Az Ujság, 1912. július/1 (10. évfolyam, 155-166. szám)
1912-07-02 / 155. szám
2 munkát, amelyet az a jövendő érdekében, a jövendő biztosítására végez. Nem kevésbé országos érdek, hogy a tanítás magasabb fokain nyilvánuló személyi és tárgyi kívánalmak és óhajok méltató figyelemre találjanak. A középiskolának számos problémája sürgeti a megoldást s a magyar intelligencia vezető szerepe attól függ, mennyire és meddig tudja a középiskola az ifjúságnak megadni azt a modern és gyakorlati nevelést, amely a modern fejlődés irányának megfelel. Rá kell terelnünk végre a középiskolát, valamint azok tanulóit is arra az egyedül helyes irányra, hogy az életnek és ne az iskolának tanuljanak. S amit e részben a modern pedagógia mondhatni évszázados tapasztalatokból leszűrt, azt a nekünk megfelelő formában és mértékben fel kell használnunk. S nem szabad visszariadnunk régi sablonok, egyoldalú megszokások mellőzésétől, ha komoly reformok útján komoly czélokat akarunk elérni. S a középiskolai tanári karnak is meg kell könnyíteni magasabb kultúrmunkáját azzal, hogy anyagi kívánságait, amelyek igazán nem terjednek túl a méltányosság határain, még nagy áldozatok árán is honoráljuk. A tanítók és tanárok is hadsereget nevelnek, s nagy harczokra készítenek elő nagy tömegeket. S ha a hadseregekre elő lehet és kell teremteni a szükséges milliókat, a kultúra hadseregével szemben sem szabad fukarkodni. A pedagógusok nagyhete a kultúra békemunkájának egyik etapja. Szeretnék, ha az országos béke egy új korszakának bevezetője is lenne egyúttal. Több mint egy évtizeden át a politikai életet állandó izgalmak dominálták, csaknem szakadatlan harczok szorították hátra az intenzív kultúrmunkát. A katonai kérdések most remélhetőleg hosszú időre kikapcsolódnak a politikai és parlamenti életből; előbb-utóbb le fognak csillapodni a ma még túlizgatott kedélyek, s az ország visszakapja a nyugalmát, a parlament a munkaképesség lehetőségét. Semmi áldozat nem túlhagy nekünk erre a czélra. Mert az ország áhítja már a nyugalmat, hogy zavartalanul dolgozhasson, gyarapíthassa a nemzeti vagyont és a nemzeti kultúrát. A béke korszaka lesz hivatva azokat a nagy gazdasági és kulturális feladatokat megvalósítani, amelyek Magyarország létét biztosítják, fejlődését előbbre viszik s régi tekintélyét a műveit Európa szemében visszaállítják, szólítson ki, de egyszerre csak abbahagyta a keresgélést, becsapta a noteszt és a kamaszokból álló osztály felé fordult . — Még egy-két szót kell maguknak mesélnem a vörös nyakkendőről. A mint látták, a két vörös nyakkendős úr az imént még annyit sem tudott hazája történetéből, mint valami fiakeres kocsis, ámbár a fiakereseket nem akarom ezzel megbántani... És most persze azt gondolják, hogy én a vörös nyakkendőt üldözöm. Mányoky Marczi elfelejtkezett magáról és igent intett a fejével. Az öreg észrevette és a szeme egyet villámlott a sürü szemöldökei alatt, ami azt jelentette, hogy most fölforrott benne valami. Ezt a haragos villámlást voltaképpen szerettük, mivel az öregben volt valami a költőből is, a prófétából is, de az csak akkor kezdett mutatkozni, amikor így villámlott egyet a szeme. — Szerencsétlen fiatalember. Hát mit gondol maga rólam ? Azt, hogy bogarakat hordok a fejemben, ugye ? Pedig ez csak a kisebbik baj volna. A nagyobbik az, hogy maga semmit sem hordoz a fejében, hacsak romlottságokat és