatják föl termékeny munkájában, s e viták kurtulása nyomán nem jár majd ismét a szünetek megnyúlása. * Az ujonczokat meg kell szavazni, mert ujonczok minden körülmények között kellenek. Ezért kár ezt a kérdést a nemzeti reformokkal kapcsolatba hozni. De a kilenczes programmot is minden körülmények között be kell váltani, mert ez kötelező ígéret s fundamentuma annak a mérsékeltebb politikának, melyre az új alakulás a katonai kérdésekben helyezkedett. Ezt joggal hozzák szóba ellenzéki oldalról, mert ez már nem követelés, hanem sürgetés, váltóprezentálás. És szükséges is, megokolt is, mert a kilenczes programm már sok éves és még mindig nincs beváltva, sőt mintha nem is gondolnának arra, hogy valamikor be kell váltani. E követelésről való gondoskodás kormányzati feladat volna, amit ma ellenzéki oldalról mondanak Khuennak, azt Khuennak holnap még erősebben meg kellene mondania Bécsnek. » * Justh Gyula is elutazott. Az utolsó, a legfrányább vezér is elhagyta seregét. Ezek az urak megannyi chantedlerek: úgy fest a kép, hogy azért van sötét éjszaka és éjszakai csönd, mivel ők nem kukorékolnak. Fordítva van ugyan, de ez is mindegy. Idővel Amerikából is vissza lehet térni, Andrássy Gyula is betelik Rómával és Justh Gyula megrongált vasidegzete is helyreáll, sőt a Gresham-palota remetéje is kikivánkozik megint az utczára. És akkor hasad a hajnal és ők kukorékolnak. Fogazzaro. Irta Elek Artúr. Amikor negyedfél évvel ezelőtt háta mögött álltam az assisi-i alsó templomban, s az áhitatos félhomályban meghajlani láttam derekát, megroskadni a térdét, s láttam, hogy az ezüstös hajú ember hogyan merül, hogyan oszlik bele a csöndességbe, a megadásba, a szótalan imádságba, akkor elnémítottam magamban a kísértést, és azt mondtam : Nem, nem akarom megragadni az alkalmat, nem akarok élelmes lenni, nem akarom, hogy a véletlennek köszönjem azt, hogy megszoríthattam a kezét. Majd, majd egyszer megkeresem az otthonában s megmondom, miért jöttem, mit akarok tőle , s reá bízom, hogy bebocsát-e a házába. De orvul nem támadok reá. És a mikor, féléve sincs, Vicenzában, a Fogazzaro-nemzetség ősi fészkében a kis villa előtt álltam, a melyben életének nagy részét végigélte s a melyet öregkorára elcserélt egy szebb és újabb hajlékkal; amikor szemem végigfutott azon a tájékon, azon a szőlőkoszorúzta dombsorozaton, a hátul sötétlő berliói Alpeseken, azon a szelíd és rejtekeiben vadregényes vidéken, amelynek minden részletét megelevenítette műveiben Fogazzaro, akkor megint elhallgattattam magamban a vágyat, amely mint egy messzi, ismeretlen, régi jó barát felé, húzott az ősz költőhöz, és megint azt mondtam, hogy: majd, majd egyszer. Sohase halasztgassa az ember a tiszta szándékait, a melyeket az ösztöne sugall s sohase késsék az ember az után a kéz után nyúlni, a melynek ismeri az erezetét, ismeri a melegét, a melyben annak a lelkét j érzi, a kit szeretni vágyik. Azt a kezet soha meg nem fogom most már szorítani, annak a szép barna szemnek fényessége soha áttetszővé nem lesz már nekem és soha az a meleg, lágyan férfias hang már számomra megszólalni nem fog. Milyen tiszta, mily nemes, mily ideális élet csukódott össze benne. Mint egy Szelíd mosolyú bölcs járt kortársai között, a zsivajgó, a harsogó tömegben. Szerette az embereket, szerette az életet, szerette a munkát és a kötelességet. Néhány nap múlva a hatvankilenczedik születésenapját ülte volna meg, de még most, az aggkornak küszöbén is dolgozott, megírta, átdolgozta, sajtó alá adta utolsó regényét. A nagy erőfeszítés elgyöngítette és megémelte a halálra. Végzett munka után halt meg. Manzoni óta a legnagyobb regényírója volt Olaszországnak, nagyszerű elbeszélő, átható szemű lélekrajzoló, és költő és mély szívű humorista. Azok közé A kiváltságos írók közé tartozott, akiknek elképzelt világa felé honvágy húzza az olvasót, s az alakjaiban ismerőseit, barátait, szerettjeit érzi. A lelki egyensúly megtestesülése volt ő abban az országban, amelyben az élet s a cselekvés vágya szertelenségekre ragadja a legtehetségesebbeket is. Az értelmi és érzelmi súly egyen ritka jelenség a mai Olaszországban, s talán ez is okozója egy kissé annak a nagy és igazságtalan idegenkedésnek, amelylyel a fiatalok a vicenzai bölcsre néztek. Ilyen szemmel szoktak a forradalomkeverők a klasszikusokra nézni. Aki Fogazzaro művészetébe bele akar hatolni, az legjobb ha magának Fogazzarónak fejlődésmenetét követi. Költeményekkel kezdte írói pályáját Fogazzaro, első sikereit is velük szerezte. Csöndes, mélázó ifjú volt, és költeményeiben Heines Musset mélabuja érzik. Kis skálájú, egyszerű érzelmes verseket irt eleinte, s ilyen volt Miranda czimű költői elbeszélése is. A költés mesterség részét jóságos öreg tanítójától, Giacomo Zanellától tanulta meg, aki maga is költő volt, érzelmes, gyöngéd, finom, talán utolsója az olasz romantikusoknak, Ugo Foscolo lelki rokonainak. A zenei érzéke ösztökélte Fogazzarót a versírásra. A zenének világéletében nagy rajongója és megértője volt. Később, férfikorában, amikor már első regényei megjelentek volt, s versírói kísérleteit mindenki elfeledte, írta Fogazzaro a legszebb költeményeit. Zenei művek hangulatának szóba foglalását kísérlette meg bennük. Beethoven, Schumann, Boccherini zenei látomásait szemmel érzékelhető víziókká alakította, s ezt úgy, hogy verseiben a megihlető zenei mű muzsikáját is megszólaltatta. Költeményeiben, amelyek mennyiségre csak kicsiny részét teszik munkásságának, szabadult meg Fogazzaro líraiságának fölöslegétől. Csak így volt képes azután elfogulatlanul széjjelnézni, megfigyelni, embert rajzolni. Első nagyobb prózai munkája a Malombra czimű regénye volt. Ezt a művét kritikusai le szokták becsülni, pedig Fogazzarónak olyan tulajdonságai árulódnak el benne, amelyek későbbi munkáiban nem érvényesültek többé akkora erővel: a képzelete s a drámaisága. Zordon, kegyetlen történet ez, egy ősi nemzetség végzet tragédiája, a melyben az ősanya lelke a távoli unokába vándorol s elfojtott étka boszává alakul benne. Fogazzaro romantikus korszakát jelenti ez a műve, amikor csupa bizonytalanság volt még a lelke, amikor misztikus látomásokkal volt tele a képzelete, és fanatikus babonákban hitt. A tudomány támogatása. A bécsi Rothschildok, ha igaz, aggodalmasan vigyáznak rá, hogy nyilvános adományaikban túlságos bőkezűséggel fel ne tűnjenek. A pénz fejedelmei előbb bevárják a fejedelmi adományokat és azután mögéje sorakoznak a legmagasabb rangú adakozónak, úgy hogy az adomány nagyságában ne az adakozó vagyona, hanem a rangja, a társadalmi helyzete, főnemességének még mindig nem elég régi és egyáltalában nem teljes értékű mivolta is kifejezésre jusson. A pénz diszkrécziója sez, a miliárdok tapintatossága, a bankár-dinasztia etikettje , külső kifejezése annak, hogy a tőke bécsi nagyurainak nemcsak nincs szükségük már az új nagyvagyonok parvenü ragyogására, hanem ellenkezőleg, minden törekvésük az kell hogy legyen, hogy irdatlan gazdagságukat csendes és tartózkodó előkelőséggel reprezentálják és diszkrétül élvezzék. Amit Bécs társadalmi kultúrája és történelmi emlékekkel teli levegője a parvenü-stílusra nagyon is hajló nagyvagyonra egy-két nemzedék múlva kötelezővé tett, azt a tartózkodást, diszkrécziót és az egyébként legtiszteletreméltóbb bőkezűségben való óvatosságot is a királyi, helyesebben császári ház tagjai magukra nézve természetesen nem tekinthetik kötelezőnek. Különösen akkor nem, ha a kulturális élet különböző területein való spontán adakozásról van szó, és különösen akkor nem, ha az egyik terület a magyar művészet és a másik terület az osztrák tudomány, Így tehát semmiképpen sem lehet fennakadni rajta és semmiképpen sem lehet bírálgatni Rajner királyi herczegnek azt az elhatározását, hogy alig egy héttel ő felségének a magyar művészet javára tett tízezer koronás alapítványa után most az osztrák tudomány javára — egy nemzetközi tudományos akczió sikerén való öröme jeléül — százezer koronás alapítványt tesz. Az uralkodócsalád közös ugyanis az ausztriai ház főherczegei magyar királyi herczegek is, ez a közjogi disztinkció azonban nem terjedhet ki annyira, hogy az Uralkodóház tagjai egyéni vonzalmaik és meezénás-hajlandóságuk gyakorlása dolgában is állandóan tekintettel legyenek magas rangjuk és közjogi állásuk kettősségére. A mi a bankár-dinasztia Lapunk mai száma 28 oldal.