alávalóságokat nem . . . Mányoky régi nemesi család sarja volt. Erre a durva szóra el kezdett mozgolódni, fléig fölállott és mondani akart valamit, de az öreg rádörgött a hatalmas hangjával: — Hallgasson, szerencsétlen, és várja végig azt, amit mondok. Azt mindnyájan tudjuk jól, hogy ha valaki vörös selyemnyakkendőt köt a nyakára, nem ez az oka annak, ha jellemében lealacsonyodik. Babonában nem hiszek, önök se higgyenek. De azt mint öreg tapasztalt ember mondhatom önöknek, hogy ha valamelyik fiatalember jelleme elkezd romlani, annak mindig az első jele az, hogy vörös nyakkendővel jelenik meg az előadásokon. Szóval, henczeg. Nézzék meg egyébiránt ezt a szerencsétlen * Zapruzsinszky Árpádot. . . "Most megint az Árpád-gyerek mozdult meg, de ez már többet merészelt. Felugrott a helyén és nyersen ráförmedt az öreg professzorra : — Tanár úrnak joga van engem megbuktatni, ha gyönge vagyok, de arra nincs joga, hogy engem az egész osztály előtt megalázzon. Ezt kikérem magamnak. Az öreg nyugodt maradt erre a szemtelenségre, de még egy villám czikázott föl a szemében. Gyöngéden intett a kezével Árpádnak : — Szép a férfias önérzet, fiam, szép. Kivált ha van mögötte valami. Ne üljön le békességgel. Csak azt akartam mondani, hogy maga tehetséges fiatalember, aki azelőtt tanult is, pedig tudom, hogy a Mányokyéknál is órákat ad a két kisebbik gyereknek. Szükséges is, mivel ahol nincs apa a házban, ott ráfér a felügyelet a kisebb gyerekekre. Ugye most ott nevelősködik, mi ? Árpád úr durczásan vetette oda : — Igen. — Ott is lakik ? •— Igen, ott is lakom. — Mióta ? — Egy hónapja. Az öreg a jegyzőkönyvét nézegette egy kicsit és bólintott egyet a fejével. — Igen, rendben van. Attól kezdve lett magából ilyen czudar rossz tanuló. Pedig fizetést is kap, ugye, szépen ? Árpád úr egy darabig hallgatott és nyelt egy nagyot. — Igen. Mit akar ezzel mondani a tanár úr ? — Semmit, fiam, semmit. Csak azt csodálom, hogy te mint szegény gyerek (az öreg csak akkor tegeződött, ha valami nagyon erőset készült mondani), te mint hazulról szegény gyerek azóta finoman kivasalt fehér mellényekben jársz, vörös selyemnyakkendőket viselsz és a leczkéket nem tudod, hanem a szemeden piros karikák látszanak . . . Az osztályban egyszerre halotti csönd keletkezett. Senki sem moccsant meg a helyén, de mindenki lappal Mányoky Marczira nézett, akinek az arcza merev volt és sápadt. Az öreg azonban egykedvűleg folytatta, szinte ártatlan hangon : — Igaz-e, te Árpád, hogy aranyórád is van, meg aranylánczod is, de a lánczot nem mered kitenni az iskolában. Csak akkor viseled, amikor nem látom. Igaz, ugye ? A mélák fiú nem válaszolt a kérdésre, csak mereven nézett a padra. Szemmel láthatólag le volt törve. Az öreg tanár a vállát megrántotta. — Persze a színház, a színház. Hát látod, fiam, az öreg ember sokat lát amikor este nem tud aludni és kint sétálgat a Stefánia-uton. Ugye igaz az is, hogy a Marczit te hoztad össze a színházzal... no nem a házat értem . . . bizony szépen tudnak vihogni, nagyon szépen, — azok. A Mányoky Marczi hálás lehet érette neked, hogy a mióta esti, sőt éjjeli szórakozást AZ ÚJSÁG Kedd, 1912. július 2. BELFÖLD. A szerb egyházmegyei zsinati választások. Újvidékről jelentik : Temesmegyében a június 27-én megejtett szerb egyházmegyei zsinat tagjainak megválasztása alkalmával, éppen úgy, mint Bácsmegyében, Tomics Jása radikális pártja szintén vereséget szenvedett. Az egyesült antiradikálisok Bogdán Markó nagykikindai nagykereskedő és Pilits Mladen temesvári mérnök szerb néppárti főemberek vezetése mellett teljes győzelmet arattak. Hozzájuk csatlakozott a temesmegyei szerb papság is. Az ellenzék fúziója. (Népgyűlések mindenfelé. — »Éljen a köztársaság!« — Közös minisztertanács.) A szövetkezett ellenzéknek tudvalévően az a programmja, hogy nyáron át és ősz elején, egészen a képviselőháznak összeüléséig, a vidéken mennél gyakrabban tartott népgyüléseken agitál a kormány, a képviselőház elnöksége és a munkapárt ellen. Ennek az akcióprogrammnak megfelelően a szombati ünnepen és vasárnap országszerte nagy csomó népgyűlést rendeztek. Az ellenzéki képviselők felosztották maguk között a gyűléseket, úgy hogy mindegyikre jutott néhány képviselő, akik többé-kevésbé tüzes beszédekkel szították híveik között az elkeseredés tüzét. Az elhangzott beszédek két oly jelszót vetettek fel, amely egészen újnak nem mondható ugyan, mert hiszen a legutóbbi időben már fölmerült, de amelyek eddig még nem hangoztattak oly nyomatékosan, mint ezúttal. Az egyik jelszó a főrendiház reformjának sürgetése. A főrendiházra tudvalévően az ellenzék nagyon neheztel, amióta ez a törvényhozó testület nem mutatkozott hajlandónak A közös minisztertanács. Bécsből jelentik, hogy a király, akinek ma reggel kellett volna Ischlbe elutaznia, Bécsben marad, hogy megvárja a július negyedikén tartandó közös miniszteri tanácskozást, melyen Berchtold gróf közös külügyminiszter elnöklete alatt a közös és az osztrák minisztereken kívül Lukács László miniszterelnök, Teleszky János pénzügyminiszter s valószínűleg még Beöthy László kereskedelmi miniszter is részt vesznek. A csütörtöki közös minisztertanács a delegáczió programmját fogja részletesen megállapítani. Rövid egymásutánban két delegácziós ülésezés lesz az őszi hónapokban. Az egyik szeptember második felében a már tavaszszal megállapított idei közös költségvetést fogja letárgyalni, a másik, mely valószínűleg novemberben lesz, az 1913-ik évi közös költségvetésről határoz. Az idei költségvetés körülbelül megmarad ama keretek között, melyeket még Schönaich volt hadügyminiszter a Khuen-Héderváry-kormánynyal tavalyelőtt öt esztendőre megállapított. Hír szerint Auffenberg közös hadügyminiszter nem törődik elődjének a magyar kormánynyal kötött megegyezésével és a jövő évi közös költségvetésbe már nagy összegű rendkívüli a képviselőházban legutóbb elfogadott törvények visszaküldésére. A másik jelszó a képviselőházi ellenzéki pártok fúziójára, egyetlen párttá való összeolvadására vonatkozik. Ezt a jelszót különösen Károlyi Mihály gróf propagálja, aki a szegedi és a szabadkai népgyűlésben nagyon nyomatékos kifejezést adott neki. A népgyülések közül a legérdekesebb a szegedi volt, a melynek Apponyi Albert gróf beszéde szerzett a rendesnél nagyobb közönséget. A beszéd közben néhányan a köztársaságot éltették, de Apponyi ezeket a közbekiáltásokat éretlenségeknek bélyegezte és kijelentette, hogy az alkotmányos jogrend ellen küzdőkkel nem haladhat közös úton. Az ellenzék harczias hangulatáról figyelemreméltó dokumentum az a kijelentés, mely a székesfehérvári gyűlésen több ellenzéki vezér ajkáról elhangzott, s mely azt hangoztatta, hogy Lukács László miniszterelnökkel az ellenzék a béke dolgában többé egyáltalában nem állhat szóba.